Barion Pixel

A lombhullatás hangulata megtalál, ha hagyod. Ősszel többet emlékezünk.

Vannak ilyen napok. A melankólia nem is jó szó rá. Olyan, mintha a keserédes keveredne azzal a mélyről jövő vágyakozó sóhajjal, ami tudja, milyen volt egyszer és azt is, mi hiányzik most. Elmerül abban az érzésben, ami a régmúlt egy boldog időszaka, boldog emléke okoz. És a két világ összemosódik.

Egyfelől tudod, hogy mi hiányzik, mégis jól esik átérezni, hogy valamikor volt már benne részed. Mint amikor este várod, hogy halld a kulcs zörgését a zárban, a lépteket és az ajtó nyitódása előtti ismerős árnyékot az üvegen át. Amikor az elmúlást, az emlékezést juttatja eszedbe az őszi levelek illata, a színes naplemente, a csípőssé váló este. A színek felerősödnek, de velük együtt az az érzés is, hogy visszább húzódik a napfény, a kavalkád pedig olyan, mint a villanykörte utolsó villanása a vég előtt. A természet üzenni akar, és ilyen gyengéden, szépen suttog egészen közelről a fülekbe: emlékezz, éld át újra, hogy el ne feledd. Szomorkás mosoly, semmibe révedő tekintet, gondolatokba merülés a válasz, ahol egy zene, egy helyszín évekkel korábbra repít. Vannak olyan napok, amikor a szép és a szomorú összefonódik.

Lelassul a világ, lekapcsolsz pár villanyt, lehet, hogy gyertyát gyújtasz a megszokott fényáradat helyett. Jobban esik ilyenkor a tompa, árnyakat megmozdító, lágy derengés. Lefekszel, ülsz, vagy csak a szoba egy távoli pontjára figyelve mozdulatlanul lélegzel, a gondolataid utaznak. Messzire, távolra, ködös emlékekbe, a mi lett volna, ha és az ó, bárcsak birodalmába is. Vannak ilyen napok.


A képek forrása: mgayle.com