- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Életvezetés
- Találatok: 1453
A munkamánia szó gyakran hangzik el dicséretként, jó tulajdonságként, hiszen ki ne vágyna arra, hogy fontosnak tartsák, vagy olyan alkalmazottra, aki a céget napi 16 órában viszi a hátán? A válasz egyszerű: a családja, a barátai és azok, akik – a munkán kívül is – számítanak rá. Ha nem érkezik segítség, a munkamánia végül felőröl mindent. Azt is, aki ebben él és azokat is, akik vele élnek.
A munkamánia olyan állapot, amelyben a munka minden mást felülír, háttérbe szorítja a magánéletet, a társas kapcsolatokat, és az egyetlen olyan tevékenységgé válik, amely értelmet adhat az életnek. Ferenczi Sándor, a neves pszichoanalitikus már az 1920-as években említést tesz az úgynevezett vasárnapi neurózisról, ami rosszullétet, fejfájást, rosszkedvet jelentett azoknál, akik hétvégén nem tudtak mit kezdeni magukkal, ha nem dolgozhattak. Wayne Oates volt az, aki a ’70-es években megfigyelte, hogy az alkoholizmus sokban hasonlít a munkától való függőséghez, és így alkotta meg a workaholic (munkalkoholista) szót is a jelenség leírására.
A japán „karoshi” szó azt jelenti, hogy valaki halálra dolgozza magát. Ennek van egyfajta pozitív kicsengése is az országban, de több mint 1000 haláleset történik évente a jelenség égisze alatt. Egy holland kutatás alapján a dolgozók mintegy 3%-a nem képes még a szabadidejében sem pihenni, egy norvég tanulmány szerint pedig a lakosság mintegy 8%-a szenvedhet munkamániában.
Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, főként a versenyszektor és a multinacionális vállalatok jellemzője az a mentalitás, amely szerint ha valaki rengeteg időt tölt munkával, sosincs szabadideje, a pihenésre nem is gondol, az sikeres, fontos ember, és mindig szükség van a jelenlétére, munkájára.
Sajnálatos módon ez a munkamánia definíciója és tünetegyüttese is lehetne egyben. Nem szabad azonban összetéveszteni a túlmunkával, ami egyfajta erőfeszítésről és egy cél eléréséről szól. A technikai vívmányok, kutatások, nagy projektek mind megkövetelték a velük töltött órák százait, azonban itt konkrét céllal és konkrét időtartamig zajlott mindez. Közben az ezen dolgozóknak a pihenés is eszükbe jutott, és tudatában voltak, hogy időlegesen, de elhanyagolják életük más területeit. A munkával való megszállottság viszont mindent felülír, ott nincs helye sem a belátásnak, sem a pihenésnek.
Bármi is töltse ki az életünket, ha extrém módon túlzásba visszük, ráadásul hosszú ideig, annak súlyos következményei lesznek. A munkamánia szervi tünetei között a leggyakoribbak a mellkasi fájdalom, fejfájás, fáradtság, emésztési zavarok, a gyomorfekély és a szív- és érrendszeri megbetegedések. A neve kialakulásához híven a túlzott alkoholfogyasztás is gyakori kísérő. Viselkedésbeli tünetek közül az indulatkitörések, feledékenység, türelmetlenség, álmatlanság, nyugtalanság, koncentrációs problémák gyakoriak.
A hangulatváltozások, az érzelmi sivárság és a kikapcsolódásra való képtelenség is olyan jelzések, amelyek – a korábban említett tünetek mellett – összeomláshoz és az egészség súlyos leromlásához vezethetnek.
A munka, az ezzel kapcsolatos teendők és feladatok egyeduralma nemcsak az egyént, de a környezetét is kínozza. A szociális kapcsolatok, beleértve a barátságokat és a családi kapcsolatokat súlyos törést szenvednek, hiszen ahogy a velük töltött minőségi idő csökken, a különféle programokban, fontos eseményeken való részvétel is egyre inkább elmarad. A pihenésre való képtelenség az esetleges közös időtöltést is megmérgezi, hiszen a kikapcsolódás és az egymásra figyelés helyett a feszültség és az elégtelenség érzése válik uralkodóvá.
Mi van a hátterében?
A munkamánia kialakulásának hátterében sokszor találkozni alacsony önértékeléssel. A gyermekkorból fakadó sérülés a felnőttkorra is megmarad, és a munka válik az értékesség és a hasznosság – az elfogadás – szinonimájává. A bántalmazó, abúzust megélő családok gyerekei felnőve igyekeznek mindent az irányításuk alá vonni, kiszámíthatóvá tenni, és mindenhol jelen lenni, egyfajta védő, kontrolláló funkciója van ilyenkor a munkának. Akiknél pedig gyerekkorukban túl magasra tették a mércét, akik sosem voltak elég jók, elérhetetlen dolgokat vártak el tőlük, ráadásul dicséret és elismerés nélkül, azoknál a bizonyítási és megfelelési vágy dolgozik, számukra semmi sem elég vagy elég jó.
A probléma azzal kezdődik, hogy a munkamániás nem veszi komolyan a tüneteit, ráadásul sok munkahely még támogatja, példaként is állítja őt. A munka nagyon is komoly, felnőtt dolog, és a minél több, annál jobb kétséges üzenete is könnyen utolér minket. Megálljt legtöbbször csak egy krízis vagy katasztrófa parancsol. Az egészség leromlása, a család vagy a párkapcsolat, a szociális kapcsolatok megromlása, elvesztése szokott olyan erős jelzés lenni, ahol már felmerül, hogy „valami nincsen rendben”. Ilyenkor már szóba kerül a kiút és a segítség, és a család, a munkáltató, a barátok és a rokonok azok, akik támogató hátteret adhatnak.
Mi segíthet?
Az önismeret és a valós értékek felismerése lehet az első lépés a gyógyulásban. Fel kell ismerni egyfelől, hogy mennyi lehetőség és eszköz áll még rendelkezésre a munkán kívül ahhoz, hogy értékesnek, szerethetőnek, elfogadhatónak érezzük magunkat. A valóság szembesülést is jelent mindazzal, amit eddig elhanyagoltunk vagy akiknek szenvedést okoztunk. A belátás abban is segít, hogy helyrehozzuk, meggyógyítsuk ezeket a kapcsolatokat, és erőfeszítéseket tegyünk értük.
A Workaholics Anonymous szervezet számos olyan lépést oszt meg a honlapján, amivel visszaszerezhető a kontroll és a teljesebb élet:
- Sorrend felállítása az elvégzendő feladatok között. Ez a sorrend persze változhat is, és üresjáratokat is jelenthet, amikor el kell tudnunk fogadni, hogy épp semmi dolgunk a feladattal.
- Helyettesítés és új feladatok. Új tevékenységet csak úgy végezhetünk, ha egy ugyanannyi energiát és időt követelő, régi tevékenységet elhagyunk. Ezzel elkerüljük a túlterhelést és a munkával töltött idő túlzott megnövekedését.
- A koncentráció és odafigyelés növelése, vagyis a tudatos jelenlét erősítése mellett a szétaprózódás megelőzése is fontos segítség.
- Ütemezés és a munka tempójának a meghatározása. Ebbe beletartozik a szükségleteink – és a pihenés mennyiségének – a felmérése is, és hogy van-e elég energiánk a feladat elvégzéséhez.
- Elfogadás és belátás. A munka végeredménye nem csak rajtunk múlik, és el kell fogadnunk azt is, hogy a tökéletesség és a „sosem elég” hajszolása csak árthat.
A képek forrása: pixabay.com, cbc.ca, pexels.com
Szakmai forrásanyag:
- Dr. Ferenczi Sándor: A pszichoanalizis haladása – Értekezések, Budapest (Neumann Kht., 2005)
- Malissa A. Clark, PhD – Workaholism: It’s not just long hours on the job (apa.org)
- C. Andreassen, Mark D. Griffiths, J. Hetland, L. Kravina, F. Jensen, S. Pallesen – The Prevalence of Workaholism:
- A Survey Study in a Nationally Representative Sample of Norwegian Employees
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Életvezetés
- Találatok: 1918
Ha valami elavult az életünkben, akkor fejlesztjük vagy kicseréljük. Magadban is találhatsz olyasmit, ami már nem segít, egykoron hasznos volt, de mostanra már zavaró, megnehezíti a mindennapokat. Például ahogy magadra tekintesz, a külsődre, a testedre. Milyen véleménnyel vagy arról, aki vagy, arról amilyen utat jársz? Mi érdekel, hogyan szeretnél a világhoz kapcsolódni? Változtatnál a külsődön esetleg? Foglalkoznál azzal, miben nőttél fel és ez hogyan hatott rád? Tanulnál vagy kipróbálnál valami újat? Elavulhatnak viselkedések, szokások, az életmód, ahogy a mindennapjaid éled, vagy érezheted azt, a bevett rutin már túl szűk keretet ad a mában. Sok mindent cipelsz magaddal; lehet, le kellene ülni kicsit és átnézni, mi is lapul a csomagok mélyén?
Ha csak lomtalanítasz belül, akkor üresség marad a kidobott dolgok helyén. Ez egyfelől félelmetes, de lehetőség is. Keresésre ösztönöz, ahol megméred, átgondolod, belátod mindazt, amiben és ahol épp vagy. Lehetne jobban? Hiányzik és keressek tovább? Megszabadultam valamitől és lett szabad hely, idő az életemben? Kísérletezzek?
Egyedi kirakósok vagyunk mindannyian, a kép pedig lehet zűrzavaros, átmeneti, kialakulófélben levő és harmonikus is. Állandóan változik, a kérdések viszont ott vannak hiányok, vágyak formájában. Innen az út sincsen messze, de bátorság kell hozzá, hiszen nemcsak az üresség, az ismeretlen is megijeszthet. Felmérhetetlen és beláthatatlanul izgalmas kaland az az út, amin jársz, vagy félelmetes, kanyarokkal tűzdelt háborús övezet? Esetleg mindennapi szürke hétköznapok és ismétlődő kötelességek végeláthatatlan sora?
A keresés mellett a kényszer és a krízis is olyan erős élmények, amik a változás előhírnökei. Szövődhet egy jó beszélgetésből szerelem, vagy érdeklődésből életre szóló hivatás. És hogy miért kérdezek ennyit? Mert ezzel találkozom, ebben élek magam is, és ez visz előre akkor is, ha éppen megtorpantam vagy mozdulni sem merek. Talán nem a jó kérdést tettem fel magamnak?
A képek forrása: nbforum.com, markmanson.net
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Életvezetés
- Találatok: 2275
Érdekes kérdést kaptam a minap: Te ilyen magányos farkas vagy, ugye? Megtorpantam, mert pár éve gondolkodás nélkül vágtam volna rá, hogy igen, és büszkén meséltem volna, hogy ez miért is jó, mire is jó.
Az évek történeteket, élményeket, tapasztalatokat hoztak, és visszatekintve értem az akkori ént, aki büszke volt arra, hogy egyedül száll szembe a világgal, egyedül vívja a harcait, és amit elér, az az övé. Vagyis mégsem. A családi háttér, a barátok akkor is ott voltak; tanítók, párkapcsolatok, találkozások is, amik mind hozzátették a maguk segítő erejét, vagy akadályt emeltek, látszólag visszalöktek. És mégis formált, alakított, néhol összetört, máshol pedig égig emelt az életnek nevezett út.
Aztán rájöttem, hogy ahol nekem kell küzdenem, ott mindig nekem kell majd. Ahol a képességeim, a tudásom, az emberségem, a jó szándékom, a figyelmességem kell megmutatnom, ott nem jelenhet meg más. Ahol hozzám szólnak, tőlem kérdeznek, ott nem válaszolhat másvalaki. Lépést sem tehetnek helyettem, és így a hibák, a tapasztalatok és a tanulságok is mind belőlem fakadnak vagy találnak otthont.
De ahol lehet támogatás, segítség, szeretet, néhány jó szó, egy vállon veregetés, egy ölelés mögöttem, miért nehezítsem meg feleslegesen a dolgomat? Nem leszek kevesebb attól, ha együtt dolgozom valakivel, ha megtalálnak egy feladattal és rám bízzák, ha tanácsot, segítséget kapok.
Mindez nem a magányos farkas dicsősége, hanem a túlzottan megmutatni akaró, görcsös, kemény akarás nehéz útja. A direkt, a csak azért is, és a csak így jó kelepcéje, amit igyekszem minél jobban magam mögött hagyni. Néha jobban sikerül, máskor kevésbé. De már ismerem mindkét utat, és eldönthetem melyiket járom szívesebben.
A képek forrása: absfreepic.com, squarespace.com
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Életvezetés
- Találatok: 1722
A hazugságot kikerülhetetlen emberi vonásnak hisszük, mégha csak apró füllentésről is van szó. Ugye milyen szépen igyekszünk még a megfogalmazással is elkendőzni, “kozmetikázni” a valóságot? Ígérjük, a cikkben csakis az igazat mondjuk!
Ha találomra megkérdezünk az utcán húsz embert, minden bizonnyal nagy többségük azt fogja mondani, hogy az őszinteség fontos és kiemelkedő erény. Ez persze természetesnek tűnik, hiszen ki szeretne hazugságok vagy intrikák hálójába keveredve élni?
A társadalom sok törvényi és szokásjogi szabályozása is kimondja, hogy félrevezetni, átverni ugyan lehet, de komoly következményei vannak. Filmekben sokszor elhangzik tárgyalásokon a mondat, miszerint „az igazat és csakis a teljes igazat”. Műszereket fejlesztettünk ki a hazugság mérésére, amik ugyan 60-70%-os hatékonysággal működnek, épp ezért éri rengeteg kritika ezt a módszert. Mára a tudomány fMRI (funkcionális mágneses-rezonanciás képalkotó eljárás) felvételekkel is igyekszik a hazugságok nyomába eredni, de nincsen könnyű dolga. Egyfelől a kísérletekben szimulált helyzeteknek nincsen társadalmi vagy büntetőjogi következménye, másfelől az ártatlanul gyanúsított ember félelme nagyon hasonló azéhoz, aki a lelepleződéstől tart.
Ha a sorozatok között nézünk szét, nem csoda, hogy szállóigévé vált Dr. House mondata, miszerint mindenki hazudik. Ezt erősíti meg az érzelmek és az arckifejezés-észlelés kutatásával híressé vált amerikai professzor, Paul Ekman is. A Hazudj, ha tudsz (Lie to Me) sorozat főszereplőjét is róla mintázták, a hátteret pedig az a hatalmas tudásanyag adja, amivel az arc mikrokifejezéseit és a testbeszéd egyéb gesztusait vizsgálják ma is.
Hogy mi számít igazságnak, mi fér még bele, és mi felett hajlandóak szemet hunyni az emberek, az nagyon eltérő lehet.
Érdekes szempontból vizsgálja a kérdést a Radikális Őszinteség Mozgalom, amely elve szerint:
“Cenzúra nélkül kimondom, amit érzek vagy gondolok, függetlenül a következményektől.”
Ez a nézet sok problémát megoldana, de az ilyen vegytisztán őszinte és mindent kimondó embernek nem maradna privát szférája, se lehetősége arra, hogy bizonyos élményeket, gondolatokat megtartson magának. A megalapítója, Dr. Brad Blanton szerint viszont a megbántással, a haraggal még mindig jobban járunk, mint a hazugsággal, hiszen az érzelmek jönnek és mennek. Fél óra alatt túl lehet lenni egy ilyen helyzeten, és nincs mögötte napokig, évekig húzódó hazudozás vagy egy sötét titok.
Nagyon érdekes, hogy Popper Péter a megcsalás nehéz témájában mondta azt, hogy a tett következményét gerinctelenség a másik félre borítani, csak azért, mert szabadulni akar a feszültségtől és a lelkiismeretének a nyomásától a megcsaló. Ilyenkor viselnie kell mindennek a lelki terhét is, és ha eldöntötte, hogy a megcsalás hiba volt, és többé nem akar ilyet tenni, akkor a döntésével együtt ennek a súlyát is magának kell tovább cipelnie, hiszen a bevallással a másik félnek csak a megalázott és tehetetlen szerep jutna.
Ha a másik végletet nézzük, frontális lebeny sérülteknél, valamint szociopatáknál, pszichopatáknál (az első kategóriát környezeti, a másikat genetikai hatásból eredezteti a mai szakmai szemlélet, és az antiszociális személyiségzavarok közé sorolja) megfigyelték, hogy törvények és társas normák számukra nem létező fogalmak, valamint nem mutatnak se bűntudatot, se félelmet. Ez mondhatni tökéletes hazudozóvá teszi őket, de a határok figyelmen kívül hagyása, az impulzivitás, kapkodás és a mértéktelenség a vesztüket okozza, ahogy az érzelmek és a stressz teljes hiánya is árulkodó jel.
Több neves kutató is életcéljának tűzte ki a hazugság mibenlétének és hatásainak vizsgálatát. A londoni John Nicholson szerint naponta átlagosan 200-szor hazudunk, és komoly szerepe van a hazugságoknak az önbecsülésünk védelmében, valamint mások megvédésében is. A magyar származású, de Bécsben élő Peter Stiegnitz szerint a hazugság nem más, mint a valóságtól való tudatos eltérés. A szakember háromféle hazugságot különböztet meg: az önbecsapást, a másokhoz intézett hazugságot, és a tömegek megtévesztésére szolgáló hazugságot.
Érdekes szociálpszichológiai megfigyelés, hogy a nők általában azért hazudnak, hogy mások jobban érezzék magukat, a férfiak azért, hogy jobb színben tűnjenek fel. Stiegnitz Popperhez hasonlóan vélekedik abban, hogy van, amit jobb elhallgatni, mert nem káros a másikra nézve, de ha kiderülne, abból veszekedés lenne csak. A példában, ha olyasvalakivel találkozunk vagy ápolunk jó kapcsolatot, akit például a házastársunk utál, annak nem szükséges felmerülnie.
Látszik, hogy ebben a témában nincs könnyű dolga annak, aki el akar igazodni. Az élet is szolgál elég példával, hogy megbizonyosodhassunk afelől, nem minden az, aminek látszik. Önálló fogalom az úgynevezett kegyes hazugság (white lie) is, amely jó szándékot feltételez a hazugság mögött, esetleg diplomatikus válaszként értelmezi azt. Hasonlóképpen működnek a placebo vizsgálatok is. Hamis információra alapoznak, miszerint az adott csoport ugyanazt a kezelést, gyógyszert, hatóanyagot kapja, mint a másik, de a valóságban szó sincs ilyesmiről.
Nem egyértelmű akkor sem a helyzet, amikor másokat védünk egy füllentéssel, vagy egy kellemetlen helyzetet előzünk meg. Technikailag ez is hazugság, de a szándék sokat számít. Gondoljunk csak bele például az idősebb gyermek példájába, amikor átvállalja fiatalabb testvére tettét és ezzel a büntetést is, vagy egy olyan szituációba, ahol vigasztaló, kedveskedő szándékú a bók, még ha nem is őszinte.
Akinek szokásává, mondhatni mentsvárrá válik az igazmondás elkerülése, az a stresszes, konfrontatív helyzetek elkerülése után könnyen szembetalálhatja magát a következményekkel. Stiegnitz szerint, habár az erkölcs szükséges és fontos alapja a társadalmunknak, hazugság nélkül nem tudnánk élni, mivel elveszítenénk azt a védelmet, amit ezáltal nyerünk.
Mindezek után már látható, hogy nagyon sok múlik a körülményeken, a szándékon és a célon, vagyis a végletes helyzeteket kivéve, nagyon is nehéz döntést hozni arról, mi hova sorolható. Anyanyelvünk itt is beszédes módon ragadja meg a különbségeket a fájdalmas igazság és a kegyes hazugság kifejezésekkel, ez is afelé mutat, hogy a határok nem mindig egyértelműek.
Egyvalamivel viszont jó tisztában lenni, mégpedig azzal, hogy minden döntésünknek következménye van, és ha nem gondolunk bele, apróságok is komoly hatással lehetnek a mindennapjainkra. Erre pedig elkövetőként és elszenvedőként is ismerünk történeteket az életünkből, hiszen mindkét oldalon álltunk már. Igaz?
A képek forrása: pbs.twimg.com, i.ytimg.com, sociopathworld.files.wordpress.com, stuffpoint.com, bolumrehberi.com