- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Életvezetés
- Találatok: 1096
Vannak bevett, jól megtanult mondataink, mondásaink vigasztalás esetére, vagy ha valakit biztatnánk, tartson ki. Segíteni akarunk, a hangnemünk kedves, mosolygunk empatikusan, a másik hátát végigsimítva, kezünket a vállára téve mondjuk ki ezeket a mondatokat. De tényleg jót teszünk mindezzel?
1. „Ami nem öl meg, az megerősít.”
Nietzsche legtöbbet emlegetett mondata ez, ami alapvetően támogatást és egy pozitív jövőképet kellene, hogy adjon. Ha közelebbről megnézzük, akkor viszont azt a feltételezést hordozza magában, hogy minden bántalom, stressz és rossz élmény csakis jó kimenetellel érkezhet az életünkbe. Ráadásul, minél több, annál jobb, hiszen a végén már szuperhősök leszünk, akiknek arcizma se rezdül a nehézségek láttán. Különbözőképp reagálunk a nehézségekre, és az sem mindegy, mikor jutunk el a feldolgozásukig, úgyhogy csak óvatosan bölcselkedjünk.
2. „A boldogság döntés kérdése.”
Persze. És a környezetünk, a születési helyünk, életkörülményeink, hátterünk, erőforrásaink, a minket körülvevő emberek függvénye is. Sonja Lyubomirsky boldogságkutató szerint a boldogságra való képességünk 50%-ban az örökölt háttértől függ, 10%-ban a körülményektől. A fennmaradó 40% a tetteink, a cselekedeteink, választásaink mozgástere. Ez is jelentős rész, de hiba ennyire leegyszerűsíteni az életet, ráadásul a nélkülöző (szülői, szociális, anyagi, érzelmi) háttérrel rendelkező emberek szó szerint kétszeres erőfeszítéssel érhetik csak el azt, amit mások. Úgyhogy a cselekvés és a tettek igazsága mellett jó, ha erre is gondolunk.
3. „Az idő minden sebet begyógyít.”
A probléma ott kezdődik, hogy a veszteségek megélésében és feldolgozásában is különbözőek vagyunk. A mondás ugyanakkor azt feltételezi, hogy egy bizonyos idő után a veszteség vagy a rossz érzés hirtelen megszűnik létezni, és ismét „teljesen egészségesek” leszünk. Ez azt is felveti, hogy úgy gondolhatjuk – vagy azt üzenhetik mások –, hogy most már túl kellett volna lépni a helyzeten, hiszen eltelt a „megfelelő” időmennyiség. A feldolgozásnak is megvan a maga ritmusa és hossza, és ebbe nemcsak maga a veszteség elfogadása, de az általa okozott sebek, következmények is beletartoznak.
4. „Minden okkal történik.”
Ez a kijelentés akkor működik, ha hasonlóképp gondolkodunk azzal, akinek mondjuk. Annak, aki épp egy kiismerhetetlen, kaotikus és kiszámíthatatlan világban érzi magát, ez csak tovább növeli a zűrzavar érzését, és azt jelzi: ő ráadásul az összefüggések megértésére is alkalmatlan. Pedig gyakran mi sem tudjuk az okokat vagy a hátteret, sőt sokan hajlamosak a rendezett világképhez való ragaszkodás érdekében minden mögött olyan kozmikus méretű összefüggést látni, ami megnyugtatja őket a kiszámíthatatlanság ellenében.
5. „A felhők fölött mindig kék az ég!”
Bármennyire is bátorító és optimista ez a kijelentés, hajlamos elbagatellizálni a bajban levő érzéseit és helyzetét. Viccelődhetünk azzal, hogy télen előfordul, hogy hetekig nem is látunk kék eget, de az azonnali szép jövő helyett sokszor jobb a veszteség fájdalmával vagy a pillanatnyi elkeseredettséggel foglalkozni. Utána eljön az idő, amikor valóban elvonulnak majd a felhők.
A képek forrása: Wikipédia, Youtube
Forrás és ihletmerítés: psychologytoday.com
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Életvezetés
- Találatok: 1213
A nők életében bekövetkező fordulópont megnevezésére a magyar nyelvben számos kifejezést találunk. Állapotos, hordozós, várandós, áldott állapotú, viselős, terhes. Ezek némelyike elterjedtebb, míg mások régimódinak számítanak már. Nézzük meg közelebbről, miért alakulhatott ki ennyi kifejezés, és mi okozhatja a különböző szóhasználatok közötti sokszor csak árnyalatnyi különbséget.
A gyermekvállalás – jó esetben – nemcsak a magzat tényleges kilenc hónapos fejlődését jelenti, hanem felkészülést, tervezgetést és tényleges várakozást is, hiszen a kisbaba érkezése sok változást fog hozni mind az őt váró nő, mind a család számára. Fontos kérdés, hogy milyen érzésekkel várják az új jövevényt, és a környezete miként tekint erre a folyamatra. Az anya felfoghatja terhességnek, áldott állapotnak is a folyamatot, mivel minden szó az elmúlt generációk tapasztalatát és bölcsességét hordozza a maga módján. A gyermekvárás során érzelmek egész kavalkádja tör felszínre, hullámzó, néha ijesztően negatív vagy ambivalens hangulatok formájában. A kilenc hónap során mind testi, mind pszichés téren komoly változások történnek a nőben. Az egész teste megváltozik, ezért fontos, hogy a nőiességéről, a testképéről milyen fogalmakkal rendelkezik, és a gyermekvárás milyen folyamatokat indít el benne.
Átalakul a párkapcsolata és a szociális viszonyok is. Középpontba kerül a születendő gyermek, és idővel a mozgás, kimozdulás is körülményesebbé válik. Már a tervezés szakasza is egyfajta felkészülés a szülőszerepre, ami a világra jövetel időpontjának közeledtével egyre több feladatot ad, és jó, ha szövetségbe kovácsolja a két szülőt. A nőnek a saját anyjával való kapcsolata is átalakul, hiszen a gyermekszüléssel, egyenrangúvá válnak ezen a téren is, már nem „csak” felnőtt nő a másik, hanem gyermeket váró anya is
Ez egyfelől egy életszakasz váltás, ahol az addigi körülmények és a megszokott életmód nemcsak a nő életében alakul át, de a mellette élő férfi életét, valamint a kapcsolatukat is formálja, megváltoztatja. Másfelől nézve, minden nagyobb változás egy krízisállapot, hiszen az addigi rendnek fel kell borulnia, új megoldások szükségesek, és addig ismeretlen helyzetekben kell helyt állni. Még segítő és elfogadó környezet mellett is új szerep az anyaságra felkészülés, és a legtöbb testi, lelki változással a várandós anya kell, hogy szembenézzen, hiszen minden kívülről érkező tapasztalat ellenére ez egy olyan élmény, ami fiziológiai és lelki téren is benne megy végbe. Természetes azon ambivalencia megjelenése is, hogy a várakozás és a félelem érzése keveredik, hiszen a szeretettel várt gyermek is rengeteg új feladatot és helyzetet fog adni már megszületése előtt is, amiben az anya gyakorlatlannak, esetlennek érezheti magát.
Minden trimeszter, hasonlóképp a szavak változatosságához, más élményt, terhet jelent. Az első trimeszterben még kevéssé látható a változás, annál inkább tapasztalható. A megnőtt étvágy, a rosszullétek a fizikai síkon, valamint annak a tudatnak a feldolgozása, hogy elkezdődött valami. Kettős érzések jellemzik ezt a szakaszt, melyben az aggódás és az öröm, a várakozás és a félelem sokszor kéz a kézben jár. A második trimeszterben már látható jelei vannak a várandósságnak, a magzat is egyre több mozgással tudatja a világgal, hogy jelen van. Nagyon sok kérdés merül fel ilyenkor családdal, szülőkkel, párkapcsolattal kapcsolatban. Fontos az is, hogy kire támaszkodhat a kismama, hiszen idővel egyre több segítségre lesz szüksége és egyre inkább környezetére lesz utalva magzatával együtt. A harmadik trimeszter a hangulatváltozásokkal és a szülés közeledtével valóban egyre komolyabb terhet jelent. Előkerül a szülés lefolyásának kérdése a félelmek és a fájdalmak árnyékában, felmerül a nőiesség kérdése a szülés utánra is értve, valamint sok-sok fantázia a születendő gyermekkel kapcsolatban, a tulajdonságairól, a kinézetéről, és persze azzal kapcsolatban, hogy minden rendben legyen.
Habár egy látszólag egyszerű kérdésből indultunk ki, látszik, hogy a választ, ha meg nem is kerülhetjük, mégis odafigyeléssel és kellő óvatossággal kell megadni, már ha lehetséges. Mindegyik szó bír egy olyan többlettartalommal, amely a gyermekvárás egy-egy élményét, nehéz pillanatát vagy szakaszát jellemezni tudja. Ezért inkább arra lehet ügyelni, hogy a szavainkban minél szelídebben viszonyuljunk azokhoz a nőkhöz, akik életet készülnek adni, valamint minél több türelem és megértés vegye őket körül a várakozás hónapjai alatt, hiszen abban mind hasonlítanak, hogy a szívük alatt hordják az új életet.
A képek forrása: freestocks.org, unsplash.com (Juan Galafa, Marcos Moraes)
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Életvezetés
- Találatok: 1262
Elcsépeltnek tűnhet, de fontos az önismeret és a fejünkben levő határok ismerete az életünkben. Divatos hangoztatni ezt a két fogalmat, ám a gyakorisága helyett inkább a tartalom az igazán lényeges. Az önismeret abban segít, hogy jobban értsük és vállaljuk vágyainkat, határainkat.
Minden újdonság, legyen szó bármilyen apróságról is, egykori határaink átlépését jelentette. Fejlődést hozott, amelyben távolabb merészkedtünk, többet mertünk és tettünk, mint korábban bármikor. Az, hogy mire vágyunk meghatározza azt is, hogy mit keresünk. Kinézet, tulajdonságok, közös élmények, hasonló gondolatok. Ezek mind belőlünk fakadnak, és egy ponton összekapcsolnak a másikkal, létrejön az a közös kis doboz, amibe egyre több minden kerül, és ez által egyre gazdagabbá válik a kapcsolatunk.
Minél jobban ismerjük a bensőnket, minél inkább el tudjuk fogadni mindazt, amit emberként képviselünk, annál tisztább lesz a kép, amikor az értékeinkről, hibáinkról van szó. De a fejlődés is akkor a leghasznosabb, ha a külső hatások és a belső igény együtt jelenik meg, és egymást erősítve építik a személyiséget.
A határok szerepét sokszor félreértik. Létezik ideiglenes és állandó is, de itt sem ilyen egyszerű a helyzet. Visszább is vonulhatunk, kényszerből, vagy észrevétlen továbbléphetünk, aztán falak épülnek, omlanak, sokszor gyakrabban, mint gondolnánk. Mire jó ez az egész mégis, ha ilyen képlékeny? Számos – időnként ellentétes – hatása van a folyamatnak, hiszen dicsőség, győzelem is lehet egy régi félelem elhagyása, máskor pedig egy kudarc vagy csalódás megállásra, mozdulatlanságra ítél minket időlegesen.
Vagy akár hosszú évekre is.
Mégis minden határ nagyon kifejező és pontos jelzője annak, hogy mit gondolunk a világról; mekkora az a tér, amiben mozogni tudunk, miként engedünk be másokat, hol vagyunk rugalmasak, és hol van az a pont, ahol már rég elavult a sorompó, de attól még ott van. A felsorolás akár kérdés is lehetne, és miért is ne? Érdekes válaszokat kap, aki pár percet áldoz bármelyikre.
Az önismeret nem mindig szakemberekhez és kurzusokhoz kapcsolódik; leggyakrabban bátor kérdések csupán, melyeket feltenni és megválaszolni nemcsak félelmetes, de felszabadító is. Miért félelmetes? Nevén nevezve máris veszít az erejéből: kritikus, szembesítő, feltáró, elgondolkodtató, számon kérő. Beszédes szavaink, kifejezéseink vannak arra is, miként hat ránk a folyamat, ha megküzdünk ezekkel a nehézségekkel: tiszta lelkiismeret, ventilláció (szellőztetés), lerakja a terhet, megbékél, rendet tesz, rendezett. Mindez nemcsak egy érzést jelent, de aktív cselekvést is. Ez nem feltétlen fizikai, hanem inkább lelki aktivitást, szellemi cselekvést jelent – időnként mindhárom ugyanolyan fontos lehet.
A lelkünkben zajló folyamatok fontos jellemzője, hogy ott érik a legtöbb kérdés és születik a legtöbb válasz is. Ugyanilyen fontos, hogy ezt képviselni, közölni, átadni is képesek és hajlandók legyünk. Ez több szálon futó folyamat, amellyel nemcsak magunknak, de környezetünknek és kapcsolatainknak (legyenek bármilyen jellegűek) is segítünk. Sokkal tisztábban látszik, mi az, ami jól esik, mi az, amit elviselünk, és hol van az a pont, amit nagyon rövid ideig vagy egyáltalán nem vagyunk képesek tolerálni. A határokat sokan az önzőséggel tekintik egyenértékűnek, hiszen áldozatokat kell időnként hozni, a másik igényei fontosabbak lehetnek, engedünk és meghajlunk más akarat előtt. Nagy a különbség aközött, amikor a másik igényei, utasításai és a kényszerek határozzák meg egy másik ember életét, és aközött, hogy engedünk, meghajlunk, elviselünk valamit egy olyan helyzetben, ahol tudatosan, a körülményeket figyelembe véve mi hozzuk meg azt a döntést. A beleegyezés háttérbe szoríthat minket egy időre, de a túlzás, az önfeladás, a makacsság itt is elkéri az árát idővel.
Hasznos dolog jóban lenni magunkkal, mert az elégedettség, a boldogság mindig visszatérő forrás lehet önmagunk számára. A nehézségek és a terhek nemcsak fájdalmat, hanem lehetőséget is rejtenek magukban. Nem könnyű erőt venni magunkon, de a segítség sokszor különös és váratlan alakban érkezik életünkbe. Minél stabilabbak az alapok, annál több terhet bírunk el, és megsokszorozódik mindazon képességek száma is, amik segítenek kitartani.
Rohan a világ és nem vár az ezernyi teendő? Ha van igényünk és bátorságunk, megtaláljuk azokat a perceket, órákat, ahol foglalkozhatunk a kérdéseinkkel – az erre szánt idő sokszorosát kapjuk vissza teherbírásban és egy elégedettebb élet formájában. Megéri? Számolj magaddal!
A képek forrása: popupcafe.hu, szemleletvaltas.com, ziynetiismailovadurak.files.wordpress.com
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Életvezetés
- Találatok: 1394
Vajon hányszor hallottuk már azt a reakciót, hogy “Ne hisztizz!”, és ebből mennyiszer reagáltunk valóban túl valamit?
Ha tovább játszunk a szavakkal és a hangsúlyokkal, akkor feltehetjük azt a kérdést is, hogy milyen gyakran éreztük azt, hogy a másik üzenete ezzel az egésszel az volt, hogy felesleges, hiábavaló cirkusz ez, amit jobb lenne elkerülni vagy meg nem történtté tenni. Utolsóként pedig merenghetünk azon is, hányszor lett volna inkább egy kedves szóra, támogató érintésre, megértésre és türelemre szükség ahelyett, hogy levegőnek néznek minket, a dühünket és ezzel együtt azt is, ami problémát, fájdalmat okoz nekünk. Legtöbbször jogosan.
Essen pár szó az érzelmekről, jellemzőikről és hatásaikról is.
- Élettani vonatkozás: A légzés, a hormonális változások és a szívritmus, de akár a bőrpír és az izzadás is élettani reakciók egy érzelmi hatásra.
- Kommunikatív funkció: Testbeszédünkkel, arckifejezéseinkkel, mikro-mimikai rezdülésekkel, hangsúlyunkkal az információtartalom – és belső érzéseink – nagyjából 70%-át fejezzük ki, és a szavak bár fontosak, kisebb értéket képviselnek a kommunikációban.
- Kognitív vonatkozás: A velünk történtek kiértékelése, elemzése által kapcsolunk és élünk át érzelmeket.
- Cselekvéses vonatkozás: Az élettani hatás, a kognitív kiértékelés az átélt érzelmek összessége adja meg, hogy miként cselekszünk egy helyzetben. Így cselekedetünk irányulhat a düh kifejezésére, agresszióra, elbújásra vagy menekülésre, a szégyen elrejtésére vagy elkerülésére is.
A temperamentum-elmélet a reakciók stílusát és az uralkodó hangulatot vizsgálja. Csecsemővizsgálatok alapján több meghatározó jellemzőt különít el, amelyek születésünk pillanatától jellemeznek minket, és a környezettel való kapcsolatunkat. Ilyen a megközelítés-visszahúzódás (az új ingerre adott első válasz), a reakcióerősség (az ingerre adott reakció erőssége), válaszküszöb (a válasz kiváltásához szükséges inger erőssége) és a hangulat (a kellemes, barátságos és az ezzel ellentétes viselkedések aránya).
A kitekintés láttatni engedi, hogy az emberi érzelmek és reakciók mennyire komplex rendszert alkotnak. Ebben pedig a tanult reakciók, a környezet hatása, az elvárások, a normák, az egyéni különbségek, a nemi szerepeknek és a „jó” (kinek jó?) viselkedésnek a társadalom többsége által meghatározott irányai is mind benne vannak. Ide kapcsolódhatnak a célok, a manipuláció, az érdekek is, ahogy az altruista, önfeláldozó vagy épp mártír jellegű viselkedések is, de ezt a hosszú listát is lehetne még folytatni. Ez nemcsak azt jelenti, hogy ez a bonyolult hatás-gombolyag nagyon sok egyéni vonással is rendelkezik, de azt is, hogy a nézőpontok könnyen eltérhetnek. Ami az egyik félnek félelmetes, az a másiknak megszokott és mindennapi.
A mai napig emlékszem, amikor egy egyetemi évfolyamtársammal Budapest egy leharcoltabb részében találkoztunk. Ő vidékről, elsőévesként, nem nagyon járt még arra, így amikor megérkeztem elmesélte, hogy a közelben álldogáló két rendőrnek nagyon örült, mert így biztonságban érezte magát a közelükben. Én pedig elcsodálkoztam kicsit ezen, hiszen kb. 11 éves korom óta arra jártam haza iskolából, és számomra teljesen megszokott volt a helyszín a lerobbant környékkel együtt, és tény, hogy inzultus sem ért soha. Ha pedig irodalmi példát szeretnénk, a nemrég elhunyt Fodor Ákos rövid verse nagyon jó példa:
3 negatív szó:
nincs
semmi
baj.
Nagyon sok vita lezáró vagy lezárást követelő felkiáltása a „Ne hisztizz!”, de mint oly gyakran, itt is másról van szó. A túlreagálás, a csapkodás és a kiabálás, az egész érzelmileg túlfűtött jelenet ugyanis legtöbbször a tehetetlenséget jelzi. Vannak persze olyanok is, akik számára a hangos, fenyegető viselkedés a végső érv, vagy éppen az a bánásmód, amit ő is kapott. Ahogy őt is – nála nagyobb hatalmak – terelték az élete során, és ez működőképesnek látszott. A tehetetlenség azonban belülről is fakadhat. Az önkifejezés, az érzelmek, vágyak, igények felvállalására és főként a kifejezésére való képtelenség, a falakba ütközés (és ezek elfogadása) elkeseredést és gyakran dühöt is szül. Az olyan kapcsolat – legyen szó párról, barátról, munkatársról – ahol egy ember igényei vannak legfőképp kiszolgálva, közeledés helyett csak távolságot szül.
Az, hogy milyen bánásmódot érdemlünk, elsősorban belőlünk fakad, és abból, korábban hogyan bántak velünk mások. Az önértékelés és az önbizalom elvesztését sokszor évek, évtizedek megaláztatása, lenézése morzsolja porrá, és csak visszatekintve tűnik fel a szakadék, mert a hétköznapokban – szomorú ezt mondani – fel sem tűnik már. És ebből fakad az is, amikor a „hisztiző” érzelmei, akarata, vágyai, nézőpontja elutasításra találnak, és a (nagyon is jogos!) viselkedését, a dühét vagy a csalódottságát egyetlen legyintéssel szeretné a másik fél elintézni. “Ez csak hiszti, és már megint(!), csak hisztizel.” Csak. Vagyis semmi másról nincs itt szó, minthogy rosszul viselkedik, lát és érez. Legyen szíves alkalmazkodni, idomulni, belesimulni és tűrni. A következő „csak hiszti”-ig. Ez pedig történjen akár a szeretet, a törődés vagy a jó akarat égisze alatt, hamis képet mutat, és az illúzió valósága ugyanúgy elnyomó, korlátozó és zsarnoki marad.
Végezetül elmondhatjuk, hogy nemcsak a kiállás, a határok meghúzása, de adott esetben a következmények is fontosak.
Komoly magunkba nézést igényel az a kérdés is: Milyen bánásmódot engedünk meg a hozzánk közelebbi vagy a távolabbi környezetünknek? Miként tudunk védekezni, tárgyalni, milyen módon tudjuk kifejezni nemtetszésünket, kritikánkat? Szorosan ezekhez a kérdésekhez kapcsolódik az is, hogy meghallanak, meghallgatnak-e minket, és amit mondunk, komolyan veszik-e? Ez nem azt jelenti, hogy mindig mindenben igazunk lesz és a jó vélemény, döntés, látásmód a miénk lesz. A hibázás, az egyet nem értés vagy a kritika ugyancsak elemi része egy kapcsolatnak, de a keretei, a figyelem és az ennek teret adó közeg nem szabad, hogy (néhány egyértelmű helyzetet kivéve) kizárja a másikat.
Érdemes lenne iskolákban és széles körben is tanítani, valamint vitatémának felvetni az asszertív jogok listáját is. Ezek sem jogosítanak fel bármire, de a tiszteletadás és a tisztelet megkapásának sarokköve lehet. Emellett pedig a kommunikációnk, az utalások helyett a tiszta és nyílt önkifejezés és a játszmáktól minél mentesebb párbeszéd az, ami segítséget nyújthat. Egy kapcsolat megszakítása vagy a távolság növelésének igénye fájdalmas folyamat. A másik fél elzárkózása vagy változtatásra való képtelensége, az erre való hajlandóságának hiánya esetében ez a legjobb, amit tehetünk. Egy méltatlan, megalázó helyzetben ragadásnál nincs rosszabb, hiszen a feszültség megoldása, a fejlődés, a kapcsolat gazdagodása is kizártnak tekinthető, és ez velünk együtt a környezetünkre is rányomja a bélyegét, inkább előbb, mint utóbb.
A segítség mi magunk vagyunk, és azok, akik szeretettel, elfogadással és megértéssel fordulnak felénk. És persze építő jellegű kritikával, eltérő nézőpontokkal, de legfőképp térrel, ahol kíváncsiak ránk, ahol önmagunk lehetünk. Emberek, hibákkal, tévedésekkel, és ezzel együtt is szerethetőek maradunk.
Az önkifejezés, a tiszta kommunikáció és a határok meghúzása önmagában is hasznos, de általuk lehet igazán egészséges, építő kapcsolatokat létrehozni magunk körül. Összegyűjtöttem az általam fontosnak ítélt asszertív jogokat egy rövid listában, amit itt olvashatsz el.
A képek forrása: youtube.com, 1.bp.blogspot.com, Blahó Claudia