- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Életvezetés
- Találatok: 1905
„Ki minek gondol, az vagyok annak…” – írja Weöres Sándor, ismert versében. Mindez pedig elgondolkodtató, ha nemcsak azokra az emberekre gondolunk, akikkel életünk során találkozunk és találkoztunk, de az eseményekre is, amiket átéltünk. Formát öltünk, formálódunk, formát bontunk az életnek nevezett utazás során. Nemcsak az a kérdés merül fel, hogy „Ki vagyok én?”, de szorosan ott van a nyomában egy újabb kérdőjel is: Milyennek látnak mások?
Carl Gustav Jung a véletlenekkel foglalkozva megalkotta a szinkronicitás elméletét. Ez alapvetően megmagyarázhatatlan(-nak tűnő) egybeesésekkel, történések összekapcsolódásával foglalkozik. Többlet jelentést sejtet ahhoz képest, ami valójában történt, és egyfajta összefüggést feltételez az emberi lépték felett. Sokan legyintenek, hogy véletlen történt az, ami. Mások a legapróbb dolgokban is égi jelet vélnek felfedezni, és persze van arany középút is, ahol a tapasztalat, az élmények összekapcsolódása (csak) az adott személy pszichéjében áll össze egésszé és értelmes ok-okozati kapcsolattá. Nem mindegy, hogy mit keresünk, mire készülünk, vagy milyen hatások érnek bennünket.
Egy az elme kognitív működését vizsgáló kísérletben kiderült, hogy a környezetünk hatalmas mennyiségű ingeráradatát folyamatosan elő- és átszűrjük. Ha éhesek vagyunk, az éttermek, büfék egész sorát fedezzük fel egy rövid séta alatt. Ha egy barátunk piros autóval jön értünk, a várakozás percei alatt minden piros járművet észreveszünk jóformán, míg mindezek értéktelen információnak minősülnek, ha mondjuk jóllakottan, a szomszéd utcába igyekszünk egy könyvesboltba.
A pszichológia érdekes részét képezik az elhárító (énvédő) mechanizmusok. Ezek olyan tudattalan törekvések, melyek védelmet nyújtanak, vagy tompítják a veszélyt, ha stresszel, szorongással vagy az önértékelés csökkenésével fenyeget egy hatás, élmény. Ilyen mechanizmus a projekció, amit kivetítésnek is hívnak. Itt az egyén, fel nem ismert vagy meg nem élt érzelmeit másnak tulajdonítja. Vagyis ha félek valakitől, nem én vagyok a gyáva, ijedős, hanem a másik üldöz és/vagy gyűlöl engem, és így teljesen jogos a félelmem. A racionalizálás egyfajta önmentés, melyben a történtek, az események olyan láncolatra kerülnek felfűzésre, melynek magyarázata a lehető legkevésbé veszélyezteti az önértékelésünket.
Ok-okozati és logikai magyarázatokban hajlamosak vagyunk külső tényezőket okolni, más embereket leértékelni, hogy a saját önértékelésünk „hibátlan” maradjon.
Család- és egyéni terápiában is hasznos eszköz, amikor testünkkel különböző helyzeteket, érzelmeket, élményeket szoborként jelenítünk meg. Egyfelől kifejezőbb lehet, mint a szavak, másfelől többlet tartalmat adhat az az érzés, melyet a megformálás után tapasztalunk. A külső szemlélő számára is megdöbbentő lehet látni, miként éli meg a másik (szoborként) a párkapcsolatot, a viszonyuk minőségét, vagy egy traumát. Ugyancsak érdekes, amikor egymást állítják be szobornak a család vagy egy pár tagjai, és utána visszajelzést kapnak arról, a másik hogyan érzi magát így.
A holdudvar-hatás (halo effect) Edward Thorndike kognitív pszichológus elmélete. Lényege, hogy egy gondolati torzítás miatt hajlamosak vagyunk arra, hogy egy pozitív vagy negatív tulajdonságot az adott személy tulajdonságainak nagyon széles skálájára kiterjesszük. Az egész személyiséget képesek vagyunk egy tulajdonság alapján feltérképezni. Vagyis ha valaki jóképű, akkor intelligens is, jószívű, humoros, gondoskodó, empatikus. Megfordítva a hatás ugyancsak érvényesül, ha valaki például ügyetlen, akkor bizonyosan buta is, nemtörődöm, lusta, gyerekes. Ezek nem feltétlenül következnek egymásból, sőt a jóképűség alapvetően nem egy lelki tulajdonság, ahogyan a szellemi képességekhez, műveltséghez sincsen köze, de egy elejtett pohár sem jelenti azt, hogy az illető nem túl okos vagy épp gyerekes.
Ezek sokszor automatizmusként működő gondolatsorok, mintegy megkönnyítve a dolgunkat az elemzésben, értékelésben és feldolgozásban, de az árat pontatlanságban és előítéletekben fizetjük meg. Komoly tudatosság szükséges ezek legyőzéséhez, valamint ahhoz, hogy a kétkedés megmaradjon. A kétkedés az automatizmus egyik legjobb ellenszere, mert felveti a „Biztos vagy benne?” kérdését. Amire rá is bólinthatunk, de legalább egy pillanatig merüljön fel, hogy nem biztos, minthogy minden azonnal elfogadást és jóváhagyást kapva kritika nélkül mosson át minket.
Sokféleképp megtéveszthetjük magunkat, ahogy az életünk eseményeinek értékelésében is vannak kiskapuk. Ezektől az óvhat meg, ha egyfelől felelősséget vállalunk mindabban, ami történik, másfelől ha képesek vagyunk egy tulajdonságot, jellemzőt önmagában kezelni, és nyitottak maradunk egy újabb benyomásra, ami lehet, szöges ellentétben fog állni az előzővel. Kell hogy legyen hely az árnyalatoknak, mert így teljesebb képet kapunk. Az elhamarkodott ítélet elhamarkodott döntésekhez is vezethet, és habár igaz, hogy manapság sokszor érvényesül a „ne maradj le, legyél minél gyorsabb” elve, a döntés mégis rajtunk áll. Választhatunk, hogy az elmosódott kép alapján döntünk, vagy megállunk egy pillanatra, vagyis:
Szemem tavában magadat látod: mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.t.
A képek forrása: chessedwards.com, zestfinancial.com, pbs.twimg.com
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Életvezetés
- Találatok: 1504
Ha valaki azt mondaná, 50%-ban nem is tudjuk, mit csinálunk, nem vagyunk jelen, meglepődnénk? Ha mindig a következő elintéznivalón jár az eszünk, van következménye? Ha mindent áthatnak a rutinok és figyelmünk szétszórt, vajon hol maradunk mi?
Az életünkben levő összes tárgyhoz, anyagi értékkel bíró juttatáshoz és az életszínvonalunkhoz is hozzá tudunk szokni. Az új autó, aminek olyan jó illata volt, és minden szegletét, darabját megcsodáltuk, a hétköznapok részévé válik idővel. Az új munkahelyen kapott csodás fizetés is elfogadottá, kezdőponttá válik, bármekkora ugrást, változást is jelentett korábban. A ruha, a lakás, a dísztárgyak, gyűjtemények, apróságok is belesimulnak a megszokottság egyenes vonalába, és bizonyos tekintetben jól is van ez. A jelenséget a pozitív pszichológiában hedonikus adaptációnak hívják, és mielőtt valami szörnyű dolognak tartanánk, hozzáteszem, hogy védő hatása is van.
Ahogy az eufória, úgy a kétségbeesés is elmúlik, lecsillapodik.
A terheket, új feladatokat, élethelyzeteket is megszokjuk (ez alól az elhúzódó betegségek talán az egyetlen kivétel), vagyis az alkalmazkodás is olyan érme, aminek két oldala van. Emellett pedig hajlamosak vagyunk arra, hogy a velünk történt jó (vagy annak tartott) dolgokat túlbecsüljük, főként, ha arra kérnek minket, hosszú távon saccoljuk meg, mennyiben fogja mindez megváltoztatni az életminőségünket. Hasonlóképp a negatív események bekövetkezte után, ezek erejét a trauma után eltelt idővel arányosan egyre pontosabban látják azok, akik átélték, a külső szemlélők viszont itt is túlbecsülik a hatást.
Változatosságot igénylünk tehát, és rengeteg módot találtunk ki arra, hogy ezt megadhassuk magunknak. A ruhák kombinálása, a kisebb-nagyobb változtatások vagy új receptek kitalálása a konyhában, a zenei érdeklődésünk bővítése nemcsak remek gyakorlás vagy hasznos hobbi, de a beleszürkülés, az unalom és a taposómalommá vált élet egyik ellenszere is.
Úgy „múltazz”–„jövőzz”:
tudd, hogy emléked, terved
jelentelenít.
(Fodor Ákos: Figyelmeztetés)
Manapság egyre többet hallani a mindfulness elterjedéséről is. Magyarul tudatos jelenlétnek fordítják, bár mindkét kifejezés beépült a hétköznapokba. Ez az élmények megélését, a lelassulást, a felszínességből való kitörést kutató tudományág sokakat foglalkoztat, mivel olyasmit képvisel, amire egyre nagyobb szükségünk van. Egy, a Harvard Egyetemen végzett kutatás szerint elménk az ébren töltött időnk 47%-ában csapong. Vagyis az esetek majdnem felében, miközben csinálunk valamit, valahol máshol jár az eszünk. Ez nem feltétlenül baj, hiszen a merengés, a múlt és a jövő vizsgálata hozzátartozik mindennapi életünkhöz és a velünk történt dolgok értelmezéséhez, feldolgozásához. A kísérlet vezetője Daniel T. Gilbert szerint a résztvevők visszajelzései alapján, ez egyetlen esetben nem volt így, mégpedig szeretkezéskor. Úgy tűnik, legalább egy olyasvalami van az életünkben, amiben el tudunk merülni, jelen tudunk lenni (még ha viccesen is hangzik egy nem jelen levővel a szex).
„Annak a kognitív képességünknek, hogy olyasmire tudunk gondolni, ami épp nem történik meg, érzelmeink félresöprése az ára.” Állítja Gilbert, és pontosan erről van szó a sorozatban gyártott üzenetek, postok és képek során. Megélés, átélés helyett egy üres lenyomatot viszünk magunkkal, de legalább ország-világ tudja, milyen menő helyen vagyunk, mit ettünk, vagy hogy épp kikkel merre bulizunk. Itt nem arról van szó, hogy az emlékfotók, az élmények megőrzése rossz dolog lenne. Ha viszont állandóan csak a dokumentálás a lényeges, úgy a megélés és az érzelmek átélése perifériára fog szorulni. Végül gépies emlékgyártás, halovány élmény lesz a vége. Az evési szokásokkal kapcsolatban is érdekes megfigyeléseket tettek a tudatos jelenlétet kutatók, és kicsit sem ajánlják, hogy a kedvenc sorozatunk, filmünk megnézése közben együk meg az ebédet vagy a vacsorát. Nemcsak az ízélményt veszítjük el nagy eséllyel, de a telítettség, a jóllakottság érzése is „ködbe” vész, az evés sebessége pedig megnő. Röviden összefoglalva: többet eszünk, gyorsabban, de alig leljük örömünket benne.
Érdekes módon a szeretkezés mellett a beszélgetés és az edzés volt még az a két tevékenység, amik során a legmagasabb boldogságszintet jelezték a résztvevők. A legalacsonyabbat pedig pihenés, munka és a számítógép előtt ülés közben. Ez utóbbiak persze összefügghetnek olyan munkahellyel, feladattal is, amit nem szeretünk, a pihenésnél pedig sokan érzik azt, hogy nem tesznek semmi hasznosat és pazarolják a drága időt. Ez már csak azért is elgondolkodtató, mert a pihenés is az életünk része. A feltöltődés, a kikapcsolódás lehet passzív is, sőt nagyon sok gondolkodó szerzett új és kreatív ötleteket, felismeréseket, miközben „csak” feküdt és „lopta a napot”. Persze a véglet egyik téren sem kifizetődő: ahogy a pihenés is átcsaphat halogatásba, jelezhet levertséget és más problémákat, úgy az is jelzés értékű, ha egy percre sem tudunk nyugton maradni. Ez már nem pótcselekvés vagy unatkozás, itt sokkal többről van szó.
És hogy mit tehetünk önmagunkért és azért, hogy „itt és most” legyünk?
Figyelmünk fókuszálása nem újdonság, de pillanatok alatt elterelődhet, és már a következő tennivalón gondolkodunk, egyszerre több dolgot csinálva, multitaskolva, kapkodva (– mindenki válassza ki a kedvencét). A tudatos jelenlét apróságokról is szólhat, sőt, főként azokról is szól. Jó példa a meditáció, ami megannyi technikát ismer, és ami szorosan kapcsolódik a jelenlét kérdéséhez is. Egy cikk írása közben zenét hallgattam, mintegy háttérként, nem is odafigyelve rá, de egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy az írás és a zene hangulata megegyezett. A dal végéig a zenéé lett minden figyelmem, szemlehunyva követtem a dallamokat, a hangulatot, az érzést, aztán tovább írtam (és még a Facebook-ot is megnéztem – multitask).
Vannak azonban más példák is. Ha edzünk, mozgunk, rutinból is mehetnek a gyakorlatok, de vajon mennyiben más érzés, ha a figyelmünk is jelen van? A reggeli öltözködéskor érzékelhetjük a felvett ruha anyagát, illatát, de ugyanígy a mozdulatainkat is. Kedvenc teánk, kávénk ízét, utóízét, a bögre, csésze melegét, a kanál hangját, a folyadék hőmérsékletét. Utazás, sétálás közben a minket körbevevő zajokat, fényeket, színeket. Mindezt úgy, hogy értékelés és ítélet nélkül csak a megtapasztalásra figyelünk. Vannak irritáló, zavaró és kellemes hatások is, de ezek máris egy újabb gondolatmenetbe, címkézésbe, „agyalásba” rántanak át, ezért fontos (és igen, nehéz) csak magára az élményre figyelni. Amihez pedig bármikor nyúlhatunk, az a légzésünk, annak üteme, a levegő útjának követése és az a természetes ritmus, ahogy végbemegy ez az önműködő folyamat. Ez gyakorlás kérdése, és a nyüzsgő világ mindent meg fog tenni, hogy kiragadjon a próbálkozásokból is. A cikk végére érve pedig kipróbálhatjuk az elméletet egy percre. Vannak zajok? Vannak. Lélegzünk. Talán illatot is érzünk, vagy hozzánk ér valami. És most hunyd le a szemed.
A képek forrása: breakthroughpsychologyprogram.com, bigthink.com, Carolyn McDowall
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Életvezetés
- Találatok: 1330
Ha adunk, akkor is kapunk, ha kapunk, akkor is adunk.
Ez még akkor is igaz, ha nem is gondolunk bele, vagy nem érezzük azt, hogy bármi különlegeset is tettünk volna. Amikor egy legyintéssel elintézzük, „ugyan semmiség” vagy épp a megköszönésre csóváljuk a fejünket, hogy felesleges, akkor nemcsak magunkat fosztjuk meg egy jó tett élményétől, de a másikat is attól, hogy örömmel fogadja a segítséget, és ezt kifejezze. Szerénység? Valóban apróságokról van szó, amik szót sem érdemelnek?
Egyensúlyról jóformán sosem lehet beszélni. Legfeljebb ideálként jelenhet meg az 50-50%, de a valóságban inkább arányokról van szó. Az is nehezíti a méricskélést, hogy nehéz lenne kategorizálni és értékkel ellátni a tetteket, szívességeket, önzetlen segítséget. Befolyásolják a körülmények, a szükség vagy épp a cél és a jótevő helyzete. Lehet egy népszerűsítő kampány része, figyelemfelhívás, egy ismeretlen egyén magánakciója, csoportok együttműködése, és még megannyi formát ölthet az adok-kapok megjelenése.
Böszörményi-Nagy Iván, a család- és párterápia neves úttörője, a kontextuális terápia megalapítója azt mondja, hogy
az emberi kapcsolatokban ösztönös, tudattalan és részben tudatos törekvés van az igazságosságra, kölcsönösségre, az adás-kapás egyensúlyára.
Mindez generációkon is képes átívelni, mivel aki többet kapott, az többet képes adni, valamint a többletből nemcsak képessé válik az adásra, de igénye is lesz arra. Ide kapcsolódik a jogosultság gondolata is. A jogosultság, a személyben felhalmozódó kapcsolati hitelt, kreditet jelenti, ami a másoknak szentelt, általuk kiérdemelt figyelemért jár cserébe. Itt is arányokról tudunk beszélni, amit inkább érzünk, mint tudunk.
Ekkor is fontos szerepet kap a kommunikáció, mert abból igen sok bonyodalom származhat, ha a másikról úgy gondoljuk, hogy gondolatolvasó. Vagy épp úgy akarjuk lemérni, mennyire figyelnek ránk, mennyire tudja a másik mire vágyunk, hogy mennyire képesek kitalálni mások a gondolatainkat.
„Nem beszélek arról, hogy mit szeretnék, de fenntartom a jogot, hogy balhézhassak, ha nem kapom meg.” Ez a mondat leginkább viccekben szokott szerepelni, de mint a viccek többsége, nemcsak karikatúrája a valóságnak, hanem sok köze is van a valósághoz.
„– De miért nem mondtad? – Ha igazán figyelnél rám/szeretnél, akkor tudnád!” Ez is klasszikus mondat egy elvárásról, ami arról szól, hogy a hiányérzet megoldását úgy várjuk, hogy minimális erőfeszítést, segítséget sem nyújtunk hozzá.
Gyakran felmerül annak a kérdése is, hogy tapintat és gondoskodás, vagy szolgaság? Néha rendben van a túlzás, és van amikor elvárt is. Magatehetetlenné válhat akár időlegesen is a másik ember. Kerülhet olyan helyzetbe, hogy segítségre van szüksége, és pillanatnyilag nem tudja úgy viszonozni, ahogyan elvárná a segítő. De a viszonzás nem csak a másik ember, a segítséget igénylő által kapható meg.
Van, aki fizetést kap a segítségért, mert ez a munkája. Van szociális elismertség, belső elégedettség, önbecsülést javító hatása is annak, hogy segítséget nyújtunk. Dr. Bagdy Emőke az előadásaiban sokszor hivatkozik arra, hogy megannyi kísérlet igazolta már annak az érvényességét is, hogy mások megsegítése fokozza a boldogságérzetünket és javítja önértékelésünket. Tehát egyfajta önjutalmazásról is szó van és egészségjavító hatásról is.
A jó tett önmaga a jutalom is egyben.
Árnyoldalként viszont okozhat kimerülést, depressziót, ürességet, értéktelenséget, ha valaki a segítést, az adást egyfajta jutalmat nem érdemlő tettként éli meg; ha az arányok annyira eltorzulnak, hogy az ember csak ad és ad, de cserébe úgy véli, nem érdemel semmit, és általában, mintegy önbeteljesítő jóslatként, nem is kap. Vagy ha mégis, azt is lesöpri magáról, mintha nem járna, mintha nem lenne érdeme a segítés által. Ez kiégéshez is vezethet, hiszen nincs, ami feltöltsön, ami jó érzéssel, elégedettséggel telítsen, amiből erőt lehet meríteni. Ezért fontos az elismerés a mások és a saját tetteink felé is.
Az egyoldalúság (ha szükséges egy időre) és a belső indíttatású segítségnyújtás ugyanúgy része lehet a belső értékrendünknek, ahogy az is, ha csak időnként, jól meggondolva veszünk részt olyasmiben, ami – látszólag – jutalom nélküli áldozatot kíván tőlünk. Pillanatnyi, gesztus értékű apróságokba nap mint nap belefuthatunk, akár útbaigazításról, egy nehéz csomag lépcsőn való felsegítéséről, vagy az ülőhely átadásáról van szó.
Jobb érzés utána a bőrünkben lenni, mert érezzük, hogy helyesen cselekedtünk. És van, amit nem tudunk megváltoztatni. Ha adunk, akkor is kapunk, ha kapunk, akkor is adunk.
A képek forrása: positivemed.com, pinterest.com>
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Életvezetés
- Találatok: 1175
Adni jó!
Gyermekként gyakran halljuk a jó tanácsot, miszerint: “Adni jó!”, sőt továbbmegyek: “Adni jobb, mint kapni!”. Persze karácsonykor kevesek mosolya lenne őszinte, ha gondos és szorgos munkával kiválasztott ajándékokért cserébe csak konstatáló, udvarias köszönömöt kapna.
Sok kutatás foglalkozik ezzel a kérdéssel (főleg, ha ajándékozási szezon van, vagyis tél), és ha nem is értenek mindenben egyet, az a tanulság levonható belőlük, hogy szeretünk viszonzást kapni.
Van, aki a kapott dolog értékét nézi, és ez az összehasonlítás alapja. Ez is egy nézőpont.
Van, amikor az számít, hogy gondoltak a másikra, figyelmet, törődést kap. Hogy e mellé egy tárgyat, használati eszközt is, az hab a tortán, de a lényeget a gesztus adja.
Hol az igazság? Ahány ember, annyiféle választ kapni egy ilyen kérdésre, viszont az összefüggésekből sokat lehet tanulni.
Két nagy táborra oszlik a kérdéskörrel foglalkozók csoportja.
Az egyik szerint érdek vezérel mindent és mindenkit. Persze itt nem feltétlenül kicentizett és grammra mért érdekekhez körmeszakadtáig ragaszkodó, galád emberekre kell gondolni elsősorban. Egyszerűen arról van szó, hogy megközelítésükben egy cselekvés, tett mögött – ha nem is tudatosan, de – ott húzódik az az érdek, az a vágy, hogy viszonzást kapjon érte. Nem feltétlenül azonnal, nem ugyanazt, de egyfajta értéket képvisel a cselekvés, ami egy „számlára” kerül. A másik pedig idővel viszonozza, kiegyenlíti ezt. Vagy sem.
Gyakori példa a szülő és gyermeke viszony, ami komoly áldozatokat kívánó kapcsolat, kezdetben főleg a szülő részéről. Viszont ugyanúgy beletartozik a kapott értékek közé a büszkeség, a boldog együttlét, a közös programok öröme, a fejlődés tudata. Ezért nem egyszerű az adás és kapás gondolatköre, mert nem adhatunk konkrét értéket az érzelmi, lelki „ajándékoknak”, valamint senki nem vezet erről pontos könyvelést sem.
A másik vélemény szerint az önzetlenség létezik, érdek és „számolgatás” nélkül is. Mások életét megmentő, másokért életen át tartó áldozatot hozó emberek, elesetteket, arra szorulókat ápoló, gyámolító életek egész sora bizonyítja, hogy itt fizetségről szó sem volt. Az altruizmust alapvetően két feltétel határozza meg. Az első, hogy az adott ember akár saját kárára is segíti a másikat. A második, hogy a genetikai hasonlóság növekedésével (általában: egy családba tartozók) az altruista viselkedés előfordulási aránya is növekszik. Létrejöhet altruizmus rokonsági kapcsolat nélkül is (reciprok altruizmus), de ez ritka, és nem feltétel nélküli. Ha az előnyben részesülő hasonló helyzetben nem viszonozza ezt a viselkedést, akkor a jótevő megszünteti az altruisztikus magatartást.
Látszik, hogy nagyon sok minden múlik az emberi tényezőn. Meddig vagyunk képesek a másikért elmenni, mennyit tudunk és vagyunk hajlandóak eltűrni? Valamint a viszonzás indirekt módon is bekövetkezhet: elégedettség, öröm, elvek megtartása, vagy annak az érzése, hogy jobb emberek vagyunk, ha segítünk. Hiába kötözzük be a saját kezünket, ha nincsen rajta seb; feleslegesen adunk ruhát vagy ételt, ha senki nem veszi el. Ez a másik nélkül nem jöhetne létre, kell valaki, akivel megtehetjük azt a cselekedetet, ami ezt a jutalmat adja.
Érdemes elgondolkodni azon is, hogy milyen hatékonyan képesek a segítők, a jótevők semmibe venni önmagukat és a tettüket is. „Ugyan, ezt bárki megtette volna. Ez semmiség. Nem történt semmi különös”.
Önmagát fosztja ki az, aki lekicsinyli az általa nyújtott segítséget.
Ahogyan időt, energiát fektetett a segítségbe – legyen az bármilyen fajtájú és mértékű –, úgy jogosult a jótevő is a köszönetre és a hálára. Mégha egy hatalmas cég vagy egy magánszemély tudatosan, jó hírének növelésére használ fel egy ilyen akciót vagy eseményt, akkor is azzal az adománnyal segítséget nyújt. Lehet, hogy ennek az erkölcsi értéknek a sokszorosát igyekszik behajtani érte, de az ilyen gyanú inkább árt, mint használ.
Adni, vagy kapni? Nincs konkrét értéke, nem emlékszünk minden apró mozzanatra, mégis érezzük, ha felborul az egyensúly. Van, amikor visszavonulhatunk és következmények nélkül befejezhető az adás. Van, amikor lehet beszélni róla, szóvá tehető az a feszélyező érzés, hogy fogynak a tartalékok. Betegséget is okozhat az, ha valaki csak adni képes, de kapni nem, ahogyan az a helyzet sem szerencsés, ha értéktelennek érzi magát a jót-tevő. Tudunk ezen változtatni? Értéket képvisel minden apróság is, hiszen legtöbbször nincs méricskélés, egy gesztus, egy jó szó is elég, a megfelelő időben átadva.
A képek forrása: varietykc.org, passion4people.org