- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Életvezetés
- Találatok: 2527
Feldmár András Függőség és emancipáció előadásának második részén jártunk. Ahol szó esett a hála megéléséről és arról, hogyan lehet belebetegedni a rossz függésbe. Mert igen, létezik olyan, hogy jó függés.
Kevésbé volt nyüzsgő ez az este, mint egy héttel ezelőtt. Mindenki megtalálta a helyét, kevesebb beszélgetést lehetett hallani. Mintha csak egy két felvonásos darab szünete után lettünk volna. A várakozásba viszont egy kis feszültség is vegyült és érdekes mód András az első mondataival meg is fogalmazta ezt: miről beszélünk, ha előzőleg már mindent elmondtunk? Akkor ismételünk. És mégsem teljesen, hiszen az ember, mint téma, kimeríthetetlenül gazdag.
Ha előzőleg az emancipáció kapott nagyobb figyelmet, akkor beszélgethetünk a függőségről. Azaz mielőtt elkezdjük, jó ránézni mi is kapcsolódik ehhez a szóhoz. Negatív jelzők, értelmezések és amúgy is körüllengi valami olyan, amit a közvélekedés szerint a legjobb elkerülni. Arról szó se essen, hogy létezik jó függőség is!
Feldmár viszont megkérdőjelez és gondolkodni hív. Az egzisztencialista és fenomenológiai csavarok ott teszik fel a kérdéseket és ott kérdőjeleznek meg belénk vésett és elfogadott – vagy jónak tűnő – alaptételeket, ahol csak lehet. Vagyis a jó függőségben mindkét fél jól érzi magát, kölcsönösen függ egymástól, baj csak akkor van, ha az egyik nem függ a másiktól. Az fájdalmas élmény. A kölcsönösségben számíthatok a másikra és jobbá teszi az életem, hogy ő van nekem. Ez lehet anya-gyerek viszony, de párkapcsolat, barátság is.
És itt kanyarodik vissza a gondolat a szabadsághoz. A függőség és a szabadság nem kell, hogy egymás ellentéte legyen, hiszen létezik olyan kapcsolat, amiben szabadabb vagyok, mint egyedül. A társadalom viszont az egyénből indul ki, szégyenteljes dolog a függés, vagyis, aki ilyenben van, meg kell szégyeníteni. Ezt gyakran meg is tesszük.
András itt megáll egy pillanatra, a szégyen mindig is fontos téma volt bármiről is beszéljen. A jó függőségnél nincsen mérce, aki ezt támadja az irigy, hogy neki nincs vagy nem lehetett ilyen kapcsolata az életében. Ez ilyen egyszerű! Nevetünk a közönséggel, és a ma estére különösképp igaz, hogy nagy szerepe van ennek a derűnek. Nemcsak a felismerés, de a feszültség csökkentése szempontjából is, hiszen biztos vagyok benne, hogy sokan találkoztak számukra fontos témákkal. Az ebből fakadó kellemetlen, szorongató érzést jól esik feloldani.
Ahhoz is hasonló egy ilyen felszabadító pillanat, amikor azt érezzük, megértenek minket. Lehet, hogy a többség erre nem képes, de legalább vannak olyanok, akik igen. Vagy akik legalább hajlandóak elgondolkodni ezen, kitörve olyan keretekből, amiket gyerekkorunk óta cipelünk magunkkal.
Aki nem ért meg engem, az nem buta, hanem mérges rám, vagy irigyel. Vagyis gyűlöl, és ez meggátolja a megértést. Nem kell az ilyennel beszélgetni, mert úgysem fogja érteni, amit mondok.
Ha már többször is szóba került a stressz, átismételjük András szerint mi az a 4 mód, ahogyan egy ilyen helyzet végződhet:
- Hatékonyan harcolsz
- Hatékonyan menekülsz
- Valaki megvéd téged
- Megbetegszel
És itt, főként a negyedik pont a lényeges, hiszen a többi – mondhatni – magától értetődő, ha képesek vagyunk megvalósítani. A belebetegedés még a megígért segítség vagy védelem mellett is gyakran összejön. Főként azért, mert aki ígér nekünk az nem teljesen megbízható. Pénzt ígér, de az összeg más lesz, vagy később érkezik meg a bankszámlára. Jön az ígéret, aztán várni kell, felhívni az illetőt, jelezni neki, hogy valami nem jó. És ez nem hatékony megküzdés. Amikor ígérnek nekem és arra lehet számítani, de mégis megszegik, az szégyent okoz, mert rá kell kérdezni. A bizonytalanságba rengeteg ember betegszik bele.
Ha szóba kerül a betegség, akkor nem vagyunk messze attól sem, mire képes a pszichológia és a legtöbb segítő foglalkozású ember. András szerint a szakemberek nagy része valamilyen elméletet, módszert követ, de ez függés és olyan, mint a cumi. Kapaszkodni lehet bele, és belepréselni a segítségért fordulót. Már nem ember, hanem egy diagnózis, egy címke és egy módszer-sablonnal lép kapcsolatba vele az adott irányzat felkent követője.
Ez csak arra jó, hogy a terapeuta ne haljon bele a szorongásba, amikor elveszettnek érzi magát és eszköztelennek.
Ijesztő, hogy nincs kapaszkodó, és a páciens nem is lehet az. Több, mint száz iskola létezik manapság, tehát biztosak lehetünk benne, hogy egyik sem tud semmit. Nincs elmélet, csak kapaszkodás és keretbe sulykolás. Kérdés, hogy milyen áron.
Vajon egyszerű téma a hála?
Kapunk és hálásak vagyunk, elvárható vagy épp ellenkezőleg? Ha valahol, akkor szerintem itt zajlott le a legérdekesebb eszmecsere, és a megértést segítő történetek is itt adták a legtöbbet nekem. A segítő azért adja azt, amit, hogy utána legyen mit továbbadnunk. Aki követel, az megöli a vágyat, legyen szó szexről, vagy épp háláról. Ha már van hatalmam és vagyok valaki a világban, akkor megengedhetem magamnak a hálát. Előtte nem, mert belehalnék a szégyenbe, hogy mennyire kiszolgáltatott és senki vagyok. Ezt jó átgondolni az elvárások és a követelések, kikényszerített dolgok terén is.
A beszélgetésekben az a jó, hogy még Andrásnál is kiszámíthatatlanabbak. Az egyik pillanatban könyvet szülünk, aztán az élet másik végpontja következik: a halál. Felmerülnek a családban betöltött szerepek, amikben érdekes lábjegyzet az a mondat, hogy a szerepeinket mi választjuk. Vajon ki lennénk nélkülük? Szégyen és hazugság, az egymásra csodálkozás és az a hatalmas csoda, hogy találkozunk, megértjük, sőt mi több, szeretjük egymást. De valójában ezek történetek. Egyéni és egyedi élmények, még akkor is, ha hasonlít a történetem a tiédhez. Senki nem tud semmit. Csak az élményét és azt, hogy érdemes nyitott szemmel és füllel járni. Ma este is gazdagabban térhettünk haza, ez nem kis dolog. Vagy mondjuk ki nyugodtan: ez is egy csoda.
A képek forrása: mindset.co.hu, indexvas.hu
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Életvezetés
- Találatok: 2585
Mi a szabadság? Kinek hihetünk? Egyáltalán, hihetünk? Feldmár András Függőség és emancipáció előadásának első estéjén jártunk.
Ha András beszél, akkor jó figyelni. És nem véletlenül használom a „jó” kifejezést, mert nem „kell” és nem „muszáj”. Innen indul az emancipáció kérdése is, ami az előadás első nagy tétele. Röviden megkapjuk, egy mondatban, mi is ez: kilépni a szolgaságból. Abból az elnyomásból vagy alá- és fölérendelt viszonyból, ami az embereket keretekbe, pozíciókba, gondolat- és rangsorokba hajtja. Így lépünk át egy finom mozdulattal a szabadságba, aminek égisze alatt ezt a mondatot, és ezt a cikket sem kell befejeznem, hiszen valójában senki nem kényszerít, vagy kényszeríthet rá.
Úgyhogy ülünk, hallgatunk, gondolkodunk, nevetünk, vagy épp elhúzzuk a szánkat. Összesúgnak a mögöttem levő sorban, fészkelődnek egy másik széken. A késve érkező örül a ritkaságnak számító, szabadon maradt helynek és közben merengünk a világon. A diktátorokon, akiknek mindenhol megvan a maguk neve, még nem is biztos, hogy politikai színtéren, lehet, hogy „csak” egy családon belül. Mert a diktátort sokaknak kell szeretniük (vagy a többségnek), és a gyerek-szerepben bennragadt – és ostoba – tömeg átadja a gyeplőt. A rendelkezést, a kontrollt és azt, hogy akkor valaki legyen szíves megvédeni és döntést hozni. Helyettem, helyetted, és akkor már egy ország nevében is.
Milyen esélye van az egyénnek itt?
Veszélyes egyénnek, egyéni gondolkodónak lenni. Kitaszítás, megvetés, kiközösítés, halál is várhatja azt, aki nem olvad bele a tömegbe. Mégsem szabad bárkinek bármit elhinni, jön Andrástól az erős mondat. Még neki sem! Érkezik a kiegészítés. Akkor most itt vagyunk hagyva? Rakjuk össze, ahogy tudjuk a világot, értsük meg, amit tudunk, de az legalább a miénk? A válasz egy olyan igen, amiben benne van: az adott osztásból, lapokból igyekezzünk kihozni a legjobbat. Lehetőleg úgy, hogy közben nem sérül meg senki sem.
Főként, mert az élményben végtelenül egyedül vagyunk és úgy is maradunk. A nap simogatása, az új kedvenc zenénk, egy érintés mindenkinek teljesen egyedi élményt ad. A másik megértése csakis a saját kategóriáink, élményeink, szűrőinken át lenne lehetséges, de az már nem ő lenne. Ezért nem értjük a másikat valójában, csak elfogadjuk, és azt szeretjük, aki. Ha képesek vagyunk rá.
Feldmár sok előadása előtt elmondja, hogy jó esély van rá, hogy amiről beszél, azt már sokan hallották tőle. Ez nem bocsánatkérés, de nem is figyelmeztetés. Ez olyasmi, aminek oka van, és valójában mindegy, hogy valaki azt gondolja, „már megint ugyanaz”, vagy bólint egyet, hogy „igen, ezt hallottam már”, mert lehet, lesz a hallgatóságban olyan, akinek ez új. Vagy akkor áll össze a kép. A témák, az összefüggések jól jönnek tizedjére is, akinek egyértelmű, annak is.
Még rengeteg mindenről írhatnék, de közben olyan érzésem lenne, mintha egy diktafonról visszahallgatva felmondott szöveget jegyeznék le. A terapeuta feladatáról, a kísérésről, és arról, hogy hol csap az egész át hipnotizálásba és akaratátvitelbe több estét át lehetne beszélni (és írni). Az anya szerepéről, a gyerek akaratának letöréséről vagy a szabadságáról is. Jó volt látni, hogy az előadás végén kérdésekkel ki tudnak, akarnak és mernek is menni sokan. Volt, akinek inkább egyfajta teszt volt, önmagába pillantás, vagy épp egy dilemma. Lehetett beszélgetni, lehetett kérdezni, de ez egyfajta bátor meztelenség is volt. Megnyílás, mindannak a kiteregetése, amit általában hét lakat alatt őrzünk. Vagy amit maszkokkal fedünk, és azt latolgatjuk, a másik vajon ott maradna, ha tényleg önmagamat adnám? Az előadás más élmény, mint az írás. Kíváncsiság is kell, meg is kell mozdulni hozzá. Talán ezért más, de jól esik, még a csendben hallgatás és jegyzetelés is. Papírra is, telefonba is, fejbe is kerülnek gondolatok, nevek, összefüggések.
Záró gondolatként az élet is megfejthető egy-egy pillanatra. Az életünket szokások alakítják, a függőség is csak egy szokás. Az automata cselekvések helyett szívből jövő cselekedetek kellenek és az, hogy gyakoroljuk a szabadságot. Leírni olyan egyszerű ezt a pár sort, magunkra alkalmazni, belemélyedni bátorság kell és eltökéltség. Ha ez megvan, akkor nemcsak lehet, hanem lesz is jobb. Nekünk is, másoknak is.
A képek forrása: azvagyamitolvasol.hvg.hu, feldmarintezet.hu
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Életvezetés
- Találatok: 2553
Mi történik akkor, ha a tudattalanunk, a belénk huzalozott élmények, tapasztalatok irányítanak minket? Ha a döntés valójában már azelőtt megszületik, hogy a tudatunk felfigyelne a folyamatra? És ha így van, akkor leírható vajon az emberi lét, a döntések sorozata, mindaz, ami formál minket?
Kiszámíthatóvá válik az ember, a cselekedet és a reakció is?
Van egy kísérletsorozat, nézőpont, ami szerint ez így van. A kreativitás, az egyediség, a pálfordulások, mind kiszámíthatóak lennének? Szörnyű érzés gépnek képzelni magam, aki csak nyeli az adatokat, de még sincs hatása az elkövetkezendő dolgokra. Borítékolható a győzelem, ahogy a vereség is? Ha ez így van, nem maradnak kérdések az emberrel kapcsolatban, csakis a végkifejlet, a modellezés.
A másik kérdéskör pedig a szabad akarattal kapcsolatban az, hogy ha a döntést mégis előbb hozzuk, minthogy az tudatosulna bennünk, arra van hatásunk, hogy a tudattalan folyamatok és egyéb programok tekintetében miből, vagy miből ne merítsen a döntéshozatal. Tudatosság is létezik, annak a képessége, hogy egy dühös vagy hirtelen érzelmi hatás mellett is le tudjunk lassulni. Vagy hagyni magunknak időt a döntés átgondolására, megmérésére. Will Durant, aki Arisztotelész munkáiból merített így fogalmazta meg: „Az vagy, amit újra és újra teszel. A kiválóság tehát nem tett, hanem szokás.” John Dyrden hasonlóképp gondolkodott: „Először mi alakítjuk ki a szokásainkat, majd a szokásaink alakítanak minket.”
A képek forrása: izumrudnaya-dolina.ru
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Életvezetés
- Találatok: 2274
A lombhullatás hangulata megtalál, ha hagyod. Ősszel többet emlékezünk.
Vannak ilyen napok. A melankólia nem is jó szó rá. Olyan, mintha a keserédes keveredne azzal a mélyről jövő vágyakozó sóhajjal, ami tudja, milyen volt egyszer és azt is, mi hiányzik most. Elmerül abban az érzésben, ami a régmúlt egy boldog időszaka, boldog emléke okoz. És a két világ összemosódik.
Egyfelől tudod, hogy mi hiányzik, mégis jól esik átérezni, hogy valamikor volt már benne részed. Mint amikor este várod, hogy halld a kulcs zörgését a zárban, a lépteket és az ajtó nyitódása előtti ismerős árnyékot az üvegen át. Amikor az elmúlást, az emlékezést juttatja eszedbe az őszi levelek illata, a színes naplemente, a csípőssé váló este. A színek felerősödnek, de velük együtt az az érzés is, hogy visszább húzódik a napfény, a kavalkád pedig olyan, mint a villanykörte utolsó villanása a vég előtt. A természet üzenni akar, és ilyen gyengéden, szépen suttog egészen közelről a fülekbe: emlékezz, éld át újra, hogy el ne feledd. Szomorkás mosoly, semmibe révedő tekintet, gondolatokba merülés a válasz, ahol egy zene, egy helyszín évekkel korábbra repít. Vannak olyan napok, amikor a szép és a szomorú összefonódik.
Lelassul a világ, lekapcsolsz pár villanyt, lehet, hogy gyertyát gyújtasz a megszokott fényáradat helyett. Jobban esik ilyenkor a tompa, árnyakat megmozdító, lágy derengés. Lefekszel, ülsz, vagy csak a szoba egy távoli pontjára figyelve mozdulatlanul lélegzel, a gondolataid utaznak. Messzire, távolra, ködös emlékekbe, a mi lett volna, ha és az ó, bárcsak birodalmába is. Vannak ilyen napok.
A képek forrása: mgayle.com