Az új érzelemkifejező gombok (Reactions) új fejezetet nyitottak a Facebook életében. Árnyaltabb lett és bizonyos értelemben közelebb is hozza az embereket az általuk követett vagy kedvelt témákhoz. Vagy mégsem?

Korábban komoly problémát okozott egy rossz hír vagy lesújtó történet kedvelése. A „lájk” szó szerint ugyanis ezt jelenti, hogy tetszik az adott tartalom. Viszont más módszer híján hozzászoktunk, hogy a szimpátiánk, támogatásunk vagy együttérzésünk is ezzel jelezzük. Ezzel az is együtt járt, hogy időnként azt is oda kellett írni, hogy – például halálesetnél vagy hasonlónál – szó sincs tetszésnyilvánításról, hiszen a tudomásul vételről és az empátia kifejezéséről volt szó. Mi történik, ha most már több módunk is van arra, hogy jelezzük a Facebookon: ott vagyunk, láttuk, jelen vagyunk az adott információcsomagban, és véleményünk, meglátásunk, érzelmeink vannak a hatására.

Ez a bővülés bizonyos értelemben megöli a kommunikációt, mivel nem kell hozzászólni, nem kell magyarázni, nem kell leírni sem a gondolatainkat vagy érzéseinket. Azaz nem muszáj. Megtehetjük, hogy egy gombnyomással, az egyezményes szimbólumot használva útjára bocsátjuk az egész üzenetet. És ez nem kényelmi funkció, hanem inkább olyasmi, ami ellustít, vagy regresszív hatással bír. Már a facebookos matricák elterjedése is valami hasonló volt, hiszen mindenféle csillogó, táncoló, szöveget odabiggyesztő kisállat, figura, felirat megtalálható volt közöttük. Vagyis a köszönöm vagy a szeretlek már nem szavakat jelentett, hanem egy gombnyomást. Bármilyen kicsi is az erőfeszítés, egy matrica odabökése vagy egy gomb lenyomása nem ekvivalens egy leírt szóval, mondattal. És itt nem az ujjainkat mozgató izmokról van elsősorban szó, hanem az érzelmek átéléséről és megéléséről.

Szegényesebbé tette mindkét lehetőség a Facebookon való kommunikáció azon formáját, ahol két ember egymás felé fordul, és megfogalmazza, összerakja az adott mondanivalót. Ha felmerülne más országok vagy korábbi civilizációk képírása, írásjegyei vagy a szimbólumhasználata, legyen megjegyezve az is, hogy nekik nincs vagy nem volt másuk az írásra. A magyar ábécé 44 betűje és szavai viszont más rendszerben működnek, vagyis ritka, hogy egy betű fejezne ki valamit. Tehát maradnak a szavak, mondatok.

Árnyoldal lehet még az is, hogy ez az új rendszer az agressziót vagy a bántó szándékot is megkönnyíti. Természetesen itt is igaz az, hogy egy eszköz önmagában nem hibás, és a használója az, aki felelős érte. De amíg eddig a „lájk” gyűjtése volt a fő mérce és a negatív vagy bántó hozzászólások így való támogatása a másik jelzésértékű pont, addig most új felület nyílik. Vagyis a kedvelés, az imádom-szívecske gyűjtés lesz a lényeg nagyrészt. A dühös vagy a nevető fej pedig bekerülhet a cinizmus és a káröröm, vagy a nemtetszést kifejező kattintások közé. Ez kikerülhetetlen, de létező szelete lesz mostantól a digitális világunknak.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a felhasználókon múlik sok minden, de a paletta bővítése nem csak a pozitívnak vélt irányt szélesíti ki. Az árnyaltabb kifejezésmód felelősséget is ad, valamint új visszaélési lehetőségeket is. Még az is lehet, hogy a „Facebook versenyben” idővel a kedvelés másodrangú lesz, az imádom ikonja mögött, hiszen érzelmi bevonódás és hőfok tekintetében jóval felette áll. Új rangsort, értéket is hozhat, hiszen az értékesebb – vagy az annak tartott – sokkal inkább kívánatos, mint a másodikként befutó ezüstérmes. Ha pedig az új trendek kialakulásának gyorsaságát nézzük, az is előfordulhat, hogy egy (pár)kapcsolaton belül a „lájk” már nem lesz elég kifejező. Ami nincs „imádva” az kevesebbet fog érni, adott esetben pedig szóvá is lesz téve, vagy épp követelve lesz a megfelelő reakció. Nem is beszélve az összehasonlításról, ahol az a vonzóbb vagy az „nyer” aki több szívecskét gyűjt. Ez persze most még csak találgatás, de ki tudja?

Felmerül annak a kérdése is, hogy ezt a gazdag érzelmi és önkifejezési repertoárt mennyire éljük meg igazán? Gyakran hallani olyan vicceket, hogy a nevetést jelző emoticon leírásakor az emberek az esetek nagy többségében rezzenéstelen arccal chatelnek. Kifejeztek valamit, átadták, mint üzenetet és jelentéstartalmat, de belső élmény sokkal ritkábban van. És a szomorúságot, egyéb érzelmeket reprezentáló szimbólumokra is igaz ez.

A digitális világnak a kötődésre, a kapcsolatok mintázatára, erősségére való hatása sem új kérdéskör. Sherry Turkle, az MIT kutatója TED előadásában pontosan ezt a témát vizsgálja közelebbről, ahogy könyvében is, melynek beszédes címe: „Együtt, mégis magányosan” (Together Alone). Itt nem csak a Facebook ismerősök számával összefüggő népszerűség vagy a kedvelések értékének illúziójáról van szó. Egyre több kutatás és cikk foglalkozik az elsekélyesedő kapcsolatokkal, az együtt töltött idő minőségének romlásával és az elvárásaink csökkenésével is. A metakommunikáció, a testbeszéd nagyon nagy százalékát teszi ki (kb. 70%) az interakcióink információtartalmának, a maradék az elhangzó szavak jelentésértéke.

Egyre több tanulmány figyeli meg azt is, hogy a szociális-kommunikációs készségek (jelentés, szándék), az érzelmek észlelésének képessége és az empátia is csökkenni kezdett a fiatalabb generáció körében. Ez nem egy „bezzeg az én időmben” vagy „ezek a fiatalok” frázis, hanem annak a jele, hogy a digitális világ – minden hasznossága és előnye mellett – van, amitől megfoszt minket. Egy éles képű, gyors webkamera és a jó minőségű hangfalak sem képesek a teljes testbeszédet visszaadni, és azt a közelség, jelenlét érzetet sem, amit az élő találkozás adhat. Hiába nézünk például a szerelmünk szemébe, a közvetítő eszköz egy monitor marad, a távolság pedig nem pár centiméter. Pótszer marad akkor is, ha nincs más megoldásunk, vagy ha időlegesen ez az egyetlen kapcsolódási lehetőségünk a világhoz, vagy egy számunkra fontos emberhez. Nicholas Carr is felveti azt a kérdést, hogy a hatalmas információmennyiség, a szétaprózott figyelem, az örökösen multitask-ban gondolkodó elme és az üzenetek, e-mailek, csipogások, rezgések általi megzavart gondolkodási folyamatok vajon hová vezetnek. Nem csupán sekélyes figyelemhez, hanem az összpontosítás, a logikai és elemző készségek elsorvadásához is.

Nemcsak, hogy szokni kell ezt az újdonságot is, de új feladatokat és kihívásokat is adni fog. Az új, bármennyire is segítőkész, nem feltétlenül jobb is. Ha pedig az érzelmek átélésével, az intimitás csökkenésével fizetünk a kényelemért, érdemes elgondolkodni. Nem csak az árán, nem csak a mostban. Hanem azon is, milyen irányba indul el, és milyen elvárásokkal rendelkezik az, akinek ez már természetes. Lehet beletörődés vagy elfogadás lesz a vége, és akkor ez az írás sem fog számítani már.


A képek forrása: getemoji.com, i.web4.hu