- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 3415
Nemrég cserélték le a nagy kék közösségi oldal smiley jeleit, és kicsivel korábban pedig a hangjelzéseket, többek között az üzeneted érkezett nevűt is. Furcsa volt, fanyalogtunk, aztán megszoktuk, talán meg is szerettük. De az, hogy megjegyeztük, az biztos. Olyan jelzéssé vált, amitől odakapjuk a fejünket, kiugrunk az ágyból, és amiért az ajtóból is visszafordulunk.
Hiszen valami jött! Valami új, valami érdekes! Aztán persze lehet, hogy kiderül olyan írt ránk, akivel beszélni sem akarunk. Vagy nincs is igazi mondanivalója, csak unatkozik. Esetleg az elköszönés után ismét elköszönt. De a dopaminlöket már szétfröccsent az agyunkban, a kilátás, hogy valami kis izgalom morzsa – ismét – a miénk lehet, ott van. És hát ki tudja? Hátha valami csodás hírt kapunk, még szerelmet is vallhat nekünk valaki, esetleg kiderül: egy írásunk rangos elismerésben részesült! Lássuk be, az utóbbi felsorolásra vajmi kevés esély van és itt nem szkeptikus vagy pesszimista akarok lenni. Realistának lenni egyre nehezebb a MOST világában, ahol a pillanat alatt elérhető (és reagáló!) ember az etalon. Csak éppen nem éri meg a kapkodás és a visszafordulás sem.
Vajon hol, és mennyire uralkodnak az új szokások mindazon, ahogy viselkedünk, reagálunk? Ha minden szokás kérdése, akkor megváltoztatható, alakítható és tetten is érhető. Csak épp vannak rejtőző, automatizmusként működő gondolatok és szokások, és vannak feltűnőbbek. Vagy épp olyanok, amik gondot vagy örömet okoznak, és ennek tudatában is vagyunk. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy ha elmélyült kutatást, keresést igénylő feladatom van, vagy épp a tevékenység flow-jába igyekszem merülni, kikapcsolok minden zizegő és egyéb módon jelző dolgot. A Facebookot becsukom a böngészőben, és az e-maileket figyelő oldalt is. A telefonról pedig kikapcsolom a wifit. Már ennyi is elég sokszor, hogy az értesítések és egyéb „életbevágó” jelzések ne tördeljék szét és zavarják meg a munkámat. Vagy ha éppen olvasok, zenét hallgatok, gondolkodom valamin. De még egy baráti beszélgetést se. Mert a figyelem – akár elismerjük, akár nem – kincs. Sőt, úgy tűnik egyre nagyobb értéke lesz, hiszen annyi felé kellene (?) osztani. Ha pedig egy helyre fókuszáljuk, lassan csodabogárrá válunk másokhoz viszonyítva. Én pedig szeretnék még jó ideig csodabogár maradni.
A képek forrása: bp.blogspot.com
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 3676
Az online párkeresés viszonylag új trend, legalábbis a korábbi ismerkedései formákhoz képest. Távolságokat hidalhat át, és olyanok találkoznak, akik amúgy sosem, és ez jóra is vezethet. A lényeg, hogy ez is egy eszköz, itt is őszinteséget várunk el egymástól és az offline világba keresünk párt, nem a monitor vagy a telefon képernyője mögé. Szóval chateljünk tovább, vagy menjünk el sétálni?
Gyors világ, lassú ember?
Ma már kicsit kevesebbet hallani a kifejezést, de pár éve még minden tele volt a felgyorsult, túl gyors világ és életvitel kritikáival. Sok igazság volt ezekben a meglátásokban, mint ahogy az is tény, hogy az állandó jelenlét és elérhetőség problémákat tud okozni. Miért nem ír vagy keres a másik? Ha azt jelzi egy program, hogy online, akkor tényleg ott van? Miért nem reagál, ha olvasta az üzenetemet, miért vár a válasszal? Úgy gondolom nem túlzás azt mondani, hogy a gyorsaság mellett türelmetlenebbek is lettünk. Ha pár perc (sőt, másodperc!) alatt reagálhatunk, beszédbe elegyedhetünk, akkor az órák bizony nagyon hosszúnak tűnhetnek. Pedig – jó esetben – nem telefonnal a kezünkben, vagy számítógép monitor mögött ülve éljük a napjainkat.
Az online ismerkedés, kapcsolattartás és kommunikáció érdekes kettőssége az, hogy jó felületet biztosít az alapokhoz, de jobb mielőbb élő találkozás felé vinni a dolgot. A távkapcsolatok vagy időleges nagy földrajzi távolságok áthidalására is alkalmas az online tér, még a távoli barátokkal való beszélgetésekre is. Azt azonban jó tudni, hogy az előnyei mellett egy emberi kapcsolatnak több olyan része is van, amit nem lesz képes megadni. Az érintést nem tudja pótolni, a másik arcának rezdülései, a testbeszéd még webkamerán is csak részben jön át. És egy hangfalból duruzsoló hang sem hasonlítható ahhoz, amit az élő beszéd ad meg számunkra.
Ha valakinél túlzottan előtérbe kerülnek az online kapcsolatok és az ismerkedésnél is nehezére esik kilépni ebből a térből, az nemcsak, elmagányosodást okozhat, de a valóságtól és az élő emberi kapcsolatoktól való eltávolodás problémáját is felveti. Emellett pedig az önértékelés, a szociális kapcsolódás, a kommunikáció és az önfelvállalás problémái is előkerülnek, hiszen alapvetően az ember társas lény.
Online illúziók
Az adatlapok és a különféle közösségi oldalak által rengeteg információ elérhető rólunk és a másikról is, vagyis segít a döntésben, de nem maradhat ki a teljes képből az élő találkozás és az ottani benyomások sem. Mégis hajlamosak vagyunk egyfajta „képkiegészítésre”, ahol az ismeretlen részleteket feltételezésekkel és vágyakkal pótoljuk, de gyakori hiba a holdudvar hatás megjelenése is, ahol egy pozitív (vagy annak tűnő) tulajdonságból számos más pozitív jellemzős is levezetünk. Tehát aki jóképű/csinos az kedves vagy törődő is. Aki érdekes az biztosan humoros is. Az ismerem a másikat érzés is csalóka, hiszen a rengeteg online információ és beszélgetés sem árulja el azt, milyen a másik társaságában lenni, úgy beszélgetni, megfogni a kezét vagy épp hozzábújni, megcsókolni. Ez már nem a monitorok és chatablakok világa.
A gyorsaság az érzelmek és az intimitás elmélyülése tekintetében is tartogat néhány illúziót. A levelezés, de főként a chatelés közvetlensége hamar elvezet oda, hogy érzelmekről, akár intim élményekről, vágyakról eshessen szó. Közelinek érezzük a másikat, és a kitárulkozás, a megnyílás legtöbbször hasonló fogadtatásra talál a másikban is. A probléma viszont az, hogy a kapcsolat túl gyorsan intimmé válik, mélyül, de valójában az ismerkedők még nem látták, érintették egymást, a másik hangját is csak közvetítő eszköz által, az arcát is csak digitálisan „kapták” meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy az online kommunikáció során ne őrizhetné meg egy barátság vagy az ismerkedés az intim, bizalom teli jellegét, a kérdés inkább az arányokról szól, és arról, hogy élőben is ugyanúgy működik–e. A konfliktusok, az örömök és úgy általában az érzelmek megjelenése és érzékelése ugyanis nagyon más az online és offline közegben. Nemcsak az intenzitása, de a felismerése és a megélése is az élő, személyes jelenlét felé billenti a mérleg nyelvét. A lépcsőfokok tehát lehetnek a következők is: levelezés, chatelés, skype/telefon, élő találkozás.
Ha félreértettük egymást, vagy úgy érezzük a másik nem őszinte, akkor lépjünk, tisztázzuk, vagy zárjuk le az ismerkedést. Ha az ismerkedés sötét oldalát nézzük nagyon könnyű megvezetni, hazudni is. Elhitetni valamit vagy letagadni valamit, ami egy élő találkozásban kiderülne vagy a fenntartása ideig-óráig lehetséges csak. Ígéretek, nagyzolások vagy elhallgatott, szégyellt témák keringhetnek az ismerkedés körül, és szinte biztos, hogy valamilyen módon zavart okoznak majd. Rövid úton lehet, úgy tűnik megéri és beválik, de egy ilyen helyzetből is csak több sérüléssel távozik majd végül mindenki. Hallgassunk a megérzéseinkre és adjunk a másiknak is lehetőséget a félreértés tisztázására, ha azonban ezek gyakoriak, vagy egymást követik, higgyünk annak a belső hangnak, ami azt mondja, jobb, ha máshol keresünk inkább.
Az online harmadik
Külön részét képezik az online ismerkedésnek azok a helyzetek, ahol egy harmadik vagy „pótkerék” kerül bele a már meglévő kapcsolatba. Ha tud róla, ha nem, az aktuális partner, de még az ilyen módon megoldást vagy enyhülést kereső is rosszul jár. Összességében kijelenthető, hogy senkinek nem jó ez a helyzet, hiába tűnhet izgalmasnak, vagy felszabadítónak.
Miközben ugyanis az online kapcsolatnak panaszkodik, vagy épp szexuális, bizalmi kapcsolatot építenek, közben még jobban leépül a valós kapcsolata. Kétszeres az elárulás, hiszen nemcsak hogy nem rendeződik az élő kapcsolat, de egyre inkább megromlik és az ottani problémák is kiteregetésre kerülnek a partner teljes kihagyása mellett. A virtuális kapcsolat kétszeresen kényelmes, egyfelől van, aki meghallgat, aki „szeret” és nem kell szembenézni az elromlott kapcsolat nehézségeivel, megjavításával. Pótlék és pótszer, és biztos, hogy csak az utólagos tanulságok és a sebek nyalogatása után indul el a felismerés és a feldolgozás folyamata, ha eljutnak addig az érintettek.
Ha úgy tekintünk minderre, hogy az online ismerkedés is csak egy felület és egy eszköz, akkor rájövünk, hogy itt is a felhasználókon, a szereplőkön múlik sok minden. Az okostelefon vagy a Facebook sem azért okoz gondokat, mert az eszköz gonosz. Persze próbálkozik, el akarja adni magát, igyekszik mindenbe beleszűrődni, és olyanok rakták össze, akik az időnkre és a figyelmünkre pályáznak. De még ezzel együtt is megannyi lehetőségünk van arra, hogy ne a tárgyak vagy az online beszélgetések mögé bújva éljünk. Programok, rendezvények, múzeumok, mozik, nagy séták, beszélgetések, kávézások várnak, amihez ugyan nem feltétlenül kötelező, de jól esik a társaság. És jól esik az is, ha van kivel megosztani az életünk megannyi apró diadalát, nyűgét, és aki képes néhány kedves szóval mosolygóssá változtatni egy viharfelhőkkel tűzdelt napot is.
A képek forrása: huffingtonpost.com, datingfirsts.com, boombotix.com
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 3142
Már a cím is olyasmit vet fel, amire azt gondoltam, nem is kell gondolni. A francia kormány viszont az emberi jogok égisze alatt fontolóra vette azt is, milyen hatása van az azonnali elérhetőségnek a munkavállalók szemszögéből. Vagyis arról van szó, hogy jogi keretbe szeretnék foglalni azt, hogy a munkaidő lejártával ne lehessen e-mailekkel, üzenetekkel, hívásokkal keresni a munkavállalót. Ez elsőre jól is hangzik, de a túlórán, a határidős feladatokon, és a „ha nem csinálod meg ki vagy rúgva” mentalitáson nem sokat segít. Azonban felvet egy igen érdekes kérdést.
Vajon mennyire érint minket az, hogy még otthon is dolgozunk, még otthon is megtalálnak a feladatok? Vagy épp szabadság, pihenőidő alatt kapunk egy online „csomagot” hiszen „épp ráérünk”. Az indok pedig legyen bármi, azt az emberi szükségletet kezdi ki, amit a pihenés, a kikapcsolódás jelent. Túlfeszíthetjük a húrt, vállalhatunk, pöröghetünk, de az energiáink és az állóképességünk is véges. A munkaalkoholizmus, a félelem vezérelte túlóra, a túlhajszoltság pedig ugyan még nem népbetegség, de a jelenléte nagyon is érzékelhető. Lehet ez a szabályozás nem is arra hívná fel a figyelmet, amit amúgy is tudunk: hogy a munkaidőnek kell legyen zárórája. A pihenés, a feladatoktól való elszakadás, és az az önmagunkra fordított figyelem és gondoskodás kaphat újabb hangsúlyt. Már csak azért is, mert egy ember jólléte és közérzete, hangulata a körülötte levőkre is kihat. Ők is cipelik a túlórád. Ők is érzik a lehangoltságot és a kimerültséget.
A képek forrása: freedomfastlane.com, 2-bp.blogspot.hu
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 4116
Hol találkozik a valóság és a digitális világ? Elismerjük vagy sem, az internet, az okostelefon, és sokaknak a videojátékok is a mindennapos rutin részei lettek és van, ahol jobbá teszik az életünket. Emellett viszont egyre többen és egyre gyakrabban lépjük át azt a határt, ahol már korlátokat emelünk magunk elé, önámítunk és menekülünk a problémák elől. Te szembe mersz nézni a digitális szokásaiddal és függőségeiddel? Mi a helyzet akkor, ha nem tanulhatunk meg mindent a szüleinktől, az előttünk élt generációktól? A jelen kihívásaira gyakran nincsen precedens, új megoldásokat kell keresnünk, és a technológiai fejlődés nem jelenti azt, hogy mindezt képesek is vagyunk jól kezelni. Ha rendet és egyensúlyt szeretnénk, érdemes nemcsak a külvilágot, de a belső működésünket is figyelemmel kísérni, beleértve mindebbe a problémák elől való menekülést, a torzításokat és mindazon szokásokat, amik csak ideig-óráig segítenek.
Minden bizonnyal ismerünk olyanokat, akik önmagukat veszik utolsónak. A mások problémáit, elintéznivalóit mindig a sajátjuk elé helyezik, és túlzásokba esnek, ha mások jólétéről van szó, önmagukat pedig elhanyagolják. Nem feltétlenül fizikailag, de lelkileg biztosan. Ez is tűnhet pro-szociális, támogató viselkedésnek, olyan valakinek, aki kedves és megbízható, – és ezen jellemzői, a dinamikától függetlenül fennállnak -, a háttérben viszont más erők is munkálkodnak, amik a megfelelési kényszer, a szerethetőség és az elfogadhatóság kérdéseit vetik fel.
Itt jelenik meg a függőség egyik csapdája. A szerethetőséget lefordíthatjuk „lájkokra” vagy népszerűségre. Az ismerősök számára. Vagy a csetelésben élő kapcsolatot érzünk egy olyan emberrel, akit pár napja ismerünk csak. Nem csak szeretetre és elfogadásra vagyunk kiéhezve, de a jó élményekre is, és ezen dolgozik az agyunk, a lelkünk és az érzékelésünk is. A bók kedves gesztus, a hátterét nem is firtatjuk, nehogy csalódjunk. Az önzőségre, bántalmazásra (még ha szóbeli is csak) legyintünk, hiszen morzsákban szeretetet is kapunk.
Így vagyunk az eszközeinkkel és a felületekkel is. Az internet összeköt a világgal, de a figyelem elterelésére, órák, napok, évek üresjáratban töltött „böngészése” közepette menekülőútnak is kiváló. Mégis annyi magyarázatunk van minderre, hogy a belátás nehézzé válik. Ha várakoznunk kell, van pár perc üresjárat, máris ott a telefon. Hátha jött egy új üzenet, vagy írt valaki, esetleg a bejegyzések frissültek. 1-2 éve még meglepő volt serdülők Facebook profilján azt olvasni, hogy „valaki üzi? mindenkinek válaszolok!”. Valaki törődjön velem, legalább a látszatot kapjam meg, hogy foglalkoznak velem, hogy számítok valakinek! Ezt persze nem lehet így egyenesen kimondani, még felnőttek között sem.
Segítőket kaptunk az életünkbe a technológiai vívmányok eredményeképp, vagy egyre jobb menekülési útvonalakat? Még alkohol sem kell! Vagy nem annyi. Elvonási vagy absztinencia-szindrómáról sincsen szó, hiszen nincsen fizikai szer, de a vágyott tevékenység elérhetőségének megvonása vagy szünetelése azonnali hatással lesz ránk. Szorongás, ingerlékenység, feszültség unalom, „nem tudok mit kezdeni magammal” érzés. Egy napra, vagy hétre eltűnik az okostelefonunk, a számítógépünk, vagy az internet. Mindenkit kirázott a hideg?
Itt is jó megállni egy pillanatra, hogy felmérjük, mit jelent a technológia beágyazottsága és hol kezdődik az a rész, ahol már tévútra vezet mindez. A legtöbbünknek, még ha nem is örülne egy ilyen szünetnek, lenne ötlete, megoldása, és el tudná foglalni magát. Vagyis folytatódna az élet egy kis kreativitást vagy átszervezést követően, azzal együtt is, hogy az e-maileket elolvasnánk, ránéznénk a közösségi oldalakra, fórumokra is, de a prioritásából sokat veszítene. De hol van ez az egyensúly, és milyen nehéz megtalálni?
A stresszről Selye János óta tudjuk, hogy a mindennapi élet része. A distressz, az úgynevezett „rossz stressz” a negatív előjelű eseményeket, kríziseket követően jelenik meg, de emellett létezik eustressz is, ami a boldog, érzelmileg felfokozott, kellemes élményekhez (vagy akár emlékekhez) kapcsolódik. A bizonytalanság szorongása, a konfliktusok, amikor úgy érezzük, kicsúszik a kezünkből az irányítás, azt érezzük, magányosak vagyunk a distressz tipikus esetei, de komoly hiányokra is felhívhatják a figyelmünket. A szociális kapcsolatok hiánya, a bántalmazó kapcsolat, a társas helyzetekben való elszigeteltség, a kirekesztettség érzése olyan világot mutat, amiből minden épeszű ember menekülne. Gyermekként is, felnőttként is, legfeljebb a megküzdési és én-védő mechanizmusokban, erőforrásokban és az elérhető segítségben mások a lehetőségei.
Ha a menekülési útvonalat az online vagy egy netes közösségben találjuk meg, akkor könnyű belátni, hogy elindul az a spirál, ami megsokszorozza az ott töltött órák mennyiségét, sőt egyfajta második valósággá válik. Tovább nehezíti a helyzetet, ha megszégyenítés vagy állandó támadások, kritikák érik azt, aki „elmenekült”. Ez nemcsak, hogy mélyebbre löki, de megerősíti benne azt is, hogy ő rossz, őt nem lehet elfogadni, szeretni. Itt ismét csak arról van szó, hogy a szégyen, a kellemetlen, feszítő érzésekkel való megbirkózáshoz segítséget keresünk, a neten, a telefonba merülve, egy online közösségben vagy játékban. Ahol elfogadnak minket, örülnek nekünk, sikerélményünk van, hasznos részei vagyunk a közösségnek, ott szívesebben időzünk, az pedig másodlagos, hogy a képernyő másik felén van-e az a másik világ.
Az igazi gond abból a kettősségből fakad, hogy míg az egyik irányban a közeledés indul meg, a másik irányban az eltávolodás vagy a leválás folyamata a jellemző. Mindez érinteni fogja a szociális kapcsolatokat, a párkapcsolatot, házasságot, a tanulmányi teljesítményt vagy érdeklődést, a munkahelyet és idővel az egészséget is. Ma már létező fogalom az digitális elhanyagolás, és a hűtlenség is. Van, akivel csak úgy lehet beszélgetni, hogy 5 percenként a telefonjára néz. Vagy órák, napok teljek el „netezéssel”, és itt nem az eszközzel van probléma, hanem azzal, hogy lenne dolga, tennivalója és a folyamatosan gyűlő feszültség és cselekvésképtelenség valami lelki okot, feldolgozatlan tartalmat jelent. Szembenézés, segítségkérés helyett viszont maradnak a pótcselekvések, a bűntudat, a határidők eltolása vagy az utolsó pillanatos megoldások. Sokszor a válasz ott van az önértékelés, a család mintáinak, az elvárásoknak és mindazon rejtett üzeneteknek a láncolatában, amit mind magunkkal cipelünk gyermekkorunk óta. Ezek a viselkedések egy időben védtek és szolgáltak minket. Történt valami, és a pszichénk ezt a megoldást, választ találta.
A szokások, a viselkedés átformálásával kapcsolatban pedig Jeffrey M. Schwartz szavai adnak reményt és erősítik meg azt, miszerint a külső és a belső tényezők módosításával igenis jelentős változás érhető el: „Most már nem kérdés, hogy az agy az élet során átformálhatja magát. Nemcsak azt a kapacitását tartja meg, hogy változtasson magán olyan, bizonyos mértékig passzívnak tekinthető tényezők hatására, mint a környezeti feltételek javulása, hanem aktív változások következhetnek be a viselkedésünk és a gondolkodásunk átalakulásától is. És ugyanígy az sem kérdéses, hogy mindez hatalmas erőfeszítést igényel.”
Ha valaki sok időt tölt online, az nem feltétlen jelent „függőséget”. A legtöbben, képesek vagyunk belátni, ha felborult az egyensúly, és képesek vagyunk tenni is azért, hogy visszaszerezzük az irányítást, valamint feltárjuk azokat az okokat, amik eddig vezettek. Gyakran előfordul, hogy egy időszakról van csak szó, vagy egy olyan hatásról, ami még nem lett feldolgozva és egyelőre csak igyekszünk jól-rosszul megküzdeni vele. Ezt okozhatja egy nemrég átélt normatív (természetes, életfolyamatok, életciklusok változásából származó) krízis, de egy újdonság iránti lelkesedés is. Egy új sorozat, vagy egy hobbi ugyancsak jelentheti azt, hogy több órát fog az ember ezzel tölteni, mint általában. Távkapcsolatoknál megnövekedhet az online töltött órák száma a távolság miatt, de a tanulást, egy honlap megtervezését, egy új ötlet megbeszélését és az ehhez szükséges részek koordinálását is megtehetjük online.
Vagyis maga az eszköz itt van és minden bizonnyal a miénk is marad. Azt, hogy mit kezdünk vele – bármennyire is általánosságnak hangzik – rajtunk múlik, ahogy annak a belátása is, hogy túlzásba estünk. Ne féljünk lassítani, önvizsgálatot tartani, vagy nyitottan fogadni az építő kritikákat, véleményeket. A saját világunk kialakítása a mi feladatunk, de nem mindegy, miként kapcsolódunk másokhoz és milyen példát mutatunk. A generációk közötti szakadék áthidalásában is segíthet az, amit a két fél tanulhat egymástól, legyen szó a legújabb digitális kütyükről, vagy arról, milyen kreatív és offline készségeket érdemes elsajátítani a jó egyensúly érdekében. Aki hajlandó minderre, azt nem egy krízis fogja rádöbbenteni, hogy a kérdések elől bujkál, úgyhogy merjünk kíváncsiak lenni. Az online önmagunkra is!
A képek forrása: huffingtonpost.com