Nemrég cserélték le a nagy kék közösségi oldal smiley jeleit, és kicsivel korábban pedig a hangjelzéseket, többek között az üzeneted érkezett nevűt is. Furcsa volt, fanyalogtunk, aztán megszoktuk, talán meg is szerettük. De az, hogy megjegyeztük, az biztos. Olyan jelzéssé vált, amitől odakapjuk a fejünket, kiugrunk az ágyból, és amiért az ajtóból is visszafordulunk.

Hiszen valami jött! Valami új, valami érdekes! Aztán persze lehet, hogy kiderül olyan írt ránk, akivel beszélni sem akarunk. Vagy nincs is igazi mondanivalója, csak unatkozik. Esetleg az elköszönés után ismét elköszönt. De a dopaminlöket már szétfröccsent az agyunkban, a kilátás, hogy valami kis izgalom morzsa – ismét – a miénk lehet, ott van. És hát ki tudja? Hátha valami csodás hírt kapunk, még szerelmet is vallhat nekünk valaki, esetleg kiderül: egy írásunk rangos elismerésben részesült! Lássuk be, az utóbbi felsorolásra vajmi kevés esély van és itt nem szkeptikus vagy pesszimista akarok lenni. Realistának lenni egyre nehezebb a MOST világában, ahol a pillanat alatt elérhető (és reagáló!) ember az etalon. Csak éppen nem éri meg a kapkodás és a visszafordulás sem.

Vajon hol, és mennyire uralkodnak az új szokások mindazon, ahogy viselkedünk, reagálunk? Ha minden szokás kérdése, akkor megváltoztatható, alakítható és tetten is érhető. Csak épp vannak rejtőző, automatizmusként működő gondolatok és szokások, és vannak feltűnőbbek. Vagy épp olyanok, amik gondot vagy örömet okoznak, és ennek tudatában is vagyunk. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy ha elmélyült kutatást, keresést igénylő feladatom van, vagy épp a tevékenység flow-jába igyekszem merülni, kikapcsolok minden zizegő és egyéb módon jelző dolgot. A Facebookot becsukom a böngészőben, és az e-maileket figyelő oldalt is. A telefonról pedig kikapcsolom a wifit. Már ennyi is elég sokszor, hogy az értesítések és egyéb „életbevágó” jelzések ne tördeljék szét és zavarják meg a munkámat. Vagy ha éppen olvasok, zenét hallgatok, gondolkodom valamin. De még egy baráti beszélgetést se. Mert a figyelem – akár elismerjük, akár nem – kincs. Sőt, úgy tűnik egyre nagyobb értéke lesz, hiszen annyi felé kellene (?) osztani. Ha pedig egy helyre fókuszáljuk, lassan csodabogárrá válunk másokhoz viszonyítva. Én pedig szeretnék még jó ideig csodabogár maradni.

A képek forrása: bp.blogspot.com