Lassan csordogál az összeesküvés-elméletek folyama. Hiszen minden rendben van alapvetően, ugye? A hatalmas lakótelepekben rendezetten, szabály szerint folyik az élet. Az emberek bejárnak a munkába, a kapcsolatok rendezésére pontos és megadott keretek vannak. A televízióban minden fontos és lényeges eseményről értesülhetünk. A vezetői réteg élén pedig ott van a szimbólumként megjelenő „Öreg” és a valódi hatalmat kezében tartó Nő, akit mindenki isten(nő)ít.

Mindenki? Mindig vannak kiskapuk. A kiutat minden elégedetlen keresni kezdi. Aki beletörődik, az nem is akar mást, nem is akar igazán változtatni, hiszen akkor lépne. Ez olyan egyértelmű, nem igaz? Kezd összeomlani a rendszer, vagy mindig is ilyen instabil volt a világ?

A megoldás egyszerű vagy bonyolult? Ha úgy vesszük valóban egy lépés csak. Két választási lehetőség adott. Az egyik, hogy egy üldözött, szélsőséges nacionalista csoporthoz csatlakozik az ember. Igen, ez alternatíva a kijutáshoz. A másik pedig a Mars kietlen és kegyetlen körülményeket biztosító (de szabad!) telepesei közé emigrálás, ahol maximálisan emberszerűvé alakított robotok adnak szociális hátteret és munkaerőt. Ennyi választási lehetőség adott a kisember kezében. Ideológiát váltó beolvadás-szabadság a Földön, vagy izoláció-szabadulás fényévnyi távolságban.

Túl sok a kérdés és a bizonytalanság? A csendes és elnyomott tömeg csak azért nem él káoszban, mert nem tud róla. A rend fenntartására a félelem és az illúziók mindig is remek alternatívát kínáltak. A másik oldalról, a Titkot, az alapokat megrengető összefüggéseket minél kevesebben ismerik, annál jobb. A legnagyobb csaták és a hatalom megszerzésére tett kísérletek mégis természetesen itt folynak. A dolgot tovább bonyolítja egy időgép létezése, de ez sem kézzelfogható tudomány. Az alternatív valóságok, a bekövetkezési valószínűségek egymás után sorakoznak végtelen sorban. A bábok zsinórjai mellett jól teszi az ember, ha a saját magát behálózó fonalakat is szemmel kíséri, mert mindig van, aki eléri a csúcsot, és még többen, akik a helyére törnek. Még akkor is, ha biztosított a múlt, a jövő és kikezdhetetlennek tűnik a jelen. De mi biztos a végtelen alternatívával és változóval dolgozó időfolyam tekintetében? Kiderülhet a végén, hogy a magas százalékban bekövetkező valóság is csak illúzió.

A könyv hősei az egész társadalmi rendszert felölelik. A legmagasabb pozíciótól a legalacsonyabbig. Hiába államvezető, világhírű művész, munkanélküli, egyszerű munkás, szektavezető valaki, megvan a maga szintjének megfelelő problémája, és lehetőségeinek korlátja. És a tükör, a hatalmas tükör, amiben groteszk és sokszor cinikusan összekacsintós formában a mára ismerünk, pedig a könyv majd 10 éve jelent meg. Véletlen, hogy ilyen ismerős? Több lett a probléma, vagy kevesebb? Épp ezzel egyensúlyoz zseniálisan az író, mert nem akar mondani semmit. Nem történik váratlan fordulat, mert ilyen pattanásig feszült, összeesküvésekkel teleszőtt világban bármi mindennapos lehet, ha világméretű változás, akkor is. A szereplők hatalmas különbségekkel indulnak, mégis ugyanaz köti gúzsba őket. A világuk és önmaguk korlátozott lehetőségei, nézőpontjai. Végül pedig a csúcspont sem ad katarzist, a megoldás is még csak úton van, de aki tud olvasni a jelekben, az nem lepődik meg. A legvégére is marad egy cinikus és feszültséggel teli félmondat: Na, és most…?

A képek forrása: pexels.com, bluelabyrinths.com, iestynshaw.wordpress.com