Barion Pixel

A legfontosabb kérdés, hogy szerethetőnek és értékesnek gondolod-e magad? Életed hátizsákjában mintákat, „programokat”, szűrőket viszel magaddal, és nem mindegy, hogy ezek mit üzennek Neked, Önmagadról, a világról és a többi emberről.

De mindezen belül mi nevezhető normálisnak, és hol esünk túlzásba?

Te is keresed azt az életet, amit már nem a múlt terhei és a jelen akadályai határoznak meg?

Megoldásokat, működő recepteket keresünk és az egész életünket ezekből igyekszünk felépíteni. Időnként azonban kiderül, hogy ami addig hasznosnak bizonyult, mostanra már hátráltat. Ami korábban segített, most ellened dolgozik. Szeretnéd, ha mindez megváltozna?

Vannak olyan kérdések, amik új színben mutatnak meg dolgokat, de egy külső szemlélő nézőpontja is sokat segíthet. Milyen gondolatok kísérik a mindennapjaidat? Hogyan látod a világot és miként viszonyul a környezeted Hozzád?

Milyen témákban segíthetek neked?

A hozzám fordulók olyan problémákkal és kérdésekkel keresnek meg, amelyek az életvezetés, az önismeret vagy a párkapcsolat témaköreibe esnek. Emellett az online tevékenységek (közösségi oldalak, internet, okostelefon, videojátékok) és a mindennapok összefüggéseire is egyre nagyobb fókuszt helyezek, hiszen a digitális világ a hétköznapok szinte minden részébe beszűrődik.

Úgy érzed, lenne miről beszélgetnünk?
Ha kérdésed van,vedd fel velem a kapcsolatot az alábbi elérhetőségeim bármelyikén.

email: kapcsolat@villanyigergo.hu
mobil: +36 70 559-4574

Villányi Gergő vagyok, pszichológiai tanácsadó.

Miért lettem pszichológiai tanácsadó?

Mindig szívesen és kíváncsian hallgattam másokat. Egy idő után észrevettem, hogy egyre többen fordulnak hozzám, akár olyan problémáikkal is, amikről addig még senki mással nem tudtak, vagy nem mertek beszélni. Felelősséget éreztem az ilyen beszélgetések során elhangzott kérdéseim és meglátásaim hatásával kapcsolatban, ezért hamar elkezdtem beleásni magam a pszichológia különböző területeibe. Már a kezdetektől úgy gondoltam, hogy a kölcsönös bizalom kialakulása mellett nagyon fontos, hogy minden beszélgetésben tanulhatunk is egymástól a tapasztalataink, gondolataink és érzéseink révén.

Tovább

Cikkek-Írások

Kíváncsi vagy a Párkapcsolatokkal vagy a Digitális világ okozta problémákkal kapcsolatos írásaimra és arra hogyan látom ezeket a témákat? Érdekelnek Életvezetési megoldások vagy a Kultúra megszállottja vagy? Akkor a Cikkek-Írások bejegyzéseim biztosan érdekesek lesznek számodra!

  • Barátaiddal egy jó buliban töltődsz fel vagy inkább elvonulsz és olvasol egy jó könyvet? Logikusan, észérvek alapján döntesz vagy a megérzéseidre hagyatkozol? Racionalistának vagy Idealistának tartod magad? Mit gondolsz Hadvezér vagy Bajnok típus vagy? Esetleg Alkotó vagy Ellenőr típus?

    Rengeteg kérdés, amire megvannak a válaszok. Töltsd ki a 72 eldöntendő kérdésből álló MBTI tesztet, s a végén megtudod milyen típus vagy, mik a jellemzőid, milyen munka illik hozzád, milyen vagy a szexualitás terén és milyen típusú személyiség illik hozzád.

    Felkészültél? Akkor irány a teszt és ismerd meg magad még jobban!

A bántalmazás néha egy szó, vagy mozdulat. Van, amikor ennyi is elég. Takács Hajnal könyve, a Bántalmazottak igazsága az elevenünkbe vág és nem kendőzi el az igazságot.

"Mondd, miért olvasol mindig ilyen szörnyű hangulatú dolgokat?".

– kérdezte minap egy barátom. A kérdés jogos, csakhogy a feltételezés már nem. A szörnyű téma mögött én ugyanis a tudást, a tapasztalatot és a történeteket is látom. Azokat is, hiszen letagadhatatlan, hogy a témák egyáltalán nem a habkönnyű vígjátékok szintjén mozognak. Súlyosak, ütnek, megkérdőjeleznek.

Majd felteszik – néha bekezdésenként – a kérdést: És nálad hogy is van mindez? Takács Hajnal könyve egy nagyon fontos témára világít rá: arra, hogy a bántalmazás bárhol megtörténhet, és sokak életében mindennapi valóság. A Bántalmazottak igazsága segélykiáltás és reménysugár. Hogy van, aki hallja, és lesz, aki figyel.

Túlélők és történetek

Az író, Takács Hajnal, túlélő. Akár egy háború életben maradt szereplője is lehetne, hiszen a harc ott folyt körülötte, majd benne, egyre elkeseredettebben, egyre mélyebben. A túlélők összetörten ugyan, de mesélnek, emlékeznek, tanítanak. És gyógyulnak is, mert anélkül a történeteik keserűsége kerekedne felül.

Egy régi egyetemi vita jut eszembe, amikor arról folyt a diskurzus, hogy a segítő szakmában dolgozó szakember vajon át kell-e élje azt, amiben segít. Meg kell, hogy erőszakolják, verjék vagy alázzák, hogy igazán jó, hiteles tudása legyen? A válasz: nem. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy ilyen élmény egy plusz tudással, megértéssel és érzékenységgel is felruházza azt, aki átélte. Mert ő nem csak az iskolapadban, mások történeteiben és a könyvekben találkozott a rosszindulattal, a vérrel, a bántalmazással.

Amikor csak az áldozat hibás

Az erőszakkultúra itt van és köszöni szépen, virágzik.

Ahogy az iskolákban, a nevelésben, a szülészeti és nőgyógyászati osztályokon is. A norma a megszokottat, elfogadottat is jelenti. Hogy már fel sem tűnik, hogy nem lépi át az ingerküszöböt. Elsikkad az érdektelenségben. A bántalmazó tovább manipulálja a szereplőket: hitelteleníti az áldozatot, becsmérli, a mentális egészségét is megkérdőjelezi.

És mi jellemzi őt magát? Birtoklásvágy, jogosultságtudat, uralkodás. Ő az, akinek minden jár, aki tárgyiasít, és az igényeit ki kell szolgálni. A kapcsolat öncélú és önző. Ezzel szemben nem képes felelősséget vállalni, tetteinek a súlyát elbagatellizálja és önbíráskodó.

Fontos felismerni, ha ilyen kapcsolatban él valaki, mert ez nem normális és nem elfogadható. Akkor sem, ha vannak jó pillanatai, mert az ilyen viselkedés apránként töri darabokra a bántalmazott lelkét (gyakran a testét is), és mérgezi meg a közös élet minden pillanatát. Az erőszak, a bántalmazás az elkövető felelőssége, döntése, amiért neki kell felelnie.


„Egy nő legyen szajha az ágyban, szakács a konyhában és úrinő a társaságban.”

A felismerés, és az életekbe való bepillantás sokszor kényelmetlen és kellemetlen. Olyan kérdéseket vet fel, és olyasmivel szembesít, ami akár a mi életünk velejárója is lehet. Vagy amibe „jobb nem belekeveredni”. Ez azonban önámítás. Amíg az önérdek és a felelősség között az előző felé húz a többség, addig két áldozata is lesz a rendszernek: az igazság és a bántalmazott.

„A társadalom tagjainak, a gondolkozó és érző embereknek ezért is van kulcsszerepük abban, hogy megismerve az erőszak természetét és lélektanát, annak bántó következményeit és megnyilvánulásait, nemet mondjanak a rendszererőszakra is, és felismerjék, hogy felelős hozzáállásukkal emberéleteket menthetnek meg a rendszer segítsége nélkül.”

Takács Hajnal találkozott a rendszerrel, az általános hozzáállással és mindazzal a korlátozó, ellehetetlenítő valósággal is, ami a bántalmazottakat várja ma. Ahol az emberi sors egy számozott dosszié és teleírt porosodó papírlapok tömkelege. Kelletlen ügyintézők, a bántalmazót támogató szakértők mellett vérzik el az igazság. Csak ne kelljen mélyebben belegondolni és belelátni a bántalmazottak életébe. Csak megmaradhasson az a távolság, ahová a hírek se jutnak már el. Hiszen mindegy ki lesz a bűnös, csak legyen valaki. Vagy legalább le lehessen zárni végre ezt az egész kényelmetlen ügyet. És vele együtt egy ember reményeit is a jobb életre.

A Bántalmazottak igazsága nem éri be annyival, hogy esetleírásokat és a definíciókat írjon le.

A bántalmazottak sorsa nem magánügy!

Emberi sorsokat, és nagyon fontos: sokszor gyermekeket is érint. A segélykiáltásokra a némaság, az érdektelenség vagy az értetlenség felel. Változásra adhat okot, hogy egyre több olyan ügy kerül a nyilvánosság elé, ahol a bántalmazó és a rendszer is számon van kérve. Csoportok, közösségek alakulnak – gyakran a bántalmazást elszenvedőkből – akik támaszt, segítséget tudnak adni. És ami még fontosabb, reményt. Annak a megélését, hogy aki ki akar törni, ki akar szabadulni, az nincsen egyedül, és nem is marad egyedül ebben a harcában. A reménysugár pedig változásokat hoz, életekben, gondolkodásban, hozzáállásban. Hogy minél kevesebb árnyék boruljon a lelkünkre.


A képek forrása: slate.com, i0.wp.com, goodtoknow.co.uk

Enyedi Ildikó filmje rólunk is szól. Történeteink, érzéseink finoman szőtt fonálként kötnek össze a szereplőkkel és életü(n)k pillanatfelvételeivel.

Színészek, szerepek, emberek, sorsok. Évtizedekkel a hátuk mögött. Évek tapasztalata formálta, alakította őket is, és megannyi irányba lökte végül. Olyan erők dolgoztak a testükön és lelkükön, mint mindannyiunkén. És ők őszintén élik a kamera előtt a napjaikat, a szerepüket. Olyan helyzetben vannak, hogy nem rejthetnek el semmit sem. Az elalvás előtti sóhajtást, a nemtörődömséggel álcázott sebzettséget, a zátony felé tartó házasságot sem.

Fáj, ha leomlik a fal

Mária a precizitás, a pontosság, a szabályok.

Mindaz, ami biztonságot ad. Hol van ezekhez képest egy másik emberi lény lelke, érzései és tettei? Kiszámíthatatlan kusza ösvények ezek, hiszen kevés előre megírt szabály van, tankönyv egy sem, ami elmagyarázná pontról pontra az embert. A belátható, kiszámítható dolgok sebezhetetlenné tehetnek azáltal, hogy magukba zárnak.

Falakat emelnek, a köztük kanyargó utak pedig nem változnak. Egészen addig, amíg valami láthatatlan erő ki nem fordítja a sarokköveket. A rogyadozó védművek egyszerre töltenek el félelemmel és addig ismeretlen vágyakozással. Hogy van valami a falakon túl is. A bátorság erejével lépésről lépésre vívjuk meg a belső harcainkat. A falakon tátongó réseken át egyre több szüremlik be a világból, és egy másik ember is átfér már a repedésen. Az érzések, a lehetőségek és a sebezhetőség visszafordíthatatlan változások hírnökei.

A félkarú óriás

A jó emberről meg van a magunk fogalma és definíciója. A belső keserűségét nem önti rá másokra. De ő is ember, esendő, vágyai a lelkének és a testének is vannak. És ellentmondásai is. Ijesztő a magány, ijesztő a közelség. Nehéz elfogadni, hogy valaki vágyik rá, egyedül töltött estéken pedig nincs más, ami jobban hiányozna. A bizonytalanság félelmét nem könnyű leküzdeni.

"Egyenes, becsületes, érzékeny és igazságos."

Mindketten félnek a kiszámíthatatlanságtól, de legfőképp annak a fájdalmától. Beengedni valakit sebezhetővé tesz. Ismeretlen a másik, bármennyire is vonzó. Ha meggondolja magát, ha eldob, máris keserűség, félelem költözik a bizsergető és vágyakozó érzések helyére. És ha mégis működik? A lassú lépések, egymás felfedezése a megérkezés élményét is megadja. Jó itt, végre ideértünk.

A pörgős csajozógép

Aki egy mondatban jellemzi magát. Felületesen kapcsolódik az állatokhoz, a halálhoz, a vérhez és a húshoz. A közelség lehet, hogy fájna. Ott már élőlények vannak, nem csak érzetek, szem előtt elrohanó képek, töredékesen megismert életek és emberek. De ő is fejlődik, fejlődhet. Ki máson múlna, mint rajta?

Sablonná vált házasság

A határozott, „macsó” férfit az asszony ugráltatja. Szövetség vagy hatalmi harc? A megoldandó és elvégzendő feladatokon kívül tudnak vajon még beszélgetni? Látják egymást a teendők és mindennapok fátylán túl is? Kevés az idő, sok a kérdés. A két ember látótávon belül, de karnyújtáson kívül sodródik a közös folyóban.

Előítélet, bölcsesség

A takarítónő vállalja önmagát. Miért tagadná le vagy ferdítené el, hiszen ez ő. Minden értelemben jelen van, a tudatosság és a külső szemlélő szerepe is az övé. Tanácsot ad, rálát dolgokra és hozzáteszi a maga részét. Érdekes kontrasztban áll a lesajnált foglalkozás és státusz mögött rejtőző bölcs öreg szerepével – magasság és mélység egy személyben.

Tükörvilágok – ellentétvilágok

Ha a valóságban nem találkozhatunk, ha esendőségünk, félelmeink visszatartanak, az álmok világa újabb lehetőséget kínál. Ami ott elképzelhetetlen, itt magától értetődik. A kontraszt, az üzenet és a sokkoló felfedezés minden misztikuma mellett a valósághoz hoz közelebb. Hiszen végső soron ott élünk és ott kell találkoznunk is. Ha merünk.

A hideg, rendezett fémes gyári környezetbe bevillannak az emberi történetek. Egy hazugság, egy nyomozás. Az új fiú, az új nő, egy házasság hajszálrepedései, kicsinyes játszmák, fontos találkozások, bukdácsolások. Az otthonok pedig alig jobbak. Fényes, de beszabályozott menetrendű otthonlét vagy félhomályba burkolózó tompán sóvárgó vánszorgás. Nem is gondolnánk, életünk helyszínei ennyit elárulnak rólunk. Vagy tudjuk, és ez a jó bennük?

A film szereplőiből egy rövid időszakot kapunk, sokszor csak villanásokat. Mégis őszinte, kitárulkozással, dilemmákkal és küzdelmekkel teli életül feltárul előttünk a maga teljességében is. Fordulópontok, apró összefüggések és nyilvánvaló tények rajzolják ki azt a komplex szövevényt, ami minden lélek belsejében lakozik. Enyedi Ildikó alkotása és a színészek munkája itt lép át fikcióból a valóságba. Mert mindezt önmagunkban is megéljük, és körülöttünk is ugyanez az élet zajlik, hasonló szereplőkkel.


A képek forrása: port.hu, origo.hu, film.elte.hu

A korszakok változása legalább akkora lehetőségeket rejt magában, mint amennyi bizonytalanságot. Három generáció viaskodik és keresi a boldogságát 1979-ben. A maguk módján talán meg is találják.

Ezt az egy szót leírva máris ezernyi jelentés, emlék, arc, pillanat sorjázik elő elménk végeláthatatlan rekeszeiből. Minden történet, név mást és mást idéz meg. A film címe félrevezető, de egyben pontos is. Ez úgy lehetséges, hogy egy korszakot mutat be, az emberek sokszínűségét, az életkorok és a világnézetek különbözőségeivel megfűszerezve. Hiába ugrunk vissza 1979 Amerikájába, érthető és átérezhető az a bizonytalanság, ami körbeöleli a filmet. Egyéni sorsokban, generációk kérdéseiben, lázadásában, az értékek változásában mind ott van az idő könyörtelen menetelésének nyoma. De ez adja az ívét és életszagú, szerethető magját is a történetnek.

A sokféleség nehézségei

Összecsapások, kíváncsiság, bizonytalanság és útkeresés.

Hogy jön ki egymással az idős anya és serdülő fia? Milyen zenét szerettek „az én időmben”, és milyen bandák mutatnak irányt ma? Mi lesz abból, ha a koravén 17 éves lány, a betegségből felépülő 30 körüli művészlélek és feminista, valamint a majdnem 60 éves anya együtt akarnak fiút nevelni? És hogyan élik meg a saját szerepüket, helyüket, jelenüket?

Amiben nem visz félre a cím az az a tény, hogy a férfiak mintegy keretet adó szereplőként jelennek csak meg. Egyfajta vászon-szereplők, akik – a fontosságuk mellett – leginkább abban segítenek, hogy a 3 női főszereplő megjelenhessen általuk. Mindegyikük a maga módján, a maga fájdalmaival, reményeivel és dilemmáival. Tény, hogy a karakterek nagyon el lettek találva.

Az értékek kavalkádja

Mindegyik szereplő hiteles a maga helyén, az interakcióik, a beszélgetéseik nagyon könnyen elfeledtetik velünk, hogy filmet nézünk. Mintha valóban be lenne kamerázva egy kis közösség, és erről ők mit sem tudnának. Szerethető, érzékeny, küszködő emberek keverednek össze a nagy házban, ami maga is az átmenet szimbóluma. Régi patinás épület, amit elért a felújítás, a modernizálás. A különféle világok összemosódása azonban egységes képet ad; bármennyire is eklektikus, összetartja őket az “egy csónakban evezünk”, és az odaforduló jóindulat szelleme.

"összetartja őket az “egy csónakban evezünk”, és az odaforduló jóindulat szelleme"

Mindebbe zseniálisan beleszőtték Jimmy Carter 1979. július 15-ei beszédét is, ami a bizalom elvesztéséről, az elmagányosodásról, a fogyasztói társadalom tárgyiasított boldogság- és szabadságkereséséről szól. És ami egyfelől süket fülekre talál, másfelől könnyű helyzetbe hoz minket. Körbenézhetünk, hogy vajon az akkori figyelmeztetések mivé fejlődtek mára. És hogy 36 év múlva mi lesz? Nem tudjuk, de sejtjük.

Ami biztos, hogy a film egyfajta tanulságtétel az emberi kapcsolatok, az elfogadás, a kíváncsiság mellett.

Ahogy elismeri azt is, hogy a fiatalabb generáció más utat fog keresni, mást fog követni. Azonban létezik egy olyan emberséges és szeretetteljes esszencia, ami nem ismeri a korokat és az évszámokat. Ami maradandó, amivel nem járhatunk rosszul, bármiről is legyen szó. Különbségek mindig is lesznek, de ha lehántjuk a külsőségeket, a rétegek alatt embereket találunk. Az útkereső, dilemmázó, szeretetre vágyó embert, pont olyat, amilyenek mi is vagyunk legbelül.

Ajánljuk:

  • Az emberi sorsok iránt érdeklődőknek.
  • A drámai vonalat kedvelőknek.
  • Azoknak, akik szeretik a különböző generációkról szóló történeteket.

Nem ajánljuk:

  • A könnyed témákat kedvelőknek.
  • Annak, aki a feminizmus szó hallatán kikapcsolná a TV-jét.

A képek forrása: img.wennermedia.com, comingsoon.net, mafab.hu

Kérdések, ismert helyzetek beszélgetnek, mozdulnak és táncolnak a színpadon. A MajdNEM sokat markolt és nem csúszik ki az ujjai közül a lényeg.

A párkapcsolatok kifogyhatatlan témát adtak és adnak a művészeknek. És bárki másnak is, hiszen társas lények vagyunk. A GlobART társulat darabját Pivarnyik Anikó írta, a témája pedig sűrű, szövevényes és örök. Párt keresünk, együtt vagyunk, széthullóban a kapcsolat, örülünk, hogy vége, vagy épp gyászoljuk. A köztes időszakban pedig ismerkedünk a másikkal, önmagunkkal és a MI-vel is. Ez pedig sokkal bonyolultabb tud lenni, mint sejtjük, főleg, ha a háttérben rejtélyes erők is mozgatják a szálakat. A MajdNEM bepillant a felszín alá, a múlt visszavág, a titkok pedig árnyékként borulnak rá az idillre. A Fészek Művészklub színpadának deszkái megtelnek Élettel.

Bepillantás abba, amit sejtünk

Örökös dilemma, hogy a hibáink valójában tényleg azok-e. Lehetséges, hogy valójában a legjobbat adjuk magunkból mindig, ennyire vagyunk képesek? Akkor minden kapcsolatba képességeink legjavát öntjük bele. És mi van a megegyezésre, adok-kapok szerződésre épülő látszat szövetségekkel? Működik, hiszen mindkét fél tudja mit vállalt, mit kért és mit ad. Az érzelmek forgószelében azonban eltorzulnak a határok, felborul az egyensúly. Szerelemben és háborúban mindent szabad, állítólag. Akkor is, ha egyszerre zajlik mind a kettő? Nem válogatunk az eszközökben, a múltunkat viszont nagyon szívesen átrendeznénk.

A színpadon egymásnak feszül a szerelem és az érdek szövetsége. Lenyűgöző volt látni, ahogy a tánc, a mozdulatok, a zene egybeolvadnak a helyzetekkel és a szövegekkel. Ha már a mozaik a darab fő szimbóluma, akkor csak dicsérni lehet azt a képet, amit a kis darabkák kiadtak végül. Mert bármennyire is gazdag az a sokaság, amiből a GlobART társulat darabja meríthet, a megvalósítás már más kérdés. Nehéz dolgom van a dicsérettel, mert a „mindenkit” olyan laposan hangzik. Az összkép volt az, ami megragadott, és amitől úgy érzem gazdagabban távoztam 2 óra múltán. A mozdulatok, a szavak, a fények, a hangok és a látvány mind része volt ennek. A szereplők az életből léptek elő, és hiába tűntek el a függöny mögött, időnként így vagy úgy, de szembejönnek, ránk köszönnek.

"Elviselem, hogy játékszerként használnak, ha közben fogod a kezem."

A titok hatalma óriási. De belegondolunk, hogy ezt mi magunk adtuk a kezébe? És mi van azzal az emberrel, aki gyökeresen megváltozik egy új szerelemben? Hová tűnik ilyenkor a jó és a rossz, a hibás és az áldozat? A szereplőknek megvan a maguk válasza, ahogy nekünk is. Ha nem örülünk annak, ami végkifejletként becsapódik, akkor tudjuk: részünk volt a már kérdésekben, a kimondatlan, elhallgatott lehetőségekben, a néma csendekben is.

A szerelem függőség és birtoklás. A titok savként marja le az illúziók falait. Az érdek hideg, hűvös és hajlamos önmaga ellen fordulni. Életünk legszebb időszakában úgy érezzük, a mozaik minden darabkája a helyén van. Aztán elkezdenek szétcsúszni a részletek. Elég egy szó, egy emlék. Vagy egy titok. Mozaik-keringő az élet, és bármilyen szorosan kapcsolódnak a darabok, egy kis őszinteség mindig elfér még közöttük. Persze akkor, ha táplálni szeretnénk egymást, nem csak etetni.


A képek forrása: globart-theatre.hu