- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 3116
Philip K. Dick nemhiába a disztópiák mestere. Ha a bolygón belül már nincs remény, milyen kiút marad még? A Föld bajban van, aki segítséget hoz, az pedig egyeseknek maga a megmentő, másoknak pedig az emberiség árulója. A felmentő sereg közeleg, de vajon készen állunk rá?
Letehetetlen középkategória?
Időnként jó dolog, ha valamit csak utólag tudunk meg. Philip K. Dick ezen regényét többen is a közepes kategóriába sorolják, és ha az ízlés nem is vitatéma, én máris jól jártam. Egyfelől ezzel a regénnyel ismertem meg az írót, másfelől pedig egy rendezvényen kaptam meg, és a hazaúton kiolvastam. Ha egy óra alatt “felfaltam” tőle egy közepes regényt, akkor úgy tűnik jó dolgom lesz, hiszen a jók és a kimagaslók még hátra vannak! Hirtelen találkozás volt, de nyomot hagyott és olyan folytatással kecsegtet, amire bolondság lenne nem rábólintani.
A kétszázhúsz oldal cselekményének sodrása és az, hogy részletekben gazdagon, érdekesen viszi előre a történetet, nagyjából két napot jósol (optimista becslés!) a könyv befejezéséhez. Rohanvást érkezik el a könyv utolsó oldala, ahol megtorpan az elme egy jó időre. Itt ér utol a mondanivaló, csapódik le a sok összefüggés, és nyílik ki a szem, hogy körbenézzen. A Frolix-8 küldötte megérkezik, és beavatkozik a Föld életébe. Kérésre jött (ők csak így jöhetnek), és a változások, amik elindultak, alapjaiban rengetik meg a bolygó népességének életét. Jobb lesz ezután az élet a Földön? Ami történt, megtörtént, a kérdés nyitott marad. Segítséget kért az emberiség 99%-a, és megkapta.
Hatalmasak és elnyomottak – Szolgálni a kutatást
A történet egyik kulcsa az evolúció, a másik a hatalom. Mindkettővel szemben pedig ott van az a lázadás és ellenállás, ami az egyenlőtlen és néhol már tarthatatlan helyzet ellen emeli fel a hangját. Azaz inkább suttog és bujkál, de terjed és támogatókat gyűjt. Az emberiség továbbfejlődött, és pár száz év alatt nemcsak az űrutazás vált rutinná, de olyan képességeket fejlesztett ki fajunk néhány egyede, amely kiemelte a többség közül. Tízezer uralkodik ötmilliárd felett. A szuper intelligens és/vagy gondolatolvasásra képes emberek csoportja kutat, fejleszt, elnyom és kordában tart. A maradék szolgál és él, ahogy tud, ahogy engedik neki a szigorú szabályok.
Ebben a világban él Nick Appleton, a tipikus jellegtelen mintapolgár. Mint a társadalom legalacsonyabb besorolású tagjainak egyike, a munkája is meglehetősen silány, az élete pedig folyamatos félelem és vegetálás. Ő mégsem akar ellenálló lenni, neki pontosan elegendő az, ha a legális kémiai szerekkel, drogokkal hangulatán pont annyit változtathat, hogy az élete elviselhető mederben maradjon. Még akkor is sodródik az árral, amikor ellenállóvá válik, szerelembe esik, majd pedig mégis elindul egy önmegváltás felé. Mindeközben folyamatosan közeledik űrhajóján a Föld felé a lázadás ikonikus alakja, Thors Provoni, egy olyan idegen lény társaságában, aki segítséget jelent a jelenlegi rendszerrel szembenállóknak.
Egy reménytelibb Orwell az igazság szolgálatában
A sodrás és a fura, mégis érthető disztópia javára válik a regénynek. A szereplők jelleme nem túl bonyolult, ahogy a cselekmény sem, de a végkifejletben minden kulcsfigura a helyére kerül, bár néhol kérdőjelekkel tarkítva. Mintha az 1984 a jövőben játszódna, de a kicsengése optimistább, a feszültség és félelem mellett ott a remény is végig. A fennálló hatalmi rendszer omnipotens, de mi történik, ha kiderül, hogy van nála mértékrendekkel nagyobb hatalom a világegyetemben? És az a hatalom épp látogatóba igyekszik. Épp ez teszi érdekessé a Frolix-8 küldöttét: rengeteg igazságtalanság és kérdés talál megoldást. A rendszer pár óra alatt összeomlik és elkezd újjáépülni. Komoly árat fizet az emberiség azért, hogy az emberség és az igazság újra tényezővé váljon, és lehetőséget kapjon egy új rendszer megalapításához. Vajon pár száz év múlva ismét szükség lesz segítségre?
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 2713
„Amikor valami rettenetest tapasztalok, ami nekem rettenetes, de körülnézek, és mások úgy tesznek, mintha semmi rettenetes nem történne, akkor nagyon egyedül érzem magam. De még fájdalmasabb, hogy senkivel nem tudok erről beszélgetni, mert mindenki úgy csinál, mintha ez teljesen normális lenne. És akkor rettenetesen egyedül vagyok.„
Jó régen olvastam a Tudatállapotok szivárványa című könyvet, de arra emlékszem mi jutott elsőként szembe, amikor megláttam 2014-ben a Most vagy sohát. Vékony, kevés, és hát, hol van ez a majd 300 oldalas „nagykönyvhöz”? A kíváncsiságom persze erősebbnek bizonyult, és elkezdtünk ismerkedni a „kicsivel” és kiderült, hogy nem kevés, nem átverés, és nem is felvizezett, odavetett betűhalmaz.
Úgy tűnik, komolyan abba kell hagynom az előítéletek gyártását, vagy komolyan vételét. A nyáron megjelent Félelem, düh, agresszió és szex olyan erős esszencia volt, amit úgy gondoltam nemigen lehet felülmúlni. Aztán kiderült, hogy ez félig igaz, mert hasonlóan jól összerakott könyvvel találkoztam, pedig csak fél év telt el. Vagyis nem kell felülmúlni, elég, ha mellbevágó, erős dózisként összetöri kicsit a világot, aztán megnyugtat, hogy ez természetes. Vitázni lehet (sőt kell!) vele, gondolkodni nem kötelező, de erősen ajánlott, és rövidsége ellenére nem egy fél délutános könnyed olvasmány. Vagy legalábbis nálam húzódnak az órák, néha a napok is, ahogy meg-megrágom a mondatokat, megcsóválom a fejem, vagy leejtem a könyvet egy hitetlenkedő sóhajtással. De hát csak 100 oldal! Jó, ha másfél óra kell máskor ennyi elolvasására.
Néha elmerengek vajon milyen lenne egy olyan könyvtárba belépni, ahol elolvasható, meghallgatható az összes eset, történet, élmény, amivel András eddigi élete alatt találkozott. Na, nem mintha, ne kapnánk bőven példákat belőlük. És talán pont ez adja a sorozat erősségét is, a személyesség, a hangos gondolkodás, a „mi lenne ha” és mindazon tanulságok, amiknek hangsúlyozottan: nem kötelező hinni. Mert eltérőek vagyunk, más az élményünk. Szóval, ha létezne ez a könyvtár András kukkolónak hívna (a Word győzköd, hogy javítsam át cukkolóra a szót), én ezzel szemben, vagy emellett kíváncsinak aposztrofálnám magamat. Olyan ez, mint amikor egy tanárommal a vonaton, hazafele utazva egy elég rettentő esetről beszélgettünk, traumákról, embertelen körülményekről. Egyetértettünk, hogy mindez szörnyű, de el kellett ismernünk, hogy emellett érdekes és izgalmas is. Hogy megtörténhet. Hogy ebből felállnak emberek, mások pedig tanulni akarnak. Aztán vagy sikerül, vagy nem.
Az olyan erős érzelmek, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül a helyzethez, általában mind emlékek.
Egy történet maradt meg nagyon élesen olvasás után, mégpedig ami arról a kisgyerekről szólt, akit a szülei, a bizalmasai bántanak. Ha fél, egyből hozzájuk szaladna, de ha tőlük jön a bántás, akkor kihez mehet? Átöleli a fájdalommal együtt a bántalmazót, majd később olyan párt választ, aki szintén bántja, hiszen ez a szeretet kiegészítője, anélkül nem is ér semmit. Aki szeret, annak bántania is kell, különben nem hiszi el neki, hogy szereti. És folytatódik a sor. A megszégyenítés gyakori téma, nemcsak személyes, de világ szinten is, ahogy a gonoszság is. Bizalom, trauma, reménysugár. A 90 oldalas könyvecske hiába „fogyott” a legutóbbi óta, tömény maradt, és erős témákat feszeget. Néhol menekülhetnékje van az embernek, hogy köszönöm, ennyi elég volt a valóságból, abból mi zajlik, vagy mit művelünk egymással nap, mint nap.
Úgy tűnik igaz az is, hogy a csodálatosról nem nagyon kell beszélni, azt élvezni kell, hálásnak lenni, hogy van. A rettenetes viszont csak úgy élhető túl, ha sokat beszélünk róla. Vagy olvasunk. Itt a lehetőség, és a szembesülésre, a felismerésekre, a vitára is. A párbeszéd számít talán leginkább, hogy lehetőséget kapjunk, hogy beleadhassuk magunkat, hogy léphessünk egyet előre. Így a rettenetessel és a csodálatossal is találkozni tudunk majd. És megtorpanás helyett megváltozva megyünk tovább. Jó utat nekünk!
A képek forrása: hvgkonyvek.hu, origo.hu
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 4143
Ha kíváncsi vagy, milyen lehet felfedezni a rejtélyes és egzotikus Bhutánt, ha szívesen olvasnál egy kalandos utazásról, akkor tudunk egy nagyon jó könyvet! Valcsicsák Zoltán Álmomban Bhutánban ébredtem című műve minket lenyűgözött!
Ha azt kérdezném, melyik az az ország, ahol 2001 óta van csak internet, minden bizonnyal csak a csend felelne. A Bruttó Nemzeti Boldogság (GNH – Gross National Happiness) szóra már többen felkapnák a fejüket. Tibet, Katmandu és a Himalája nevét a legtöbben ismerik, talán még történeteket, híreket is hallottak ezekről a messzi, ám csodálatos helyekről, de alapvetően kevesen tudnak Bhutánról. Ez azért is nagy kár, mert számos kincse és egyéb érdekessége mellett kijelenthető, hogy ez az ország felér egy időutazással.
Több száz éves templomokkal és feudális szinten élő eldugott falvakkal ugyanúgy találkozhatunk, mint a hatalmas technológiai ugráson keresztülment fővárossal, Thimpuval. A klímáját és az elhelyezkedését tekintve a dzsungellel borított szubtrópusi és az egész évben hófödte sarkvidéki éghajlat is megtalálható a területén, a különböző országrészek között akár több ezer méternyi magasságkülönbség is lehet. Zavarba ejtően sokrétű ország Bhután, Valcsicsák Zoltán ehhez remek útitárs, ha fel szeretnénk fedezni.
Hatalmas műveltség, orientológus végzettség, komoly eltökéltség vagy szerencse kell ahhoz, hogy valaki Bhután szakértőjévé váljon. A szerző gyakran tart előadásokat, és a mai napig örülök, hogy aznap este azt a programot választottam. Másfél órányi ismeretterjesztő, vicces és érdekes utazásban volt részem, amely csak tovább növelte a kíváncsiságom. Záporoztak az ismeretlen kifejezések, az érdekes nevek, a kultúrát bemutató furcsa és színes történetek és persze a fotók. Eszembe jutottak az úti- és kalandregények, amikben a felfedezők a hosszas expedíciók után távoli, egzotikus helyekről tértek vissza, és bemutatták, elmesélték a felfedezett titkokat. Valcsicsák Zoltán előadása ennek a közvetlenebb, modern változata, az évek tapasztalatát gyúrta össze könyvvé. Ha olvasni, tanulni, szórakozni szeretnénk, és azt sem bánjuk, hogy Bhután a szobánkba és a fejünkbe költözik egy pár napra, akkor az Álmomban Bhutánban ébredtem-nél jobbat keresve se találhatunk.
A csaknem 400 oldalas könyv nemcsak betekintést ad a Mennydörgő Sárkány országába, de akár útikönyvként is megállná a helyét. Tele van érdekes adatokkal, gyakorlati tudnivalókkal és tanácsokkal, személyes és nagyon is emberi történetekkel, furcsa és vidám élményekkel, a hétköznapok és az ünnepek színes kavalkádjával. Attól azonban, hogy „minden” benne van, korántsem unalmas. Az író nagyon jól megtalálta a tények leírása és a mesélés közötti egyensúlyt. Nemcsak a fotók teszik színessé az oldalakat, de az a rengeteg történet és útleírás is, sőt a szerző személyes naplójába is betekintést ad.
A kezdetek, a megérkezés, majd a felfedezés izgalma is ott figyel a könyvben, de a hat fejezet mindenre kitér, ami csak érdekelhet minket. Történelemleckét vehetünk, ahol a régmúlt legendái és hősei, az uralkodó család élete és a mai napok kihívásai és fejlődései bemutatják, honnan hová jutott Bhután. Külön rész foglalkozik a vallás és a mindennapi élet összefonódásával, a kulturális élettel, de naptár és a legfontosabb ünnepek listája is megtalálható a könyvben, ami egy utazás tervezésénél nagyon is praktikus lehet.
Ilyen apróságokkal emelkedik ki az egyszerű útikönyvek listájából az első Bhutánról szóló magyar nyelvű könyv, mert elegánsan ötvözi az ország bemutatását és a benne utazó, kalandozó író élményeit. A kihívásokat, a találkozásokat és az élményeket mind-mind egy út bemutatásába csomagolja; így focimeccsre invitálnak minket a helyiek, a kolostorokban járunk, ahol fényképezőgépet kér az egyik szerzetes, a nagyvárosban még magyar ételreceptet is találhatunk és a dzsungelben kanyargó földutakra is eljutunk, amik az életveszély szinonimái.
A könyv egyszerre kaland, élmény és sóvárgás, de a jó fajtából. Olyan érzés, mint az indulás előtti éjszaka egy utazás előtt. Jó lenne már most elindulni, jó lenne ott lenni és beszívni Bhután levegőjét. Pakoljuk a bőröndöt, induljunk, hiszen a könyvnél többet csak az élő élmény adhat!
A képek forrása: pixabay.com, wikimedia.org, espolarte.com, cloudinary.com
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 1201
Az internet csodája, hogy olyan kezdeményezésekkel, apróságokkal és emberi történetekkel lehet összefutni, mint a valóságban is. Attól még, hogy digitális köpeny borul a valóság szövetére, a csoda ugyanaz marad, és a találkozásokban élő, alkotó, kreatív és kíváncsi emberek találnak utat egymáshoz.
Zelei Bori könyve az első közösségi finanszírozás által létrehozott novelláskötet, és nemcsak az összefogásra jó példa, de arra is, hogy milyen értékes dolog születhet abból, ha kicsit figyelünk egymásra.
Ha valamiért megkapnám azt a kissé fura, de mégis felelősségteljes feladatot, hogy a serdülő lelkivilágot határozzam meg egy mondatban, akkor Zelei Bori könyvéből merítenék ihletet. Nem tankönyvből és nem okos elemzésekből, hanem abból a papír-valóságból, amit az írónő és a szereplők kendőzetlenül elém tártak, és a maguk őszinte, kedves stílusában 11 történeten át elmeséltek. Kamaszok, fiatal felnőttek bolyonganak az életnek nevezett útvesztőben. Vagy út-találóban, ha úgy nézzük. Néha fogalmuk sincs, mit keresnek, és arról is kevés, hogy mit találtak, vagy mijük van. Mert ez néha nagyon kevés, vagy több annál, mint gondolnák. Az elveszettség és a keresés újra és újra elő fog jönni, nemcsak a lapokon, hanem az életben is. Ott is lapozunk, írunk, gyűjtjük a történeteket. Bori is így tett, elénk tárta, hogy mit talált ő, és mit találtak mások. Kincseket, életszagú, ezernyi érzelemben pompázó értéket.
A közösségi finanszírozás egy álom valóra váltása. Egy lehetőség, egy ajtó, amit együttes erővel nyit ki az alkotó és a támogatók. 1500 dollár: nézőpont kérdése, hogy hatalmas összeg vagy pont elég. Pontosan ennyit adott össze az a sok ember, aki úgy gondolta, létjogosultsága, helye van ennek a kötetnek. De az álom kézzelfogható formába öntését már nem tudjuk számokkal kifejezni. Ott az öröm és az a jó érzés marad, hogy részesei lehettünk.
Távolinak tűnnek a helyzetek, a kérdések és a tehetetlenség, de mégis újra találkozunk velük, csak – ha úgy vesszük – a felnőtt formájában. Ám az üzenetük ugyanaz: van, akinek keserű, másnak világosságot hozó tanulság képében jön szembe mindez. Aztán lehet, hogy cserélődnek a szerepek. A történet szívet facsar, elgondolkodtat, észrevétlenül sóhajtásra ingerel, megmosolyogtat. Voltam én is ott? Csak hallottam hasonlóról? Ugyanezeken gondolkodtam és nem jutottam túl sokra vele akkor?
Nemcsak kérdések vannak, hanem néhány tétova válasz is. Vagy olyan igazságok, amik mélyen belekarcolódnak a lélekbe, és irányt mutatnak majd. Jót vagy rosszat? Akár mindkettőt és egyiket sem, hiszen a következmények, a tapasztalatok és az élmények olyan gombolyagját őrizzük mindannyian, amelynek teljes kibogozása nem csupán bajos, de hasztalan is volna. Maradnia kell néhány csomónak, pár gubancnak és ez jól is van így. A fentebb emlegetett, a serdülő lelket bemutató mondat mi is lenne hát?
“Nekem belül itt sokkal bonyolultabb, mint nekik ott kívül.”
Ennyi. Mert az ennél több túlzás lenne, a kevesebb pedig hazugság.
Meg akartam próbálni, mert máshogy nem ment. Lehet, hogy ha nem jön össze, most az utcán kalapozok, vagy ezerrel túlórázom a munkahelyemen. Az, hogy bejött, számomra azt is jelenti, hogy a mecenatúra gondolata nem is áll olyan messze az emberektől, és szerintem ez egy nagyon pozitív dolog.
A képek forrása: muut.hu, harmattan.hu
Idézet forrása: az ujnemzedek.hu interjúja Borival