- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 1653
“A szeretet bizonyítéka soha nem abban van, aki adja, hanem aki kapja. Nekem kell mondanom, hogy szeretve érzem magam általad. Mert mióta te velem vagy, az életem könnyebb és gazdagabb, mint mielőtt te megjelentél.”
Feldmár gyakran ismétli magát; erre az a válasza, hogy van, amiről fontos gyakran beszélni, van, aminek elő kell kerülnie, ha egy bizonyos témáról esik szó. És igaza van. Ha a címadó szavakat egyenként elővesszük, bármelyikről oldal ezreket olvashatunk, és órák százait lehetne átbeszélgetni. Egyenként. A könyv éppen ezért lett – terjedelme és mérete ellenére is – nehéz, tömör és súlyos. Holott nem más, mint egy beszélgetés, elmélkedés, egyéni és közös gondolkodás az életünkről, az emberi létről, és azokról a hatásokról, amik érnek, érhetnek minket.
Szerintem a rombolás szégyenből ered. … A gyilkolás is egyfajta rombolás. Nem tudunk életet teremteni, és akkor úgy érezzük, istenek vagyunk, ha az életet megszüntetjük. Ha isteni cselekedet életet kreálni, akkor isteni az életet kitörölni is.
Nehéz, mert – kis túlzással – soronként szembesít a világgal, a valósággal. Ha nem fogadjuk el? Jogunkban áll, a gondolkodásunk, a világnézetünk és az összefüggések másféle megközelítése bárkinek alapvető joga. Csak éppen nem mentesíti őt a következmények alól, amelyek alól az olvasó sem, én sem és Feldmár sem voltunk kivételek.
Az egyik alapgondolat szerint csakis a sikeres és az ezáltal gyilkossá vált ősök örökíthették tovább a génjeiket, az ő gyermekeik éltek túl, így az agresszió bizonyos tekintetben létezésünk alaptétele. Manapság – sajnos nem kis túlzással – békésebb időket élünk, a túléléshez nem, vagy más formában lehet csak szükségünk agresszióra. Ez összekapcsolódik mindazzal a feldmári gondolattal, hogy aki nem a barátom, az az ellenségem. A szürke, semleges középút a konfrontáció és a valósággal való szembesülés kényelmesnek tűnő mezsgyéje csupán.
A közvélekedéssel szembemenő nézetek, a néhol végletes elméletek legalább arra jók, hogy elgondolkodtassanak. Vagy feldühítsenek. Ahol ugyanis megjelenik a düh, ott valami nincsen rendben, annak oka van. És összekapcsolódik a szeretettel: azt jelenti, hogy nem a másikon vezetjük le, hanem megvárjuk, míg csendesebb mederbe ér az érzelem, és szavakba önthetővé válik.
A tavalyi könyvnél olyan érzésem volt, hogy rövid, de legalábbis kevés. Ott volt benne minden, ami András előadásainak a magvát rejti, és a téma sem volt könnyebb vagy egyszerűbb, de a hiányérzet megmaradt, mert pehelysúlyú csapásokat mért csak a szöveg az elmére. Itt viszont, aki kicsit is beleengedi a gondolatait a sorok közé, valamint az önreflexiónak is utat enged, az kapkodhatja a fejét. Döbbenetből ámulatba, dühből fellélegzésbe juthat, majd jöhet az elkeseredés, a szomorúság és a remény, végül a cinkos egymásra mosolygás is.
A 144 oldal olyan gondolat-gyűjtemény, ahol a születés körülményei, a bántalmazó szülők, az árulás és az őrültség mellett jól megfér a szeretet, az elfogadás, a szabadság és az empátia is. Mindazok a viszonyok, kapcsolódások, jól-rosszul elsajátított leckék, levont vagy eltitkolt következmények és titkok, amelyek emberré tesznek mindannyiunkat. Teret és figyelmet kap a sebezhetőségünk, és az a küzdelem, ahol múltunk, hátterünk ártó hatásai ellen fordulunk, és önmagunk láncoktól, béklyótól mentes létezésének keresésére indulunk. A szabadságért pedig meg lehet küzdeni, ahol az automatizmusok, a rejtett impulzusok és a szenvedés egy olyan életté transzformálódik, amit döntések, új szokások és egy sajátunknak érzett út jellemez.
Ami megtörtént, az nem tűnik el, hanem megemésztjük, és túllépünk rajta. De hogy miért nem csináljuk azt, ami jó nekünk?
És ez Feldmár András egyik legerősebb üzenete: lehet másképp is. Van változás, bármikor. Nehéz, félelmetes, könnyekkel teli, néhol rettenetesnek tűnő, de lehetséges. A megbocsátás, az elengedés, a belátás után aztán többé nem tekinthetünk ugyanúgy a megismert valóságra. Az átalakulás gyűrűi tovább fodrozódnak, átformálva mindent, amit elérnek. Ezért ajánlom a könyvet mindazoknak, akik a tudatosság, az önfelfedezés és az élhetőbb, könnyebb élet felé törekednek. Az árnyékok mélyére és a színfalak mögé be lehet pillantani, a falak leomlanak, legyen szó félelemről, szexualitásról vagy arról, miként bánunk másokkal és hogyan bánnak mások velünk.
Záró gondolatként maradhatunk annál, amit András is vall: ne higgyünk senkinek csak azért, mert hozzáértő, szakember vagy hatalmi pozícióban van. A saját élmény, a tapasztalat, és az ezáltal megteremtett saját valóság legyen a vezérfonal, némi kétkedéssel fűszerezve, hiszen mi magunk sem vagyunk tévedhetetlenek.
A képek forrása: scpr.org
Könyvborító: HVG
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 1192
Miből tudhatjuk, hogy olyan változás közeleg felénk, ami az egész életünket alapjaiban fogja megváltoztatni? Nem tudhatjuk. Bekövetkezik, és onnantól nem gondolhatjuk vagy láthatjuk úgy a dolgokat, mint előtte – ha nem akarunk hazudni magunknak.
A 23. Titanic Filmfesztiválon jártunk, és az Experimenter című húsbavágó alkotás vetítéséről hoztunk élménybeszámolót. A film igaz történetet dolgoz fel, egy viselkedéskutatás keretei közt zajlott, sokat vitatott csoportos kísérletet, amelyben a résztvevőknek utasításra áramütéssel kell másoknak szenvedést okozniuk.
A háborús bűnös Adolf Eichmann tárgyalásának kezdetétől számított harmadik hónapban, 1961 júliusában Stanley Milgram megkezdte a Yale Egyetem alagsorában máig is gyakran emlegetett kutatását. A kísérlet kulcskérdése a tekintélyszemélynek való engedelmeskedés, valamint a személyes felelősség felismerése és az utasítás megtagadásának felmerülése volt. A világháború borzalmai, a népirtások, a holokauszt mind ugyanazt a kérdést vetette fel: hogyan egyezhettek ebbe bele az emberek? Hogyan támogathatták ezt? Csupán parancsot teljesítettek, vagy maguk is bűnrészesek voltak engedelmességük miatt?
Milgram pszichiátereket, pszichológus hallgatókat és számos kollégáját is megkérdezte, mit jósolnak kísérlete eredményeképp. Mind azt állították, hogy a rengeteg ember közül jó, ha egy-egy olyat találnak majd, aki – a biztosan halálos dózisig – végigcsinálja a kísérletet. Milgram is ezen a véleményen volt. A kísérletben részt vevő „tanárok” adták az utasításokat és büntettek, míg a „tanuló”, aki egy színész volt, egy előre pontosan megkoreografált szerepet játszott el. 150 és 300 Volt feszültség között a színész fájdalomkiáltásokat, nyögéseket hallatott, majd a kísérlet abbahagyását és a szabadon engedését követelte, aztán a 300 voltos áramütések „elszenvedése” után csendben maradt, a kérdésekre sem reagált. A válasz megtagadása viszont ugyanúgy rossz válasznak minősült, úgyhogy a büntetés járt érte.
Minden „tanító” produkált stressz tüneteket: káromkodás, remegés, dadogás, izzadás, hezitálás, az ajkak harapdálása, az arc eltakarása, körömrágás, és sokuk ellenkezett is persze. Mindezek mellett az első 40 fő közül 65% jutott el a 450 voltos, legnagyobb büntetést jelentő dózisig. Ha a Yale egyetemhez képest egy lerobbant irodában ismételték meg a kísérletet, némiképp csökkent ez az arány, de nem sokkal. Ha csak nőkből álló csoportot vizsgáltak, az eredmények nagyon minimális eltéréssel ugyanazok voltak. Későbbi, az USA-ban végzett ismétlések során az engedelmesség átlagosan 61% volt, a világ más részein 66%.
Szemléltető eszköz csupán a filmben, de fontos elem, hogy az egyik olyan „tanító”, aki megtagadta a kísérlet folytatásában való részvételt villanyszerelő volt. Ismerte az áramütéseket, maga is többször átélte már. A személyes tapasztalat volt tehát az egyik, ami megállásra késztette az embereket.
Ahogy haladtak a kísérlettel, változtattak a forgatókönyvön is. Volt, hogy egy vastag bőrkesztyűvel védett kézzel kellett a „tanuló” kezét egy fémlaphoz nyomni, hogy megkapja a büntető áramütést. Itt, a közelség és a személyes érintettség lehetett az oka, hogy a résztvevők 30%-a fejezte csak be a kísérletet. Volt, hogy színész instrukciói szerint se fájdalomkiáltást, sem ellenkezést nem hallott a „tanító”, csak azt, hogy a falon átdörömböl az épp megbüntetett alany.
Van még két érdekesség a kutatással kapcsolatban. Az egyik, hogy akik nem voltak hajlandóak folytatni, azok egyike se ellenőrizte a „tanuló” egészségügyi állapotát, valamint a kísérlet leállítását sem követelték, de mindez az egész csoportra is igaz volt, mind a 780 emberre. A másik pedig, hogy a 2006-os ismétlés során az eredeti kísérlethez képest néhány százalékkal született csak jobb eredmény. A felvetés az volt, hogy a 60-as évekhez képest az emberek másképp viszonyulnak majd a felelősség és az engedelmesség kérdéséhez, mint jó fél évszázaddal korábban. Nem így lett.
Az élet csak visszafelé érthető meg, de előrefelé kell élni.
(Søren Kierkegaard)
A forgatókönyv egyaránt követi a kísérlettel töltött éveket és az ezt követő időszakot, ami rengeteg kritikát, etikai kifogást hozott. Milgram (Peter Sarsgaard) gondolatai, az előzmények, kortársai és a kritikusai is szerepet kapnak a történet során. Ehhez számos ponton kapcsolódik magánélete, feleségével, Alexandra “Sasha” Milgrammel (Winona Ryder) való megismerkedése. A történet epizodikus váltásokkal, visszaemlékezésekkel, hiteles rádió- és TV-adásokkal gazdagítja a filmet, ezáltal repítve minket a 60-as, 70-es évekbe, ahol Milgram egyszerre főszereplő, narrátor és összegző is. Érdekes önéletrajzi film az Experimenter, a legnagyobb részét mégis Milgram szakmai munkája és annak következményei teszik ki. E köré van felépítve az egész életrajz, ahol említésre kerül rengeteg apróbb és nagyobb esemény, emlék és utalás is.
A meg nem értettség és a küzdelem érdekes színezetet ad az egész alkotásnak, és azzal a kérdéssel foglalkozik végig, ami az első perctől ott lebeg a fejünk fölött: Miből tudhatjuk, hogy olyan változás közeleg felénk, ami az egész életünket alapjaiban fogja megváltoztatni?
A képek forrása: bloggingbycinemalight.blogspot.hu, fatmovieguy.com, courtstreetstories.com, bluray.com, 4.bp.blogspot.com
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 1308
Gondoljunk bele, milyen egyszerű világban élünk abból a szempontból, hogy ha valaki megtetszik nekünk, és ez az érzés kölcsönösnek bizonyul, akkor párkapcsolat alakul ki a két ember között. Persze bonyolíthatja a kapcsolat létrejöttét vagy fennmaradását megannyi tényező, de a nagy többségnél „sima ügy” (igen, tudom, erős kijelentés) a szerelem és a megtalált párral való együttlét. Közös baráti társaságok ismerik meg a másik felet, családjainknak bemutatjuk szívünk választottját, tervezünk, andalgunk, hiszen ez a természetes rendje a világnak. Legalábbis nálunk, a kultúrkör, a normák, szokások és egyéb mércék szerint.
El tudunk képzelni vajon egy olyan világot, ahol mindezt szigorú – sokszor halállal büntető – törvények szabályozzák? Mások a gyökerek, a szokások és a tradíciók, annyira, hogy 2010-ben egy aktivisták alapította csoport tűzte a zászlajára a szerelemből házasodók, szerelemből összekötött életek, sorsok védelmét. A falvakat összefogó és az ősi rendet vasszigorral őrző tanáccsal (khap pancsajat), a gyakran korrupt állami és rendvédelmi szervekkel szemben. A szabad választás ellentmond a kasztrendszer, a vallási különbség és a leszármazottak és rokonok által megállapított ún. származási családok rendszerének. Bármelyiket is szegje meg egy pár, a büntetésük elkerülhetetlen (főként a nőké), a családjukra kiközösítés vár. A halállal (eltűnéssel, kikényszerített öngyilkossággal) végződő eseteket becsületgyilkosságnak nevezik, és büszkeség övezi az elkövető(i)t, mert a család és a közösség békéje, becsülete, tisztára mosott erkölcsi megítélése csakis így állítható vissza.
Így keveredik egymással Balogh Boglárka riportregényében az ország két arca. A színes, izgalmas India, a maga több ezer évnyi kultúrájával, lélegzetelállító spirituális és történelmi kincseivel, furcsának ható szokásaival, vendéglátásáról híres lakóival. A leánygyermekeket érintő gyilkosságok, a kiházasítás, a nők helyzetének árnyoldalai, borzalmai ott bújnak mindezen csillogás és gazdagság mellett. Nemcsak a romos falusi házak, városok sikátorainak ablakai, hanem a rokoni szálak kibogozhatatlan szálainak köszönhetően, a csillogó, nyugati stílusú világvárosok felhőkarcolói között is. A látható és a láthatatlan világ egyre több figyelmet kap a sajtó és a világot behálózó kommunikációs lehetőségek segítségével. A hangsúlyt pedig nem a szerelem, hanem annak az eszméje kapja, hogy a fiatalok szabadon hozhassanak döntést önmagukról, a nőket pedig ne árucikként, veszélyforrásként kezelje az ősi törvények és a nyugati hatások közé ékelődött társadalom.
És miért érdekes mindez, miért éri meg végigolvasni? Annak ellenére, hogy a könyv témája zsigerbe vágóan nehéz kérdéseket vet fel, elkerüli az ítélkezést. A következményeket, a harcot, a nehézségeket és a remény sugarát is megosztja velünk az író. Ritkán fekete-fehér a világ, kevés olyan téma van, ahol az eltérő nézőpontok nem jelenhetnek meg. Balogh Boglárka úgy mesél, hogy közben nem kendőz el semmit, és kalandregényhez hasonlóvá varázsolja az amúgy dokumentarista történetet. Ez pedig egy nehéz küzdelem, az élet gyakran hajszálon múlik, és az aktivisták is veszélyben vannak. Ez a változás ára és egyetlen módja. Ők pedig vállalták, és nem adják fel. Merjünk kíváncsiak lenni, járjuk be az árnyékos helyeket is, annál jobban fog esni utána a napsütés.
A képek forrása: libri.hu, konyvextrak.blogspot.com
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 1227
A szuperhősök erősek (ostobák), védelmezik a gyengéket (na, jó, ez tényleg kedves tőlük), szembeszállnak az ellenséggel (előítéletesek), feláldozzák magukat (mondtam, hogy hülyék), és igazságot tesznek. Közben pedig sablonos figurákká válnak. Az igazság pedig az, hogy akinek nagyon kevés jutott a jóból az nem csoda, hogy bosszút forral, ha kibabrálnak vele (ezt csúnyábban is mondhattam volna), és azt a keveset is elveszik tőle. Ez most ráfogható az életre, az alapvetően kicsinyes emberi természetre, a gonoszokra, akik a háttérben rángatják a zsinórokat, de összességében, egyvalamiről szól csak:
Mi lenne, ha bármit megtehetnél, és biztos, hogy túlélnéd?
Na, jó, csak majdnem biztos. Elég lenne vajon, hogy többé semmi ne állítson meg, ha a fejedbe veszel valamit? Innentől annak szólsz be, akinek akarsz, lelőheted, lekaszabolhatod, aki nem tetszik, és igazságot szolgáltathatsz a magad mércéje szerint. És persze túlzásba vinnéd, átgondolatlanná válna az egész, és hamar kiderülne, ennél kevés viccesebb dolog van a világon. Mármint a külső szemlélők számára. Út közben pedig született Deadpool, aztán kapott egy piros hacukát (nem zöldet!), pár tonna ólmot, megkérdőjelezhetően jó humorérzéket és némi beszédkényszert.
És ettől robban a film is, az első pár másodperces felvezető stáblistától kezdve. Hiába tűnik egyszerűnek a recept, ha működik. Ha valaha is túlzásnak éreztük, hogy a jók mindenkinek megkegyelmeznek. Vagy azt, hogy visszafogják magukat, szépen beszélnek, a dühüket is kontrollálják, akkor képzeljük el, milyen unalmas lehet mindezt a másik oldalról át is élni. Erre az egész szuperhősös, jófiús (lányos) maszlagra egy szó illik a legjobban. Kiszámítható. Ha pedig az egész antitézisét vesszük, máris érthető, miért népszerű karakter Deadpool.
Ő az, akinek mindent szabad.
Pszichológiai értelemben véve az összes elfojtást, kontrollt, morális és erkölcsi gátat, valamint udvarias frázist és szociális keretet ledobva valami elemi, ösztönös és csapongó massza maradna csak. Wade Wilson karaktere azért ennél egy hangyányival (sokkal!) emberibb és szerethetőbb, valamint mértékrendekkel viccesebb is. A korlát és fék nélküli lét, a bosszú, nagyon könnyen átcsap ön-szabotázsba, és ez nem csak a célok elérése miatt kellemetlen. A szenvedés a megváltás, a szerelem mint gyógyír pedig talán az egyetlen dolog, ami nincs cinikus és nevetséges köpenybe burkolva. Bár szinte mindent és bármit leszól, lealáz és kifiguráz a piros maszkos bohócnak tűnő karakter, egyvalamire még ezen felül is képes. Pár józan mondattal érthetővé, átláthatóvá varázsolja hősünk ezt a majd két órás ámokfutást. Olyan apróságok ezek, mint az a kijelentés, hogy az ember egy elbaltázott (a filmben erre is más szót használnak) és sérült mozaik, de ha megtalálja azt a másik, szintén nem 100-as darabot, akivel egy működő egészet alkotnak, akkor mégiscsak ér valamit ez a nehéz (itt is k-betűs szó volt) élet.
Ezért volt olyan élmény a film, hogy két dologra kaphatja fel az ember a fejét, ki-ki igénye szerint. A rengeteg poénra, utalásra, jó és rossz szóviccre, valamint a véget nem érő hülyéskedésre. És arra a két-három mondatra, ami egy életfilozófiát, néhol egy egész életet vág az arcunkba, hihetetlen tömörséggel megfogalmazva az alapvető emberi vágyakat, szerethetőségről, beteljesülésről. Mielőtt azonban valaki lélektani drámának sejtené a filmet, szétoszlatom a félreértéseket. Nagyon (k-betűs szó!) nem az. A humor céltáblájára pedig minden felkerül, életkorra, bőrszínre, nemre és a többi klisére, valamint a jó ízlésre való tekintet nélkül. És nemcsak a szereplők kapnak alapos fejmosást, de a néző is, mert Deadpool senkit sem kímél. És ez így a legjobb!
A képek forrása: port.hu, attackofthefanboy.com