Szinte hetente olvashatunk, hallhatunk olyan esetről, ami nemcsak felborzolta a kedélyeket, de indulatos, gyűlölködő, agresszív hozzászólások tömegét vonzotta oda, mintha mindenki el akarta volna mondani a véleményét róla. Nem ritka, hogy rögtönítélő bíróságként funkcionáló, ítélkező sokaságot találunk a kommentek között tolongani, és a szemet szemért elv, a totális – és a lehetőleg minél fájdalmasabb büntetés fenyegetése - úgy tűnik, csak ez elégítené ki az igazságra és rendre szomjazó tömegeket. Főként felnőtt emberekről beszélünk itt, akik közül jó páran névvel, arccal, Facebook profiljuk teljes tartalmával vállalták, hogy ők bizony így vagy úgy intéznék el ezt az adott esetet. Így állna vissza a szemükben az egyensúly és lehetne béke (?) mindenki lelkében. Egy megosztó hír tanulságai, egy tragédia jobb esetben tanulásra, a tanulságok levonására ösztönözne minket és a dühünk, felháborodásunk kezelésének is vannak emberibb módjai. Ahhoz gyakran kétség sem fér, hogy nem jó az, ami történt, de amit elindított, amit online embertársainktól tapasztalhatunk, az valóban hátborzongató.

Egy online bántalmazásról szóló, informatív cikkem alá például ez érkezett:

- Mit tehetünk a zaklatók ellen? Letiltjuk őket. És igen. Ilyen egyszerű. Akinek ez problémát okoz akár 12 évesen is az fogyatékos. Sajnálom. :D

- Egyetértek, ez a jelenség egy nettó f**zság. Ez megint a túlérzékeny nebáncsvirágok problémája.

- Nem lenne ilyen probléma, ha az embereknek nem az lenne a legfontosabb, hogy XY mit gondol róluk.

Ha pedig megerőszakolt áldozatról, bántalmazott nőről, „szerelemféltésből” elkövetett gyilkosságról (amúgy nincs ilyen definíció, a szeretet, szerelem nem öl!) írnak a lapok, akkor a leggyakoribb hozzászólás még mindig az, hogy:

- Miért maradt, ment oda

- Mit viselt

- Hogyan érdemelte meg

- Mivel vette rá, ösztönözte a másikat

- Miért csak most szól

Nincs arcom, nincs felelősségem?

A hozzászólások megírója gyakran beazonosítható, de persze akkor sem jobb a helyzet, ha kamu nevekkel, profilképekkel osztja valaki az „észt”. A fentiek kiragadott példák a több százból, ezerből és naponta végig hömpölyög a kommentáradat az online cikkek, hírek alatt. Itt érkeztünk el az online kommunikáció és a digitális világ a viselkedésünkre gyakorolt hatásaihoz. Hiába derül ki egyre gyakrabban az ellenkezője, még mindig sokan azt hiszik, hogy az online világ egy párhuzamos sík, ahol nincsenek következmények és sebezhetetlenek vagyunk. Ez hatalmas önámítás, ugyanis a felelősségre vonás mellett a személyazonosság is kideríthető, ha olyan súlyossá válik az ügy. A gyűlöletbeszéd és az ehhez hasonló bántó, megalázó kommentek egyelőre ritkán kevernek bajba bárkit is, de ettől még pusztító következményei lehetnek valaki más életében. Az úgynevezett online gátlásvesztés hatás (Online Disinhibition Effect) elve abból indult ki, hogy megváltozunk, ha képernyőn keresztül kommunikálunk. Az előbb említett érinthetetlenség és a következmény nélküliség ennek két jellemző tünete.

Féktelenül, embertelenül

De legalább ilyen fontos, hogy a borzalmas viselkedésünkért való felelősséget is elhárítjuk magunktól.  Mintha nem is mi gépeltük volna be a mondatokat, vagy nem is számítana ez az egész. Az online kommunikációnk egyik másik jellemzője, hogy érzelmeinket kevésbé tudjuk fékezni, kontrolálni. Ez a túl gyorsan megadott bizalom képében is megjelenhet, de leggyakrabban a fékevesztett dühvel és gyűlölettel találkozunk. Ugyancsak jellegzetesség a dehumanizáció, vagyis, hogy azt, akivel vagy akiről beszélünk nem tekintjük élő, lélegző, érző emberi lénynek. Távol van tőlünk, jó eséllyel nem ismerjük, talán képet sem láttunk róla soha. De ítélkezni, igazságot szolgáltatni tudunk, ahhoz elegendő információnk van, természetesen. És fontos megemlíteni, hogy élőben, személyesen a 90% képtelen lenne minderre – a távolság azonban leoldja a belső fékeket és láncokat. Az sem segít sokat, hogy az online kommunikáció gyakran aszinkron, tehát nem feltétlenül ugyanabban az időben és párbeszédként kommunikálunk egymással. Így egy durva komment, bántó, sértő mondat napokkal, de hónapokkal később is képes visszarántani minket egy érzelmileg nehéz helyzetbe és egy olyan állapotba, amit már azt hittük magunk mögött hagytunk.

Még ha ezeket a hatásokat, csapdákat nem is ismerjük, az alapvető emberség azt diktálná, hogy egy másik emberi lényt, vagy épp áldozatot, más véleményen levőt nem akarunk ilyen módon és mértékben gyötörni és kínozni. Az, hogy kiből milyen démon bújik elő online, sokszor csak a jéghegy csúcsa. Én mindig elgondolkodom, hogy vajon ő milyen bánásmódot szeretne, ha valami hasonló történik – vele, vagy egy szerettével. De azt is jogos kérdésnek érzem, hogy az acsarkodó, gyűlölködő felnőttel vajon hogyan bántak mások? Mit tapasztalat meg önmagáról a hibák, a megbocsátás és a szerethetőség terén? Talán sosem találkozott azzal a mondattal, ami számomra ezt az egészet összefoglalja: Még soha, senkit nem szidtak jobb emberré.