Nagyon érett már, hogy egy olyan film készüljön, ami sallangmentesen, erőlködés nélkül mutatja be hogyan éli a mindennapi életét az az ezer és ezer fiatal, akik az iskolák padjait koptatják ma. De a Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) nem csak róluk szól – bárkiről szólhatna, hiszen az online világban történtek sem válogatnak életkor szerint.

Külön öröm számomra, hogy egy magyar rendező látta meg a lehetőséget abban, hogy egy nagyjátékfilm keretein belül egyszerre tudjon őszinte, nyers, érzékeny és hiteles lenni. Schwechtje Mihály első nagy debütálása ez és számomra az év legerősebb hatású 3 filmje között van a Remélem legközelebb sikerül meghalnod:), mert annyira valóságos, annyira emberi hogy szinte rá lehetne fogni, hogy kémkamerával készült az egész. A hangsúly a tinik magánéletén van, de az iskolai közösség, a barátok, a család legalább ilyen fontos szereplő, hiszen ezek nélkül nincsen közeg, nincsen élet. Közben pedig zajlik az élet, ne higgyük, hogy ritka, különleges helyzetek ezek –iskolai zaklatás, tanár-diák szerelem, vetkőzés a webkamera előtt, szakítás, online átverés – a mindennapokba pillantunk bele, ha akarjuk, ha nem. Ha pedig valami fontos történik, akkor az mindenhol érezteti a hatását, mindenhová kihat. És mi lehet nagyobb esemény ilyen életkorban, (bármikor?) mint a szerelem?

Emberek között

Mégse gondoljunk tini romkomra a bevezetőt olvasva, hiába bonyolódik a történet fő szála a szívek húrjai körül, mégis ezernyi más módon is kapcsolódik még a mindennapokhoz és a szereplőkhöz. Ami pedig a legfontosabb olyan kérdéseket tesz fel, olyan szerepeket, karaktereket és helyzeteket vonultat fel, amikkel már mindenki találkozott. Nem érzem túlzónak a „mindenki” szót sem, mivel 15 évvel ezelőtt is voltak chatszobák, online ismerkedés, vagy ha még korábbra tekintünk (50 év?), akkor bonyolódó szerelmek, reménykedők, bosszúra szomjazók és szeretetre vágyó emberek is. Ez az egyik legfontosabb tanulság talán, hogy bármennyire is felgyorsult a világ, haladhat akármekkora lépésekkel a technológia, attól mi még emberek ugyanazokkal a helyzetekkel találkozunk. Még akkor is, ha a különböző generációk nehezen találják a közös hangot és furcsa számukra az a közeg, ami az ő korukban talán még nem is létezett.

Lépésenként a végzetig

Közelebb kerültünk egymáshoz, vagy csak a közönség lett nagyobb, ami előtt ez az egész zajlik? Megváltoztak az eszközök és a módszerek, de a motiváció és a vágyakozás ugyanaz? Ott kavarog a fejünkben, hogy szeretnénk másokhoz kapcsolódni, közösséget találni, szeretetre vágyunk és elismerésre. És ezek megszerzésére minden képességünket, tudásunkat bevetjük. Ha mi vagyunk az osztály alfa hímje, akkor a csábítás a nyers egyenesség, az önbizalom és mások lenyomása lesz az egyértelmű út. Kitaszított, a periférián egyensúlyozó, megtűrt szereplőként még mindig miénk lehet a digitális világ, ahol az online felületek és a különféle programok kezelése ad hatalmat és lehetőségeket a kezünkbe. Éppen ezért élnek és hatnak a film karakterei is ilyen nagyon. A lila hajú, anime rajongó, visszahúzódóbb Eszter, a menő lányok bandája, az alfahím Beni és az online világba (és trükkökbe menekülő) Peti sokkal többet ad a filmhez, minthogy sablonos szereplőkkel egy jól-rosszul összerakott keretet adjon. A tipikus vonalon túl rengeteg apróság, kudarc, kis győzelem, vágy és részlet árnyalja őket, amíg mindannyian érezhetővé és érthetővé válnak. Nincsen közöttük gonosztevő, legfeljebb rosszindulatú vagy elkeseredett. A tragédiához azonban ez is elég. Végül azonban nem marad düh, csak mély szomorúság és jó esetben tanulságok.

Az online (is) ember

Az online illúziókra, a hamis személyazonosságra, a manipulációkra épülő légvár összeomlása mindenkit magával ránt, hiszen egy közösségről beszélünk. hihetjük azt, hogy az online viselkedésnek nincsen következménye, de a fodrozódás-hatás vagy ripple effect figyelmeztet arra, hogy ez tévedés – ami ránk hat, az a környezetünkre is fog. A következmények felmérése nélkül viszont a végletekbe esünk, és vajon mennyire lenne szűklátókörűség a serdülők belső életét végletek nélkül elképzelni? A válasz egyértelmű. Az online térben ott lapul a megfelelés, a szeretet és figyeleméhség, a lájk-vadászat és a méricskélés, a valahová tartozás vágya is. Ne maradjon ki a szégyen sem - oly sok formát ölt és rosszabb bárminél. Ki ne találkozott volna már vele? Ez mind belőlünk fakad és a szereplőknek már tükröt sem kell tartania – elég, ha csak hitelesek és hihetők maradnak. És ez olyan jól sikerül, hogy a szülőktől kezdve a fiatalokig, a szimbólumként használt kiskutyán át mindenki a helyén van. Kis túlzással, százával esnek meg ilyen és hasonló történetek az iskolákban, a „gyerekszobákban”, házakban, lakásokban – a zaklatás bárhová elér az online világban, hiszen ott van az íróasztalon, a zsebünkben, az iskolai padokon. Éppen ezért felmerül az is, hogy mit tehetünk a tragédiák elkerüléséért? Ha ennyire erős érzelmek csapkodnak, ennyire gyorsan változhat egy helyzet – boldogságból szakítás és megszégyenítés néhány óra alatt – akkor van esély bármit is tenni? A legjobb szándékú megoldások és elvek, a legjobb szülők és tanácsok is csak tétován állnak egy ilyen viharban.

A megszégyenítés előtt egy lépéssel

A végére hagytam a film szerintem legfontosabb kérdését: mi ment meg minket a megszégyenülés fájdalmától és a következményeitől? Bele kell gondolni abba, hogy ezt mi műveljük egymással, egy pillanatnyi érzelemhullám, egy döntés hevében. És ha ez az erő mindent elsöpör, akkor nem marad más, mint a következményekkel való szembesülés. A tanulságok, a felelőségre vonás, a belátás mind azután érkezik csak, hogy eloszlott a por az összeomlás után. A romok eltakarítása előtt kellett volna gondolkodni, mérlegelni. És éppen ebben áll az ember nagysága és tragikuma – hatalmában áll a döntéseivel élet és halál ura lenni. A megszégyenítést a megsemmisítést egy vékony vonal választja csak el attól, hogy mindennek nem adunk utat – vagy, ha lehet ezt mondani, legalább nem a legdurvább eszközöket vetjük be. Így a végére kiderül, hogy az online térben is ugyanazokkal az emberekkel vagyunk körbevéve, akikkel offline is. Róluk mondunk ítéletet (és ők rólunk), az ő kezükbe helyezzük a sorsunkat. Vagyis egymásra vagyunk utalva a monitorok mögül is. Ezért nem mindegy, hogy hogyan bánunk egymással. Velük. Velem. Veled.

 

Forrás: ipon.hu