Öreg, tini, középkorú, idősödő, gyerek. Életük és történetük van. Rossz, rosszabb, vagy alig túlélhető. Herczeg Szonja új könyve, a Kis üdítő, kis krumpli roncs életeken pásztázó, ritka reménysugarakkal vegyített valóságok egész sora.

Amikor a 31 hosszabb-rövidebb történet közül már az első leoszt egy gyomrost, akkor lehet reménykedni, hogy ezután talán jobb lesz. Egy ilyen felütés – és a szóvicc – után jöhetnek a kevésbé görcsbe rántó írások. És a kérdés:

az élettől remélünk kegyelmet, vagy az írónőtől?


Herczeg Szonja pedig ír tovább, – úgy gondolom, nem von vállat a kérdésre – és tovább sorolja, a mi lenne ha, és az úgy is megeshetett volna történeteit. Nem rólunk szól, de(hogynem) majdnem. Máshogy történt, de ismerős.

Már elmúlt?

"én csak őszinte vagyok!"

Általában hatalmas közhely parádé mellett hangzik el az a mondat, hogy „én csak őszinte vagyok!”. Ami önigazolás, mentegetőzés és egyfajta torz kiállás is valami mellett. Az élet azonban megannyi színével és szagával átmossa az itt töltött éveink minden pillanatát. Van, amikor észrevehetetlen, vagy épp unalomig ismert. Máskor halk zümmögéssé csillapodik, csak halkan duruzsol az agyunk és a lelkünk egyik szegletében. És tesz róla, hogy ne felejtsünk el bizonyos napokat, estéket, találkozásokat.

A fel nem vállalt szerelem keserédes, egymondatos drámáját: „Sosem áltattalak.” Vagy egy titkos online hódolóval való első találkozás izgalmát. A nyári tábort, a hazautat apával, a vonatra várakozás hosszú perceit. És többről szól ez, mint néhány marék betű, vagy azok a lassan elvánszorgott hetek, hónapok. Az ablak bárkinek az életére rányílhat, hiszen a majdnemek és a hasonlók között lavírozva ismerősöket fogunk találni. A veszteség jéghideg markát, a túlélők sokat tudó félmosolyát, az árulás bénító valóságát köszöntöttük már mi is ismerősként. Persze a szereplők sem ezek voltak, a történet is másfelé kanyargott, és évek múltán esetleg meg is fakult az egész. Néha bevillan, de nem is volt az olyan rossz. Túl lehetett élni.

Te is, én is, ők is

A Kis üdítő, kis krumpli csínján bánik a reménnyel és az örömmel.

De van annyira reális, hogy nem fordít mindent negatívba. Hogy miért mégis a tragédiák rajzolják ki tűhegyesen az életet ma? Mert az apró zökkenőtől kezdve a világot leomlasztó viharokig mindannyiunkat kísérnek ilyen történetek. És úgy gondolom, van ennek még egy oka. Az, hogy ezek a történetek tanítják meg – jó esetben – azt, hogyan ne bánjunk egymással. Hogyan ne tépjünk ki darabokat a másik lelkéből. Hogy felmerüljön az a kérdés: Hogy tehették velem?

És némi őszinteséggel kapja meg a párját is: Hogy tehettem ilyet? Lesznek válaszok, akkor is, ha gyorsan továbblapozunk. A könyv csaknem 200 oldala olyan mélységekbe és tragédiákba kalauzol el, amik mindennaposak, és amikről nem is tudunk. És valljunk be, nem is akarunk tudni, mert sok lenne. Ha nem az életben, akkor majd a kötet lapjain találkozunk velük, és így sem lesz könnyű. Mintha lenne egy olyan mondás, hogy az élet sem az. És olyan is, hogy nem kívánságműsor… de ha mégis, egyet szeretnék csak kérni Herczeg Szonjától:

ÍRJON MÉG!


A képek forrása: huffpost.com, shoprenter.hu, libri.hu