A párkapcsolat témájára ezernyi kérdést, választ, valamint nehéz sóhajokat kapunk legtöbbször. Kinek tetszem? Kit keresek magam mellé? Ez most azt jelenti, hogy…? Ennyi kérdés után már érezhető, hogy a téma súlya még ma is nehézségeket okoz. Nemcsak önbizalomról, visszautasítástól való félelemről van itt szó, hanem arról is, hogy mi van a fejünkben mindezzel kapcsolatban. Odamenjek? Megszólíthatom? Zavarom? Csak udvarias, amúgy nem is érdeklem? Az újabb sor kérdés is csak növeli a kezdeti káoszt, és ha tovább gondolkodunk a témán, minden bizonnyal még megannyi kérdőjelet találhatunk.

Ha belegondolunk, minden képességünk megvan ahhoz, hogy jelezzük, ha tetszik nekünk valaki. Beszélhetünk vele akár élőben, akár online. A testbeszéd is árulkodó lehet, a mosolygás, a szemébe nézés, a tekintet elkapása, elpirulás, az, hogy közelebb engedjük a személyes terünkbe azt, aki szimpatikus. Mégis mitől ilyen nehéz, ha ennyire egyszerű?

Az információ átadásánál elindul egy folyamat. A forrás jelekkel, szavakkal, mozdulatokkal közölni szeretne valamit, a fogadó pedig dekódolja a jeleket, átengedi a saját szűrőjén, majd jelentéstartalmat kapcsol hozzá. Ez kevésbé bonyolultan azt jelenti, hogy az adó és a vevő kommunikál. A végeredmény pedig az egyértelműtől a bizonytalanig bármi lehet. Akár teljes értetlenség is. Gyakran hallani azt, hogy az egyik fél úgy gondolja, teljesen érthető, tiszta és pontos jeleket ad, míg a másik bizonytalanul pislog azt fejtegetve, mit is akar ezzel mondani a másik.

Az egyértelműség nem azon fog múlni, hogy mi hogyan gondoljuk, mennyire látható, vagy érthető az, amit jelzünk. Magának az üzenetnek kell olyannak lennie, ami nem hagy kétséget. Utalások, barokkos körmondatok, sejtető, finomkodó, cikornyás logikával átitatott összefüggések övezik azt az utat, amelyben jó, ha kitalálójuk nem téved el. Érdekes szójátékba botlunk az „egyértelmű” szó elolvasásakor. Pont az ellentéte mindannak, amiről előtte szó volt.

„Mit veszíthetsz, ha megpróbálod? Legrosszabb esetben ugyanott tartasz, mint most!” Az általános (ál)bölcsességeknél a probléma pontosan a nevükből fakad. Általános, vagyis az apró részletekre nem terjedhet ki, nem vehet figyelembe túl sok körülményt. „Álsága” azért fontos, mert habár első hallásra jónak, használhatónak tűnik, utánagondolva már nem hisszük ugyanezt.

A veszteség az esetleges visszautasítás. Annak a tudatosítása és konkrét bizonyítéka, hogy esetleg nem kellünk, nem vagyunk elég vonzóak vagy kívánatosak a másik számára. Popper Péter beszélt többször arról, hogy az emberi psziché a visszautasítást viseli a legrosszabbul. Azt az érzést, hogy nincs számára ott hely, felesleges. Sok igazság van ebben a gondolatban, de azért akad, ami megóvhat mindettől. Ha őszintén vállalni és közölni tudjuk, hogy tetszik a másik, hogy felkeltette az érdeklődésünket, az sok olyan helyzetet megelőzhet, ahol találgatni, fantáziálni vagy reménykedni kell. Nyilvánvaló jelek is vannak, nemcsak kölcsönös vonzalom tekintetében, de a kimenetellel kapcsolatban is. Az érdeklődés hiánya, a másik társaságának hanyagolása, az érdekből megkeresés is beszédes. A beszélgetések elhalása, az üzenetek, kezdeményezések elhanyagolása sem arról árulkodik, hogy a másik számára fontos a kezdeményező.

A legrosszabb helyzet talán az, amikor félreértések, fantáziák kusza szövevényében igyekszünk kitalálni azt, hogy mire is számíthatunk. Ezért viszont mi is felelősek vagyunk, mert nem törekszünk tisztázásra, vagy egyszerűen csak nem akarjuk, merjük meglátni a beszédes jeleket. Azonban ott vannak, hiszen a kommunikációban nemcsak üzenettel, de annak a hiányával is részt vehetünk, és jelezhetünk. Felelősek vagyunk mindazért, ami velünk történik, mert megvan az erőnk ahhoz, hogy a végére járjunk annak, ami zavar, vagy amit nem értünk. Mit veszíthetünk? Leginkább az illúzióinkat.

A képek forrása: wallpaper-gallery.net, hbc333.com, deviantart.com