Életvezetés a mindennapokban

Első lépésként az akadályt is meg lehet vizsgálni. Túl magas a mérce? Félünk attól, hogy intim közelségbe kerüljünk egy másik emberrel? Van esetleg olyan csalódásunk, ami feldolgozatlan, lezáratlan maradt? Mindennapi gondolataink részei az olyan prekoncepciók, hogy minden férfi/nő rossz, vagy a szándékaik nem tisztességesek? Lehet, hogy sok negatív példa bátortalanít el, de önértékelési probléma is állhat a háttérben, nem lennénk elég jók úgy, ahogy vagyunk, vagyis: „Kinek kellene egy ilyen?”.

Lehet, egyszerűen nem olyan közegben mozgunk, ahonnan számunkra vonzó tulajdonságokkal rendelkező ember kerülhetne az utunkba? Nem teszünk aktívan azért, hogy megismerhessünk másokat? Mindenre van kifogás? Ezek a kérdések félelmeket, feldolgozatlan tartalmakat szólítanak meg, szembesítenek önmagunkkal. Nincs általános válasz, de lehet, hogy az, aki a problémával küzd, már sejti, hol akadhatott el a megoldásban.

A túl szilárd határ rugalmatlan és törékeny. Ezért jó, ha képesek vagyunk annak a tudatos felmérésére, hogy hol szeretnénk a határokat meghúzni, és mikor vagyunk annyira kíváncsiak, hogy a határainkon átlépve új területek és élmények felé indulunk el. Sokat segíthet ebben az önismeret is, ahol szembenézünk erősségeinkkel, gyengeségeinkkel és azzal, hogy mennyire tudjuk helyesen kezelni azt a teret, amelyben létezünk, és ahol nap mint nap találkozunk másokkal, a valós, és a virtuális térben is.

A hét eleje óta esik, és úgy tűnik, az elkövetkezendő héten sem lesz ez másképp. Az időjárás kiszámíthatatlanul szeszélyes, a felhőszakadás alatt vagy utána egy perccel már ismét szikrázóan süt a Nap. Az eget javarészt sötétkék vagy szürke fellegek borítják. Mindez nagyon hasonló ahhoz, amikor az életünkben is felhők takarják el a fényt, vagy kénytelenek vagyunk hosszabb ideig elviselni a borongós „égboltot. A színek, a fény és a sötétség játéka nagyon találóan fejezi ki az érzelmek és a hangulatok létét a mindennapokban. Mitől borul be az ég, és miben lehet reménykedni olyankor?

Fontos kérdés, hogy mennyire jellemző kapcsolatainkra a kölcsönösség. Ha eltérő feladatkörrel, más képességekkel, tudással is rendelkezünk, azt ugyanúgy a másik szolgálatába állíthatjuk. Szó nincs arról, hogy tökéletes egyensúly jellemzi a kapcsolatokat ilyen téren. Egy betegség, egy határidő, vagy akár időnk vagy energiánk téves felmérése is kibillentheti a láthatatlan mérleget. Ez leginkább „érzésre” határozható meg, hiszen egy hosszabb időtartam átlagáról van szó, amelyben nagyjából azonos az adok-kapok aránya. Legyen szó munkahelyről vagy párkapcsolatról, ha az egyik fél sokáig túlteljesíti a másikat, az könnyen elégedetlenséget és zavart okozhat. Még akkor is, ha a jó szándék égisze alatt történik mindez, mivel ilyenkor az elvárások, vagy a viszonzás hiánya lesz az, ami felborítja az egyensúlyt. Jólesik a viszonzás, a dicséret, az elismerés és az az érzés, hogy számíthatunk a másikra. Itt nem csupán cserekereskedelemről van szó, a gyökerei mélyebbre nyúlnak, a másik figyelmét, gondolkodását, hozzáállását is tükrözi az, amit (viszont)kapunk, vagy amiben hiányt érzünk.

„Ki minek gondol, az vagyok annak…” – írja Weöres Sándor ismert versében. Mindez elgondolkodtató, ha nemcsak azokra az emberekre gondolunk, akikkel életünk során találkozunk és találkoztunk, de az eseményekre is, amiket átéltünk. Formát öltünk, formálódunk, formát bontunk az életnek nevezett utazás során.

Az emlékekben elmerülés önmagában természetes része az életünknek, de kellemetlen következményekkel járhat, ha a múltban ragadunk, ha a továbblépés, a lezárás nem, vagy csak részben sikerült. Az önvád, a múlt visszakívánása egy jelenben élő kapcsolatot is megmérgezhet, a pár közé falat emelhet, komoly indulatokat szíthat. A múlt megváltoztathatatlan, de a jelen szereplői, a körülmények változnak. Ha leragadunk, a világ akkor sem áll meg a kedvünkért, és idővel csak a megválaszolhatatlan kérdések száma gyarapodik.

Bármiről is van szó az életünkben, ha tartósan végezzük, akkor megszokottá, rutinná válik. Az ilyen szokások pedig funkcióval rendelkeznek, helyük van az életünkben, bár nem mindig nyilvánvaló, hogy mit is jelentenek valójában. A rutin jó oldala, hogy megkönnyíti az életünket, terhet vesz le a vállunkról, hiszen nem kell átgondolni, megtervezni, vagy éppen odafigyelni rá. Így a kognitív folyamatok egyfajta ellenőrzés nélküli jóváhagyással működnek a „háttérben”.

Elmondható, hogy a körülmények, a hangulatunk, lehetőségeink, önmagunkról alkotott véleményünk mind hatással van ránk és a döntéseinkre. Igyekszünk a legjobb, legmegfelelőbb, legelőnyösebb helyzetbe hozni magunkat, de a külső hatások sokszor torzítják a valóságról alkotott képünket. Segít, ha megállunk egy pillanatra, ha nyomás alatt időt kérünk, és minél részletesebb információkkal vértezzük fel magunkat. Így már kevésbé működőképesek az automatikus folyamatok a fejünkben és több tér marad a döntés befolyásolására.