„Ki minek gondol, az vagyok annak…” – írja Weöres Sándor, ismert versében. Mindez pedig elgondolkodtató, ha nemcsak azokra az emberekre gondolunk, akikkel életünk során találkozunk és találkoztunk, de az eseményekre is, amiket átéltünk. Formát öltünk, formálódunk, formát bontunk az életnek nevezett utazás során. Nemcsak az a kérdés merül fel, hogy „Ki vagyok én?”, de szorosan ott van a nyomában egy újabb kérdőjel is: Milyennek látnak mások?
Carl Gustav Jung a véletlenekkel foglalkozva megalkotta a szinkronicitás elméletét. Ez alapvetően megmagyarázhatatlan(-nak tűnő) egybeesésekkel, történések összekapcsolódásával foglalkozik. Többlet jelentést sejtet ahhoz képest, ami valójában történt, és egyfajta összefüggést feltételez az emberi lépték felett. Sokan legyintenek, hogy véletlen történt az, ami. Mások a legapróbb dolgokban is égi jelet vélnek felfedezni, és persze van arany középút is, ahol a tapasztalat, az élmények összekapcsolódása (csak) az adott személy pszichéjében áll össze egésszé és értelmes ok-okozati kapcsolattá. Nem mindegy, hogy mit keresünk, mire készülünk, vagy milyen hatások érnek bennünket.
Egy az elme kognitív működését vizsgáló kísérletben kiderült, hogy a környezetünk hatalmas mennyiségű ingeráradatát folyamatosan elő- és átszűrjük. Ha éhesek vagyunk, az éttermek, büfék egész sorát fedezzük fel egy rövid séta alatt. Ha egy barátunk piros autóval jön értünk, a várakozás percei alatt minden piros járművet észreveszünk jóformán, míg mindezek értéktelen információnak minősülnek, ha mondjuk jóllakottan, a szomszéd utcába igyekszünk egy könyvesboltba.
A pszichológia érdekes részét képezik az elhárító (énvédő) mechanizmusok. Ezek olyan tudattalan törekvések, melyek védelmet nyújtanak, vagy tompítják a veszélyt, ha stresszel, szorongással vagy az önértékelés csökkenésével fenyeget egy hatás, élmény. Ilyen mechanizmus a projekció, amit kivetítésnek is hívnak. Itt az egyén, fel nem ismert vagy meg nem élt érzelmeit másnak tulajdonítja. Vagyis ha félek valakitől, nem én vagyok a gyáva, ijedős, hanem a másik üldöz és/vagy gyűlöl engem, és így teljesen jogos a félelmem. A racionalizálás egyfajta önmentés, melyben a történtek, az események olyan láncolatra kerülnek felfűzésre, melynek magyarázata a lehető legkevésbé veszélyezteti az önértékelésünket.
Ok-okozati és logikai magyarázatokban hajlamosak vagyunk külső tényezőket okolni, más embereket leértékelni, hogy a saját önértékelésünk „hibátlan” maradjon.
Család- és egyéni terápiában is hasznos eszköz, amikor testünkkel különböző helyzeteket, érzelmeket, élményeket szoborként jelenítünk meg. Egyfelől kifejezőbb lehet, mint a szavak, másfelől többlet tartalmat adhat az az érzés, melyet a megformálás után tapasztalunk. A külső szemlélő számára is megdöbbentő lehet látni, miként éli meg a másik (szoborként) a párkapcsolatot, a viszonyuk minőségét, vagy egy traumát. Ugyancsak érdekes, amikor egymást állítják be szobornak a család vagy egy pár tagjai, és utána visszajelzést kapnak arról, a másik hogyan érzi magát így.
A holdudvar-hatás (halo effect) Edward Thorndike kognitív pszichológus elmélete. Lényege, hogy egy gondolati torzítás miatt hajlamosak vagyunk arra, hogy egy pozitív vagy negatív tulajdonságot az adott személy tulajdonságainak nagyon széles skálájára kiterjesszük. Az egész személyiséget képesek vagyunk egy tulajdonság alapján feltérképezni. Vagyis ha valaki jóképű, akkor intelligens is, jószívű, humoros, gondoskodó, empatikus. Megfordítva a hatás ugyancsak érvényesül, ha valaki például ügyetlen, akkor bizonyosan buta is, nemtörődöm, lusta, gyerekes. Ezek nem feltétlenül következnek egymásból, sőt a jóképűség alapvetően nem egy lelki tulajdonság, ahogyan a szellemi képességekhez, műveltséghez sincsen köze, de egy elejtett pohár sem jelenti azt, hogy az illető nem túl okos vagy épp gyerekes.
Ezek sokszor automatizmusként működő gondolatsorok, mintegy megkönnyítve a dolgunkat az elemzésben, értékelésben és feldolgozásban, de az árat pontatlanságban és előítéletekben fizetjük meg. Komoly tudatosság szükséges ezek legyőzéséhez, valamint ahhoz, hogy a kétkedés megmaradjon. A kétkedés az automatizmus egyik legjobb ellenszere, mert felveti a „Biztos vagy benne?” kérdését. Amire rá is bólinthatunk, de legalább egy pillanatig merüljön fel, hogy nem biztos, minthogy minden azonnal elfogadást és jóváhagyást kapva kritika nélkül mosson át minket.
Sokféleképp megtéveszthetjük magunkat, ahogy az életünk eseményeinek értékelésében is vannak kiskapuk. Ezektől az óvhat meg, ha egyfelől felelősséget vállalunk mindabban, ami történik, másfelől ha képesek vagyunk egy tulajdonságot, jellemzőt önmagában kezelni, és nyitottak maradunk egy újabb benyomásra, ami lehet, szöges ellentétben fog állni az előzővel. Kell hogy legyen hely az árnyalatoknak, mert így teljesebb képet kapunk. Az elhamarkodott ítélet elhamarkodott döntésekhez is vezethet, és habár igaz, hogy manapság sokszor érvényesül a „ne maradj le, legyél minél gyorsabb” elve, a döntés mégis rajtunk áll. Választhatunk, hogy az elmosódott kép alapján döntünk, vagy megállunk egy pillanatra, vagyis:
Szemem tavában magadat látod: mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.t.
A képek forrása: chessedwards.com, zestfinancial.com, pbs.twimg.com