Ha valaki azt mondaná, 50%-ban nem is tudjuk, mit csinálunk, nem vagyunk jelen, meglepődnénk? Ha mindig a következő elintéznivalón jár az eszünk, van következménye? Ha mindent áthatnak a rutinok és figyelmünk szétszórt, vajon hol maradunk mi?

Az életünkben levő összes tárgyhoz, anyagi értékkel bíró juttatáshoz és az életszínvonalunkhoz is hozzá tudunk szokni. Az új autó, aminek olyan jó illata volt, és minden szegletét, darabját megcsodáltuk, a hétköznapok részévé válik idővel. Az új munkahelyen kapott csodás fizetés is elfogadottá, kezdőponttá válik, bármekkora ugrást, változást is jelentett korábban. A ruha, a lakás, a dísztárgyak, gyűjtemények, apróságok is belesimulnak a megszokottság egyenes vonalába, és bizonyos tekintetben jól is van ez. A jelenséget a pozitív pszichológiában hedonikus adaptációnak hívják, és mielőtt valami szörnyű dolognak tartanánk, hozzáteszem, hogy védő hatása is van.

Ahogy az eufória, úgy a kétségbeesés is elmúlik, lecsillapodik.

A terheket, új feladatokat, élethelyzeteket is megszokjuk (ez alól az elhúzódó betegségek talán az egyetlen kivétel), vagyis az alkalmazkodás is olyan érme, aminek két oldala van. Emellett pedig hajlamosak vagyunk arra, hogy a velünk történt jó (vagy annak tartott) dolgokat túlbecsüljük, főként, ha arra kérnek minket, hosszú távon saccoljuk meg, mennyiben fogja mindez megváltoztatni az életminőségünket. Hasonlóképp a negatív események bekövetkezte után, ezek erejét a trauma után eltelt idővel arányosan egyre pontosabban látják azok, akik átélték, a külső szemlélők viszont itt is túlbecsülik a hatást.

Változatosságot igénylünk tehát, és rengeteg módot találtunk ki arra, hogy ezt megadhassuk magunknak. A ruhák kombinálása, a kisebb-nagyobb változtatások vagy új receptek kitalálása a konyhában, a zenei érdeklődésünk bővítése nemcsak remek gyakorlás vagy hasznos hobbi, de a beleszürkülés, az unalom és a taposómalommá vált élet egyik ellenszere is.

Úgy „múltazz”–„jövőzz”:
tudd, hogy emléked, terved
jelentelenít.
(Fodor Ákos: Figyelmeztetés)

Manapság egyre többet hallani a mindfulness elterjedéséről is. Magyarul tudatos jelenlétnek fordítják, bár mindkét kifejezés beépült a hétköznapokba. Ez az élmények megélését, a lelassulást, a felszínességből való kitörést kutató tudományág sokakat foglalkoztat, mivel olyasmit képvisel, amire egyre nagyobb szükségünk van. Egy, a Harvard Egyetemen végzett kutatás szerint elménk az ébren töltött időnk 47%-ában csapong. Vagyis az esetek majdnem felében, miközben csinálunk valamit, valahol máshol jár az eszünk. Ez nem feltétlenül baj, hiszen a merengés, a múlt és a jövő vizsgálata hozzátartozik mindennapi életünkhöz és a velünk történt dolgok értelmezéséhez, feldolgozásához. A kísérlet vezetője Daniel T. Gilbert szerint a résztvevők visszajelzései alapján, ez egyetlen esetben nem volt így, mégpedig szeretkezéskor. Úgy tűnik, legalább egy olyasvalami van az életünkben, amiben el tudunk merülni, jelen tudunk lenni (még ha viccesen is hangzik egy nem jelen levővel a szex).

„Annak a kognitív képességünknek, hogy olyasmire tudunk gondolni, ami épp nem történik meg, érzelmeink félresöprése az ára.” Állítja Gilbert, és pontosan erről van szó a sorozatban gyártott üzenetek, postok és képek során. Megélés, átélés helyett egy üres lenyomatot viszünk magunkkal, de legalább ország-világ tudja, milyen menő helyen vagyunk, mit ettünk, vagy hogy épp kikkel merre bulizunk. Itt nem arról van szó, hogy az emlékfotók, az élmények megőrzése rossz dolog lenne. Ha viszont állandóan csak a dokumentálás a lényeges, úgy a megélés és az érzelmek átélése perifériára fog szorulni. Végül gépies emlékgyártás, halovány élmény lesz a vége. Az evési szokásokkal kapcsolatban is érdekes megfigyeléseket tettek a tudatos jelenlétet kutatók, és kicsit sem ajánlják, hogy a kedvenc sorozatunk, filmünk megnézése közben együk meg az ebédet vagy a vacsorát. Nemcsak az ízélményt veszítjük el nagy eséllyel, de a telítettség, a jóllakottság érzése is „ködbe” vész, az evés sebessége pedig megnő. Röviden összefoglalva: többet eszünk, gyorsabban, de alig leljük örömünket benne.

Érdekes módon a szeretkezés mellett a beszélgetés és az edzés volt még az a két tevékenység, amik során a legmagasabb boldogságszintet jelezték a résztvevők. A legalacsonyabbat pedig pihenés, munka és a számítógép előtt ülés közben. Ez utóbbiak persze összefügghetnek olyan munkahellyel, feladattal is, amit nem szeretünk, a pihenésnél pedig sokan érzik azt, hogy nem tesznek semmi hasznosat és pazarolják a drága időt. Ez már csak azért is elgondolkodtató, mert a pihenés is az életünk része. A feltöltődés, a kikapcsolódás lehet passzív is, sőt nagyon sok gondolkodó szerzett új és kreatív ötleteket, felismeréseket, miközben „csak” feküdt és „lopta a napot”. Persze a véglet egyik téren sem kifizetődő: ahogy a pihenés is átcsaphat halogatásba, jelezhet levertséget és más problémákat, úgy az is jelzés értékű, ha egy percre sem tudunk nyugton maradni. Ez már nem pótcselekvés vagy unatkozás, itt sokkal többről van szó.

És hogy mit tehetünk önmagunkért és azért, hogy „itt és most” legyünk?

Figyelmünk fókuszálása nem újdonság, de pillanatok alatt elterelődhet, és már a következő tennivalón gondolkodunk, egyszerre több dolgot csinálva, multitaskolva, kapkodva (– mindenki válassza ki a kedvencét). A tudatos jelenlét apróságokról is szólhat, sőt, főként azokról is szól. Jó példa a meditáció, ami megannyi technikát ismer, és ami szorosan kapcsolódik a jelenlét kérdéséhez is. Egy cikk írása közben zenét hallgattam, mintegy háttérként, nem is odafigyelve rá, de egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy az írás és a zene hangulata megegyezett. A dal végéig a zenéé lett minden figyelmem, szemlehunyva követtem a dallamokat, a hangulatot, az érzést, aztán tovább írtam (és még a Facebook-ot is megnéztem – multitask).

Vannak azonban más példák is. Ha edzünk, mozgunk, rutinból is mehetnek a gyakorlatok, de vajon mennyiben más érzés, ha a figyelmünk is jelen van? A reggeli öltözködéskor érzékelhetjük a felvett ruha anyagát, illatát, de ugyanígy a mozdulatainkat is. Kedvenc teánk, kávénk ízét, utóízét, a bögre, csésze melegét, a kanál hangját, a folyadék hőmérsékletét. Utazás, sétálás közben a minket körbevevő zajokat, fényeket, színeket. Mindezt úgy, hogy értékelés és ítélet nélkül csak a megtapasztalásra figyelünk. Vannak irritáló, zavaró és kellemes hatások is, de ezek máris egy újabb gondolatmenetbe, címkézésbe, „agyalásba” rántanak át, ezért fontos (és igen, nehéz) csak magára az élményre figyelni. Amihez pedig bármikor nyúlhatunk, az a légzésünk, annak üteme, a levegő útjának követése és az a természetes ritmus, ahogy végbemegy ez az önműködő folyamat. Ez gyakorlás kérdése, és a nyüzsgő világ mindent meg fog tenni, hogy kiragadjon a próbálkozásokból is. A cikk végére érve pedig kipróbálhatjuk az elméletet egy percre. Vannak zajok? Vannak. Lélegzünk. Talán illatot is érzünk, vagy hozzánk ér valami. És most hunyd le a szemed.

A képek forrása: breakthroughpsychologyprogram.com, bigthink.com, Carolyn McDowall