Barion Pixel

Feldmár András Függőség és emancipáció előadásának második részén jártunk. Ahol szó esett a hála megéléséről és arról, hogyan lehet belebetegedni a rossz függésbe. Mert igen, létezik olyan, hogy jó függés.

Kevésbé volt nyüzsgő ez az este, mint egy héttel ezelőtt. Mindenki megtalálta a helyét, kevesebb beszélgetést lehetett hallani. Mintha csak egy két felvonásos darab szünete után lettünk volna. A várakozásba viszont egy kis feszültség is vegyült és érdekes mód András az első mondataival meg is fogalmazta ezt: miről beszélünk, ha előzőleg már mindent elmondtunk? Akkor ismételünk. És mégsem teljesen, hiszen az ember, mint téma, kimeríthetetlenül gazdag.

Ha előzőleg az emancipáció kapott nagyobb figyelmet, akkor beszélgethetünk a függőségről. Azaz mielőtt elkezdjük, jó ránézni mi is kapcsolódik ehhez a szóhoz. Negatív jelzők, értelmezések és amúgy is körüllengi valami olyan, amit a közvélekedés szerint a legjobb elkerülni. Arról szó se essen, hogy létezik jó függőség is!

Feldmár viszont megkérdőjelez és gondolkodni hív. Az egzisztencialista és fenomenológiai csavarok ott teszik fel a kérdéseket és ott kérdőjeleznek meg belénk vésett és elfogadott – vagy jónak tűnő – alaptételeket, ahol csak lehet. Vagyis a jó függőségben mindkét fél jól érzi magát, kölcsönösen függ egymástól, baj csak akkor van, ha az egyik nem függ a másiktól. Az fájdalmas élmény. A kölcsönösségben számíthatok a másikra és jobbá teszi az életem, hogy ő van nekem. Ez lehet anya-gyerek viszony, de párkapcsolat, barátság is.

És itt kanyarodik vissza a gondolat a szabadsághoz. A függőség és a szabadság nem kell, hogy egymás ellentéte legyen, hiszen létezik olyan kapcsolat, amiben szabadabb vagyok, mint egyedül. A társadalom viszont az egyénből indul ki, szégyenteljes dolog a függés, vagyis, aki ilyenben van, meg kell szégyeníteni. Ezt gyakran meg is tesszük.

András itt megáll egy pillanatra, a szégyen mindig is fontos téma volt bármiről is beszéljen. A jó függőségnél nincsen mérce, aki ezt támadja az irigy, hogy neki nincs vagy nem lehetett ilyen kapcsolata az életében. Ez ilyen egyszerű! Nevetünk a közönséggel, és a ma estére különösképp igaz, hogy nagy szerepe van ennek a derűnek. Nemcsak a felismerés, de a feszültség csökkentése szempontjából is, hiszen biztos vagyok benne, hogy sokan találkoztak számukra fontos témákkal. Az ebből fakadó kellemetlen, szorongató érzést jól esik feloldani.

Ahhoz is hasonló egy ilyen felszabadító pillanat, amikor azt érezzük, megértenek minket. Lehet, hogy a többség erre nem képes, de legalább vannak olyanok, akik igen. Vagy akik legalább hajlandóak elgondolkodni ezen, kitörve olyan keretekből, amiket gyerekkorunk óta cipelünk magunkkal.

Aki nem ért meg engem, az nem buta, hanem mérges rám, vagy irigyel. Vagyis gyűlöl, és ez meggátolja a megértést. Nem kell az ilyennel beszélgetni, mert úgysem fogja érteni, amit mondok.

Ha már többször is szóba került a stressz, átismételjük András szerint mi az a 4 mód, ahogyan egy ilyen helyzet végződhet:

  1. Hatékonyan harcolsz
  2. Hatékonyan menekülsz
  3. Valaki megvéd téged
  4. Megbetegszel

És itt, főként a negyedik pont a lényeges, hiszen a többi – mondhatni – magától értetődő, ha képesek vagyunk megvalósítani. A belebetegedés még a megígért segítség vagy védelem mellett is gyakran összejön. Főként azért, mert aki ígér nekünk az nem teljesen megbízható. Pénzt ígér, de az összeg más lesz, vagy később érkezik meg a bankszámlára. Jön az ígéret, aztán várni kell, felhívni az illetőt, jelezni neki, hogy valami nem jó. És ez nem hatékony megküzdés. Amikor ígérnek nekem és arra lehet számítani, de mégis megszegik, az szégyent okoz, mert rá kell kérdezni. A bizonytalanságba rengeteg ember betegszik bele.

Ha szóba kerül a betegség, akkor nem vagyunk messze attól sem, mire képes a pszichológia és a legtöbb segítő foglalkozású ember. András szerint a szakemberek nagy része valamilyen elméletet, módszert követ, de ez függés és olyan, mint a cumi. Kapaszkodni lehet bele, és belepréselni a segítségért fordulót. Már nem ember, hanem egy diagnózis, egy címke és egy módszer-sablonnal lép kapcsolatba vele az adott irányzat felkent követője.

Ez csak arra jó, hogy a terapeuta ne haljon bele a szorongásba, amikor elveszettnek érzi magát és eszköztelennek.

Ijesztő, hogy nincs kapaszkodó, és a páciens nem is lehet az. Több, mint száz iskola létezik manapság, tehát biztosak lehetünk benne, hogy egyik sem tud semmit. Nincs elmélet, csak kapaszkodás és keretbe sulykolás. Kérdés, hogy milyen áron.

Vajon egyszerű téma a hála?

Kapunk és hálásak vagyunk, elvárható vagy épp ellenkezőleg? Ha valahol, akkor szerintem itt zajlott le a legérdekesebb eszmecsere, és a megértést segítő történetek is itt adták a legtöbbet nekem. A segítő azért adja azt, amit, hogy utána legyen mit továbbadnunk. Aki követel, az megöli a vágyat, legyen szó szexről, vagy épp háláról. Ha már van hatalmam és vagyok valaki a világban, akkor megengedhetem magamnak a hálát. Előtte nem, mert belehalnék a szégyenbe, hogy mennyire kiszolgáltatott és senki vagyok. Ezt jó átgondolni az elvárások és a követelések, kikényszerített dolgok terén is.

A beszélgetésekben az a jó, hogy még Andrásnál is kiszámíthatatlanabbak. Az egyik pillanatban könyvet szülünk, aztán az élet másik végpontja következik: a halál. Felmerülnek a családban betöltött szerepek, amikben érdekes lábjegyzet az a mondat, hogy a szerepeinket mi választjuk. Vajon ki lennénk nélkülük? Szégyen és hazugság, az egymásra csodálkozás és az a hatalmas csoda, hogy találkozunk, megértjük, sőt mi több, szeretjük egymást. De valójában ezek történetek. Egyéni és egyedi élmények, még akkor is, ha hasonlít a történetem a tiédhez. Senki nem tud semmit. Csak az élményét és azt, hogy érdemes nyitott szemmel és füllel járni. Ma este is gazdagabban térhettünk haza, ez nem kis dolog. Vagy mondjuk ki nyugodtan: ez is egy csoda.


A képek forrása: mindset.co.hu, indexvas.hu