Az elmúlt napok egyik legnagyobb érzelmi hatású eseménye a vemhes szurikáta elpusztulása, és főleg annak körülményei voltak. Ahogy felkerült a hír a netre máris százával érkeztek a dühös, vért, kivégzést kívánó kommentek. A szemet szemért elv, a totális – és a lehetőleg minél fájdalmasabb büntetés - úgy tűnik, csak ez elégítené ki az igazságra és rendre szomjazó tömegeket. Főként felnőtt emberekről beszélünk itt, akik közül jó páran névvel, arccal, Facebook profiljuk teljes tartalmával vállalták, hogy ők bizony így intéznék el ezt a szomorú esetet. Így állna vissza a szemükben az egyensúly és lehetne béke mindenki lelkében. A helyzet tragédiája egyértelmű, egy ártatlan kis állat pusztulása mindig szomorú. A következmények azonban jobb esetben tanulásra ösztönöznének minket és a dühünk, felháborodásunk kezelésének is vannak emberibb módjai. Nem jó az, ami történt, de amit elindított, az valóban hátborzongató.
Talán ez az idézet jól összefoglalja az aránytalanságot és azt a gyűlöletet, ami elszabadult és még most is hömpölyög: „…mintha a fél ország teljesen elvesztette volna az eszét. Egyes kommentelők már szadista ötletekkel árasztották el az internetet, egyesek csak simán megvernék, megpofoznák a gyereket, mások az őrület határát súrolva találnak ki durvábbnál durvább büntetéseket odáig, hogy a gyereket és a szülőket is börtönbe kéne zárni.”
- "Ki volt írva, hogy nem szabad benyúlni, egy 10 éves fa**nak ezt már fel kéne fogni. Remélem a sors jól megba***a a kölyköt." 
- "Ne csináljunk már úgy, mintha egy gyerek semmit nem értene a világból! 11 évesen már magyaron kívül két másik nyelvet beszéltem és rengeteg helyzetben képes voltam eligazodni."
- "Emberek, ébredjetek már fel! Egy 11 (!) éves gyerek szertelenkedett. Megharapta egy vadállat. Megijedt, felkapta a kezét (mindenki így tenne ebben a helyzetben) és az azon lógó állat a lendülettől felrepült, majd szerencsétlen módon ért földet."
- "Három élet sokkal fontosabb, mint egy karcolás a kölkön... elmehet a búsba az idióta kölök meg a szülei is, meg nekik áll feljebb! Nevelje meg aztán ugasson apuka!"
Arctalanul, következmények nélkül
A négy hozzászólásból csak egy megírója beazonosítható, a többiek adatai, neve nem tudni, hogy valósak-e, de a profilképük nem a sajátjuk. És ezek kiragadott példák a több százból. Itt érkeztünk el az online kommunikáció és a digitális világ a viselkedésünkre gyakorolt hatásaihoz. Hiába derül ki egyre gyakrabban az ellenkezője, még mindig sokan azt hiszik, hogy az online világ egy párhuzamos sík, ahol nincsenek következmények és sebezhetetlenek vagyunk. Ez hatalmas önámítás, ugyanis a felelősségre vonás mellett a személyazonosság is kideríthető, ha olyan súlyossá válik az ügy. A gyűlöletbeszéd és az ehhez hasonló bántó, megalázó kommentek egyelőre ritkán kevernek bajba bárkit is, de ettől még pusztító következményei lehetnek valaki más életében. Az úgynevezett online gátlásvesztés hatás (online disinhibition effect) elve abból indult ki, hogy megváltozunk, ha képernyőn keresztül kommunikálunk. Az előbb említett érinthetetlenség és a következmény nélküliség ennek két jellemző tünete.
Féktelenül, embertelenül
De legalább ilyen fontos, hogy a borzalmas viselkedésünkért való felelősséget is elhárítjuk magunktól. Mintha nem is mi gépeltük volna be a mondatokat, vagy nem is számítana ez az egész. Az online kommunikációnk egyik másik jellemzője, hogy érzelmeinket kevésbé tudjuk fékezni, kontrolálni. Ez a túl gyorsan megadott bizalom képében is megjelenhet, de leggyakrabban a fékevesztett dühvel és gyűlölettel találkozunk. Ugyancsak jellegzetesség a dehumanizáció, vagyis, hogy azt, akivel vagy akiről beszélünk nem tekintjük élő, lélegző, érző emberi lénynek. Távol van tőlünk, jó eséllyel nem ismerjük, talán képet sem láttunk róla soha. De ítélkezni, igazságot szolgáltatni tudunk, ahhoz elegendő információnk van, természetesen. És fontos megemlíteni, hogy élőben, személyesen a 90% képtelen lenne minderre – a távolság azonban leoldja a belső fékeket és láncokat.
Még ha ezeket a hatásokat, csapdákat nem is ismerjük, az alapvető emberség azt diktálná, hogy egy 11 éves gyereket – ha már nagyot hibázott, nem akarunk tovább gyötörni és kínozni. Az, hogy kiből milyen démon bújik elő online, sokszor csak a jéghegy csúcsa. Én mindig elgondolkodom, hogy vajon ő milyen bánásmódot szeretne, ha valami hasonló történik – vele, vagy egy szerettével. De azt is jogos kérdésnek érzem, hogy az acsarkodó, gyűlölködő felnőttel vajon hogyan bántak mások? Mit tapasztalat meg önmagáról a hibák, a megbocsátás és a szerethetőség terén? Talán sosem találkozott azzal a mondattal, ami számomra ezt az egészet összefoglalja: Még soha, senkit nem szidtak jobb emberré.