Az elmúlást hajlamosak vagyunk végleges állapotként, egy olyan végállomásként felfogni, ahol – legalábbis a fizikai síkon – már csak azok irányából történik valami, akik megmaradtak és tovább élnek. A spirituális, vallási és ezoterikus nézőpontok számos elméletet, következményt és folyamatot leírnak azzal kapcsolatban, hogy a lélek – ez a gyakran nehezen kézzel fogható, megmagyarázható fogalom miként folytatja útját. Azonban úgy tűnik a lezárást, elengedést nehezen fogadjuk el és nem csak spirituális síkon, de a technológia és a tudomány világában is halhatatlanságra törekszünk.

Mit értünk „végső halál” alatt?

Az emlékek, tettek, történetek útján mindannyian hagyunk magunk után egy csomagot, és ezt gyakran kiegészítik, az akár generációkon át odaajándékozott mementók, használati vagy emléktárgyak. Külön kategóriát képviselnek a pillanatot megragadó, az öröklétbe dermedt időt megőrző fotók vagy az életszerűséget mímelő videók és a közösségi média oldalaknak köszönhetően a profilok és a digitális lábnyomok is. Egy-két évtized múlva (de lehet, már jóval hamarabb) mindennapossá válhat, hogy az elhunytat virtuális valóságban (VR) keltik „életre”, és a legújabb hírek alapján digitális alteregónak nevezhető chatbotot vagy a közösségi oldalakra, az illető halála után is posztoló mesterséges intelligenciát is fejlesztenek.

Kezdjünk el belegondolni, hogy az online világban örökéletűek maradhatunk, hogy a generációk, okos algoritmusok segítségével kommunikálhatnak egymással, évtizedek vagy akár századok elteltével is. Persze a technológia fejlődésének útjait néha csupán találgathatjuk, az már most látszik, hogy alapjaiban megváltoztathatja mindez a halál szó jelentését és esetleg bevezet egy olyan fogalmat is, amit mondjuk „végső halálnak” nevezhetünk – amikor minden digitális és egyéb online nyomot, emléket, megsemmisítenek utánunk. Ezzel még nem törölnek ki minket senki emlékezetéből, a fizikai tárgyak, az emlékek, a történetek mind megmaradnak, de az kérdés, hogy éles, vagy egyre inkább elmosódó határt találunk-e majd ott, ahol egy szellemi örökségről, magunk után hagyott adatcsomagról vagy „emlékhordozóról” beszélünk.

Digitális végrendelet

Jelenleg, a legnagyobbnak számító Facebookon, már most meg lehet jelölni azt, aki halálunk esetén hozzáférést kap a profilunkhoz. A digitális végrendelkezés egyelőre szokatlannak tűnő lépcsőfoka ez, ahol az úgynevezett hagyatéki kapcsolattartó dönthet arról, hogy az utánunk maradt emlékoldalt milyen módon kezeli. Lehetősége van ismerősök elfogadására, megemlékezést segítő posztokat tehet ki az üzenőfalra és a borító és profilkép lecserélése is rá lesz bízva. Ez megint komoly vitákat indíthat majd el, pláne, ha olyas valaki kap hozzáférést, aki mondjuk egy válás vagy családból való kiszakadás után lett az eltávozott partnere, bizalmasa. Hasonlóképpen, családon belül is előfordulhat, hogy törés következik be és a több részre szakadt érdekcsoportok mindegyike magáénak érzi ezt a digitális örökséget. Egyelőre a jog is gyerekcipőben jár ezen a téren, de az biztos, hogy ezek és ehhez hasonló problémák ugyanúgy fel fognak merülni, mint ahogyan a fizikai világban is fel-felbukkannak az örökösödés kérdésével kapcsolatban. Megoldásként a profil eredeti tulajdonosa azonban úgy is dönthet, hogy halála esetén a profil véglegesen törlődjön, annak minden tartalmával együtt – ehhez persze értesíteni kell a Facebookot és megfelelő iratokkal kell bizonyítani, nem trollkodásról vagy bosszúról van szó.

Elmosódnak a határok

A technológia azonban a végleges törlés helyett úgy tűnik arra keresi a megoldásokat, hogy holtunkban is életben tarthassuk magunkat, vagy mások visszahívhassanak minket a „kárpiton” túlról. Nagy port kavart 2020 elején az a videó, ahol egy dél-koreai műsorban, egy édesanya a virtuális valóságban, 3 éve elhunyt kislányával találkozhatott. Mégha technológiailag elismerésre méltó is ez a teljesítmény, sok szakértő fejezte ki aggodalmát a dologgal kapcsolatban. Nemcsak az élet és a halál közötti határvonal elmosódása miatt, hanem a trauma feldolgozása miatt is, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen erős emocionális hatású találkozás lelki sebeket téphet fel és olyan hamis illúziókba, reményekbe ringathat valakit, ami teljese összezavarhatja még a valóságérzékelését is. Az vallásos nézőpont az élet megszentségtelenítéséről beszélt, a felvételen pedig az is látható, hogy az édesanya érzelmi kitörése a (még élő és viruló) családját is rosszul érintette – mintha egy túlvilági szellem furakodott volna be közéjük, aki visszatértével minden szeretetet és figyelmet magára vonz.

Hasonló történetet a Black Mirror című sorozatban is láthattunk, a második évad első epizódjában, ami a Be Right Back (Rögtön jövök) címet viseli. Itt a gyászoló Martha tudomására jut egy olyan technológia, ami elhunyt kedvesét chatbot formájában élesztené újra, hogy legalább beszélgetni tudjon vele. A kezdetben furcsa és óvatoskodó egymásra találás hamarosan megszokottá válik és ekkor merül fel, hogy a technológia már a következő lépésre is készen áll: Martha párja androidként, „hús-vér” emberként is megrendelhető. A Black Mirror sorozat, jövőbe tekintő, gyakran disztópiákat ábrázoló történetei azonban egyre inkább valósággá válnak, legyen szó a teljes megfigyelésben és az állampolgárok pontszámokkal való „mederben tartásában” gondolkodó államokról, gyilkos drónokról, emlékezetről, vagy épp a halál tényét is átíró fejlesztésekről. A „That can be my next tweet!” nevű szolgáltatás 2013 óta létezik és nem kevesebbet ígér, minthogy az eddigi üzeneteink alapján új, ránk jellemző üzeneteket kreál, de mindezt egy meglehetősen egyszerű algoritmus kezeli, ami azért még nem a halhatatlanság záloga.

A digitális halhatatlanság előszobájában

A 2021-es év elejére azonban a Microsoft olyan szabadalmat védetett le, ami egy élő vagy akár elhunyt embert chatbot formában lenne képes lemodellezni. Ebbe a kinézet, a személyiség és a hang is beletartozik, vagyis megfelelő mennyiségű adat birtokában bármely mai jellemzőnk reprodukálható. Rengeteg nyomot hagyunk magunk után a digitális térben és a chateléseink, e-mailjeink, közösségi oldal posztjaink, hozzászólásaink bizonyos tekintetben magukba foglalják annak az esszenciáját, akik vagyunk. Ha mindezt fotókkal, videókkal ötvözzük, akkor egy ilyen algoritmus és a mélytanulás (deep learning) útján fejlődő deepfake technológia máris egyetlen lépésnyire van attól, hogy elkészíthesse élethű 2 vagy 3 dimenziós, digitális másunkat.

Mindez az adataink kezelésével kapcsolatosan is aggályokat vet fel, de olyan értelemben is, hogy a jelenlegi joghézagok esetén megtörténhet, hogy családtagunkhoz kísértetiesen hasonlító, vagy az ő szófordulatait használó ügykezelő vagy segítő bottal találkozunk. Mindemellett az sem feltétlenül megnyugtató tudat, hogy lehetőség lesz arra, hogy adatainkból valaki egy app segítségével, halálunk után is beszélgetőpartnert faragjon – az elhunytak adatait ugyanis egyelőre nagyon kevés jogszabály védi csupán. Az, hogy digitális alteregónk készüljön, pedig azért sem sci-fibe illő fantázia, mert az ETER9 nevű cég pontosan ezt ígéri. Egészen pontosan a digitális halhatatlanság a cél, ahol egy algoritmus minden elérhető közösségi oldalon adatot gyűjt rólunk, minél tovább használjuk, annál többet, és így egyre pontosabb képet kap a tevékenységeink alapján arról, kik vagyunk és hogyan viselkedünk. Az ETER9 algoritmusa pedig akkor veszi át ténylegesen az irányítást, amikor meghaltunk – tovább posztol és „él” mintha mi sem történt volna és ez a lehetőség az eddig beregisztrált 100.000 embert nézve sokakat érdekel vagy legalábbis kíváncsisággal tölt el.

Évről évre közelebb az "örökléthez"?

2021 novembere egy új technológiai összefonódást és egy lehetséges új trendet is hozott. A MyHeritage Deep Nostalgia applikációja és a honlapja lehetőséget ad arra, hogy egyetlen (akár régi) fotóból is élő, animált kis (gépi tanuló algoritmus és deepfake technológia segítségével készült) videót kapjunk, ahol ősünk, nagyszülőnk vagy bárki, akit elveszítettünk ránk mosolyogjon. Ennek nyomán, pár nap alatt tömegével kerültek fel videók a közösségi oldalak, főleg az Instagram és a TikTok felületére, ahol síró, az érzelmek súlya alatt összeomló vagy épp boldogan mosolygó emberek, gyanútlan nagyszülők, kíváncsi tartalomgyártók találkoznak először a "megelevenedett" elhúnytakkal online. A reakciók vegyesek, van aki keserédes érzéekről számol be, van akinél évtizedes sebeket tép fel a találkozás, másoknak megkönnyebbülést, örömöt okoz a találkozás. Egyesek arról vízionálnak, hogy hamarosan nem csak nézni lehet az elhúnytakat, de beszélgetni is lehet velük, sőt ebédre is meghívhatjuk őket egy virtuális valóság környezetben. De valóban jót tesz nekünk, ha a halál "visszafordíthatóvá" válik? Ha bármikor, bármelyik képernyőn elénk toppanhat egy elhunytunk? Mit kezdünk a feltörő érzelmeinkkel, mi szab határt és keretet, ha egy egyszerű applikáció vagy honlap kell csupán mindehhez? Az előszobája lehet mindez egy Upload jellegű sorozathoz, ahol a halál után egy privát "Mennyországba" kerülünk, ha úgy döntünk, arról nem is beszélve, hogy a nemrég bejelentett Metaverzum is az életünk szinte minden szeletét virtuális közegbe helyezné át.

Mindezen technológiák már kellőképp fejlettek, hogy kérdéseket vessenek fel, de még nem állnak teljesen készen arra, hogy valóban lemásoljanak minket. Azonban mindez évek kérdése lehet csupán, hiszen az elmúlt rövid időszakban a deepfake videók is hatalmas fejlődésen mentek keresztül és mostanra szűrőprogramok, felkészültség vagy komoly tudatosság kell némelyik leleplezéséhez. De ha valósággá is válik a halálunk utáni digitális másolat, akkor is valószínű, hogy komoly erőforrások kellenek hozzá. De ki engedheti meg magának anyagilag ezt a technológiát és ki érdemes arra, hogy „elmentsük” ilyen módon? Milyen módon fordíthatunk előnyünkre egy ilyen technológiát és milyen társadalmi változásokat hoz mindez magával, ha szélesebb körben is elérhetővé válik? Ezek egyelőre a fantázia peremén lebegő kérdések csupán, de hamarosan ugyanolyan dilemma elé állíthatnak minket, mint az iparosodás korszakában a gépek elterjedése, vagy az önvezető autók, a robotok és a mesterséges intelligencia útját övező kérdőjelek.