Mit tennél meg azért, hogy híres legyél? Rengetegszer hallottuk ezt a kérdést filmekben, tehetségkutatókban. Az így felfedezett csillagok aztán vagy megmaradtak, vagy szinte azonnal visszahullottak az ismeretlenség ködébe. Azért a gyakran tapasztalható „majdnem híres” vegetálás és a celebkedés is szomorúan megmutatja azt a jelenséget, amit pár éve a Twitteren a találó #stopmakingstupidpeoplefamous hashtaggel kértek számon az emberek a médiagépezeten. Ezért van, hogy valóságshow szökevényekkel, celebekkel, botrányhősökkel is teli a padlás és jórészt még ma is jelen vannak azok, akiket kitermelt ez a közeg – és nem kell aggódni, mindig, mindig van utánpótlás. De mi a helyzet az Instagram léhűtőivel, a mikro vagy nagyobb kaliberű influencerekkel, akikről egy pár éve a jelenséggel foglalkozó cikk is annyi jót tudott csak írni, hogy „Adj ingyen luxust, lefotózom.”

Influ… tartalomkészítő vagyok!

Félreértés ne essék, az HBO dokumentum/kísérleti filmje nem akar lehúzni senkit - azt a módszer, a közeg és a rendszer elintézi magának a szereplői zömével. Hasonlóképp nem azokról a tartalomkészítőkről van itt szó, akik hasznos, érdekes és használható anyagot állítanak elő YT-on vagy akárhol máshol. Olyanokról, akik értéket képviselnek, tudást osztanak meg, problémát segítenek megoldani, egy hobbit, szakmát vagy tudományt jó színvonalon képviselnek. Ez lehet szórakoztató, kreatív, művészi vonal is, a határvonal lényege valahol ott húzódik meg, hogy nem azért kapnak figyelmet, pénzt vagy szponzorációt, mert léteznek, mert fotózgatnak, bejelentkezgetnek vagy balhéznak.

Vitát indíthat az a szemlélet is, hogy de hát a divat, a szépségipar vagy bizonyos termékek megmutatása, modellek és hasonlók révén pont ebből áll. És korábban, évtizedekkel ezelőtt is voltak olyan hirdetések, hogy XY híres ember valamilyen márkával pózol, ezt használja, ajánlja. Ez eddig igaz is, de itt konkrét filmeket készítő színészekről, élsportolókról vagy épp előadókról volt szó, akiket lehetett utálni, lenézni, de mégis letettek az asztalra valamit azon kívül, hogy csini fotók készülnek róluk és online drámákba, sápítozásokba keverednek és azzal menőznek, hogy menők. Vagy még a legnarcisztikusabbját sem kellett naponta vagy naponta többször látni. Hogy most sem kötelező nézni? Az a baj, hogy nem tudunk betelni velük.

Az influencer szitokszó?

Az influencer szcéna egy jó része a digitális illúziókból, a látszatból, a vágyakból és abból él, hogy látszólag mindez bárkinek elérhető. Kevesen vannak azzal tisztában, hogy ezt a látszat-életet, rohanó, kozmetikázott luxust vagy azt mímelő létezést nagyon nehéz fenntartani. És nem ott kezdődik a történet, hogy érdekesnek, kiemelkedőnek, szokatlannak kell lenni ahhoz, hogy esélyed legyen. Ha pedig berobbantál, fenn kell tartani az érdeklődést, ki kell szolgálni a trendeket és meg kell felelni – valaminek, valakiknek, indul a mókuskerék és a következményekről sokkal kevesebbet hallani, mint a csillogásról.

Nick Bilton korábban a közösségi médiát védte és meg volt győződve arról, hogy a kapcsolódás, egymás elérése és a gyorsabb kommunikáció nagyon is jót tesz nekünk. Ez részben a mai napig igaz, azonban Nick kiábrándult a látszathírességek, feltörekvő sztárjelöltek tömegétől és attól, hogy ma a fiatalok egyik leghőbb vágya influencernek lenni. És ez teljesen érthető! Ki ne szeretne sok figyelmet, rengeteg ingyenes szponzorációs ajándékot, utazást, olyan státuszt, amikor irigykedve figyelik minden lépését, miközben fotósok, sminkesek hada dolgozik azon, hogy csini, szexi, menő és csodálatos legyen? Innen nézve senki. A folyamatba és a működésbe bepillantva azonban egyből szembe tűnhet, hogy az emberből is termék válik. A „jó influencer” állandó rohanásban van, nehogy beelőzzék mások és nagyon könnyen maga alá temeti ez a csillogó-villogó világ, ami illúziókat, ürességet és rengeteg-rengeteg manipulációt, hazugságot rejt.

Három fiatalt követ végig a film Los Angelesben, akik egyetlen vágya, hogy menő influencerek legyenek, azonban nem mindegyikük tudja mivel jár ez. Ehhez stábot és rengeteg segítséget kapnak olyanoktól, akik háttérmunkásként hasonló fiatalok és feltörekvő reménykedők útjait egyengetik. Ebbe a kamu helyszínek, látszat fotózások, porhintés ugyanúgy beletartozik, mint kamu követők ezreinek megvásárlása. Majd a kamu (dicsérő) hozzászólásokból/kommentekből is be kell vásárolni és lehet aggódni, hogy le ne bukjunk az algoritmus, vagy más, ezt figyelő programok előtt. Ha pedig ezt is megugrottuk, jöhetnek a nagy lehetőségek, ahol egy buszba zsúfolnak pár hozzánk hasonlót és érdekes helyszíneken 1-1 órára kidobva őket mehet is a tartalomgyártás. Ez egy VIP influencer turné, ami rengeteg melót jelent, az eredménye pedig nem érték, csak egy jól kinéző fotó, amit ezrek, tízezrek lájkolhatnak, szívecskézhetnek és kezdhetjük előről másnap, harmadnap.

A titok, hogy nincsen titok

Nem árulok el nagy újdonságot azzal, hogy ez nem mindenkinek való. Nem csak szorongásokat, FOMO-t, depresszív tüneteket okoz ez az egész daráló, de a személyiség torzulását, testképzavarokat, kiégést, önértékelési problémákat is. Ja, és nem csak az influencereknek, de a fogyasztóiknak is, főként a serdülőket értve ezalatt. Ezért merül fel a kérdés, hogy ez a szabályozatlan, elszabadult sztárcsinálás és kepesztés vajon kinek és mire jó? A divat/szépségiparnak biztosan, hiszen rettentően nagy a forgalma, bizonyos cégek is remekül felhasználják az eladások növelésére és számos egyéb iparág is nagy hasznot húz belőle. Még maga az Instagram sem üldözi a botokat, az azt gyártókat vagy megvásárlókat, hiszen forgalmat jelent neki, nem is keveset. Az pedig, hogy sosem létezett, ellopott vagy kitalált emberek milliói lájkolnak, kommentelnek szerteszét, kit érdekel? Még a „szuper influencernek” számító Kim K. profilján is az elemzések szerint csak mindössze kb. 50%-a valódi profil, mi lehet akkor másoknál? A lényeg, hogy a felület ugyan lehet hasznos, értékes, de az emberi természet sötét oldalával, a siker hajhászásával, a bármi áron mentalitással egyelőre az algoritmusok sem tudnak mit kezdeni. Ahhoz mi kellenénk.