Hol találkozik a valóság és a digitális világ? Elismerjük vagy sem, az internet, az okostelefon, és sokaknak a videojátékok is a mindennapos rutin részei lettek és van, ahol jobbá teszik az életünket. Emellett viszont egyre többen és egyre gyakrabban lépjük át azt a határt, ahol már korlátokat emelünk magunk elé, önámítunk és menekülünk a problémák elől. Te szembe mersz nézni a digitális szokásaiddal és függőségeiddel? Mi a helyzet akkor, ha nem tanulhatunk meg mindent a szüleinktől, az előttünk élt generációktól? A jelen kihívásaira gyakran nincsen precedens, új megoldásokat kell keresnünk, és a technológiai fejlődés nem jelenti azt, hogy mindezt képesek is vagyunk jól kezelni. Ha rendet és egyensúlyt szeretnénk, érdemes nemcsak a külvilágot, de a belső működésünket is figyelemmel kísérni, beleértve mindebbe a problémák elől való menekülést, a torzításokat és mindazon szokásokat, amik csak ideig-óráig segítenek.
Minden bizonnyal ismerünk olyanokat, akik önmagukat veszik utolsónak. A mások problémáit, elintéznivalóit mindig a sajátjuk elé helyezik, és túlzásokba esnek, ha mások jólétéről van szó, önmagukat pedig elhanyagolják. Nem feltétlenül fizikailag, de lelkileg biztosan. Ez is tűnhet pro-szociális, támogató viselkedésnek, olyan valakinek, aki kedves és megbízható, – és ezen jellemzői, a dinamikától függetlenül fennállnak -, a háttérben viszont más erők is munkálkodnak, amik a megfelelési kényszer, a szerethetőség és az elfogadhatóság kérdéseit vetik fel.
Itt jelenik meg a függőség egyik csapdája. A szerethetőséget lefordíthatjuk „lájkokra” vagy népszerűségre. Az ismerősök számára. Vagy a csetelésben élő kapcsolatot érzünk egy olyan emberrel, akit pár napja ismerünk csak. Nem csak szeretetre és elfogadásra vagyunk kiéhezve, de a jó élményekre is, és ezen dolgozik az agyunk, a lelkünk és az érzékelésünk is. A bók kedves gesztus, a hátterét nem is firtatjuk, nehogy csalódjunk. Az önzőségre, bántalmazásra (még ha szóbeli is csak) legyintünk, hiszen morzsákban szeretetet is kapunk.
Így vagyunk az eszközeinkkel és a felületekkel is. Az internet összeköt a világgal, de a figyelem elterelésére, órák, napok, évek üresjáratban töltött „böngészése” közepette menekülőútnak is kiváló. Mégis annyi magyarázatunk van minderre, hogy a belátás nehézzé válik. Ha várakoznunk kell, van pár perc üresjárat, máris ott a telefon. Hátha jött egy új üzenet, vagy írt valaki, esetleg a bejegyzések frissültek. 1-2 éve még meglepő volt serdülők Facebook profilján azt olvasni, hogy „valaki üzi? mindenkinek válaszolok!”. Valaki törődjön velem, legalább a látszatot kapjam meg, hogy foglalkoznak velem, hogy számítok valakinek! Ezt persze nem lehet így egyenesen kimondani, még felnőttek között sem.
Segítőket kaptunk az életünkbe a technológiai vívmányok eredményeképp, vagy egyre jobb menekülési útvonalakat? Még alkohol sem kell! Vagy nem annyi. Elvonási vagy absztinencia-szindrómáról sincsen szó, hiszen nincsen fizikai szer, de a vágyott tevékenység elérhetőségének megvonása vagy szünetelése azonnali hatással lesz ránk. Szorongás, ingerlékenység, feszültség unalom, „nem tudok mit kezdeni magammal” érzés. Egy napra, vagy hétre eltűnik az okostelefonunk, a számítógépünk, vagy az internet. Mindenkit kirázott a hideg?
Itt is jó megállni egy pillanatra, hogy felmérjük, mit jelent a technológia beágyazottsága és hol kezdődik az a rész, ahol már tévútra vezet mindez. A legtöbbünknek, még ha nem is örülne egy ilyen szünetnek, lenne ötlete, megoldása, és el tudná foglalni magát. Vagyis folytatódna az élet egy kis kreativitást vagy átszervezést követően, azzal együtt is, hogy az e-maileket elolvasnánk, ránéznénk a közösségi oldalakra, fórumokra is, de a prioritásából sokat veszítene. De hol van ez az egyensúly, és milyen nehéz megtalálni?
A stresszről Selye János óta tudjuk, hogy a mindennapi élet része. A distressz, az úgynevezett „rossz stressz” a negatív előjelű eseményeket, kríziseket követően jelenik meg, de emellett létezik eustressz is, ami a boldog, érzelmileg felfokozott, kellemes élményekhez (vagy akár emlékekhez) kapcsolódik. A bizonytalanság szorongása, a konfliktusok, amikor úgy érezzük, kicsúszik a kezünkből az irányítás, azt érezzük, magányosak vagyunk a distressz tipikus esetei, de komoly hiányokra is felhívhatják a figyelmünket. A szociális kapcsolatok hiánya, a bántalmazó kapcsolat, a társas helyzetekben való elszigeteltség, a kirekesztettség érzése olyan világot mutat, amiből minden épeszű ember menekülne. Gyermekként is, felnőttként is, legfeljebb a megküzdési és én-védő mechanizmusokban, erőforrásokban és az elérhető segítségben mások a lehetőségei.
Ha a menekülési útvonalat az online vagy egy netes közösségben találjuk meg, akkor könnyű belátni, hogy elindul az a spirál, ami megsokszorozza az ott töltött órák mennyiségét, sőt egyfajta második valósággá válik. Tovább nehezíti a helyzetet, ha megszégyenítés vagy állandó támadások, kritikák érik azt, aki „elmenekült”. Ez nemcsak, hogy mélyebbre löki, de megerősíti benne azt is, hogy ő rossz, őt nem lehet elfogadni, szeretni. Itt ismét csak arról van szó, hogy a szégyen, a kellemetlen, feszítő érzésekkel való megbirkózáshoz segítséget keresünk, a neten, a telefonba merülve, egy online közösségben vagy játékban. Ahol elfogadnak minket, örülnek nekünk, sikerélményünk van, hasznos részei vagyunk a közösségnek, ott szívesebben időzünk, az pedig másodlagos, hogy a képernyő másik felén van-e az a másik világ.
Az igazi gond abból a kettősségből fakad, hogy míg az egyik irányban a közeledés indul meg, a másik irányban az eltávolodás vagy a leválás folyamata a jellemző. Mindez érinteni fogja a szociális kapcsolatokat, a párkapcsolatot, házasságot, a tanulmányi teljesítményt vagy érdeklődést, a munkahelyet és idővel az egészséget is. Ma már létező fogalom az digitális elhanyagolás, és a hűtlenség is. Van, akivel csak úgy lehet beszélgetni, hogy 5 percenként a telefonjára néz. Vagy órák, napok teljek el „netezéssel”, és itt nem az eszközzel van probléma, hanem azzal, hogy lenne dolga, tennivalója és a folyamatosan gyűlő feszültség és cselekvésképtelenség valami lelki okot, feldolgozatlan tartalmat jelent. Szembenézés, segítségkérés helyett viszont maradnak a pótcselekvések, a bűntudat, a határidők eltolása vagy az utolsó pillanatos megoldások. Sokszor a válasz ott van az önértékelés, a család mintáinak, az elvárásoknak és mindazon rejtett üzeneteknek a láncolatában, amit mind magunkkal cipelünk gyermekkorunk óta. Ezek a viselkedések egy időben védtek és szolgáltak minket. Történt valami, és a pszichénk ezt a megoldást, választ találta.
A szokások, a viselkedés átformálásával kapcsolatban pedig Jeffrey M. Schwartz szavai adnak reményt és erősítik meg azt, miszerint a külső és a belső tényezők módosításával igenis jelentős változás érhető el: „Most már nem kérdés, hogy az agy az élet során átformálhatja magát. Nemcsak azt a kapacitását tartja meg, hogy változtasson magán olyan, bizonyos mértékig passzívnak tekinthető tényezők hatására, mint a környezeti feltételek javulása, hanem aktív változások következhetnek be a viselkedésünk és a gondolkodásunk átalakulásától is. És ugyanígy az sem kérdéses, hogy mindez hatalmas erőfeszítést igényel.”
Ha valaki sok időt tölt online, az nem feltétlen jelent „függőséget”. A legtöbben, képesek vagyunk belátni, ha felborult az egyensúly, és képesek vagyunk tenni is azért, hogy visszaszerezzük az irányítást, valamint feltárjuk azokat az okokat, amik eddig vezettek. Gyakran előfordul, hogy egy időszakról van csak szó, vagy egy olyan hatásról, ami még nem lett feldolgozva és egyelőre csak igyekszünk jól-rosszul megküzdeni vele. Ezt okozhatja egy nemrég átélt normatív (természetes, életfolyamatok, életciklusok változásából származó) krízis, de egy újdonság iránti lelkesedés is. Egy új sorozat, vagy egy hobbi ugyancsak jelentheti azt, hogy több órát fog az ember ezzel tölteni, mint általában. Távkapcsolatoknál megnövekedhet az online töltött órák száma a távolság miatt, de a tanulást, egy honlap megtervezését, egy új ötlet megbeszélését és az ehhez szükséges részek koordinálását is megtehetjük online.
Vagyis maga az eszköz itt van és minden bizonnyal a miénk is marad. Azt, hogy mit kezdünk vele – bármennyire is általánosságnak hangzik – rajtunk múlik, ahogy annak a belátása is, hogy túlzásba estünk. Ne féljünk lassítani, önvizsgálatot tartani, vagy nyitottan fogadni az építő kritikákat, véleményeket. A saját világunk kialakítása a mi feladatunk, de nem mindegy, miként kapcsolódunk másokhoz és milyen példát mutatunk. A generációk közötti szakadék áthidalásában is segíthet az, amit a két fél tanulhat egymástól, legyen szó a legújabb digitális kütyükről, vagy arról, milyen kreatív és offline készségeket érdemes elsajátítani a jó egyensúly érdekében. Aki hajlandó minderre, azt nem egy krízis fogja rádöbbenteni, hogy a kérdések elől bujkál, úgyhogy merjünk kíváncsiak lenni. Az online önmagunkra is!
A képek forrása: huffingtonpost.com