Nemcsak az erdei ösvényen hagyunk nyomokat, jeleket magunk után. Vajon mennyire veszélyesek ezek a nyomok és a közösségi oldalak ránk nézve? Mi is az a digitális lábnyom?
Az internet, a virtuális világ még sokak fejében egy komolytalan, következmények nélküli látszatvilágként jelenik meg. Ezzel pedig nem csak a fiatalabb (Y, Z vagy alfa) generáció gondolkodásmódja megy szembe. A nekik – főként a tiniknek, fiatal felnőtteknek – szóló reklámok is kimondják: ami nincs fenn a közösségi oldalon, amit nem dokumentáltál ott, az nem is létezik, meg se történt. A valóság pedig az, hogy a hozzászólások, a kommentek, a feltöltött képek, a rosszindulatú, trágár vagy épp sértő megnyilvánulások megkereshetőek évek múlva is. A digitális lábnyom fogalma azokra a jelekre, adatokra, nyomokra, tartalmakra vonatkozik, amelyek a felhasználó online jelenléte után maradnak. Ugyanis maradnak nyomok, mégpedig sok.
Az online világ egy végtelen és hatalmas méretű raktár, ahonnan nagyon kevés dolgot törölnek, és ami évekkel később is visszaüthet. Nem csak azért, mert mi tettünk valamit, hanem mert mások is írhatnak rólunk, feltölthetnek képeket, videókat. A forrást pedig lemásolják, továbbküldik, lementik, vagyis a felkerülése után az adat törlés esetén sem vész el, csak épp lehet, hogy valaki merevlemezén rejtőzik. Szóval kinek van digitális lábnyoma? Mindenkinek, aki adatokat oszt meg magáról, aki feltölt, keresőket használ.
Veszélyes a digitális világ?
Az egyik legnagyobb botrány a hírességek digitális felhőben tárolt intim, szexuális tartalmú képeinek a megszerzése volt az elmúlt években. Több mint száz – főként amerikai – hírességet, elsősorban nőket érintett ez, és habár a biztonsági rést befoltozták és letöröltették, ahol csak érték, a szellem már kiszabadult a palackból. A „képgyűjtemény” a mai napig fellelhető, megtalálható. Ha valamilyen csoda folytán el is tűnne minden online hivatkozás, sejthetjük, hogy a számítógépek adathordozóin nem ez a helyzet. És így bármikor újra felhasználható, közzé tehető mindez. Ez pedig a bűntett mellett egy párbeszédet is elindított arról, hogy tudatosítsuk, mennyi fontos adatot és személyes tartalmat is bízunk a digitális tároló felületekre önmagukról. De mi történik, ha valaki vissza akar élni mindezzel?
Sokan érvelnek azzal, hogy ezek híres, ismert emberek, a kisember pedig senkit nem érdekel. Az átlagember unalmas, miért kutakodna bárki is, hogy mit csinál, kivel, vagy, hogy épp miket tesz ki magáról a Facebookra. Azt kifelejtik azonban, hogy az itt már idézőjeles „kisember” a környezete iránt is érdeklődik, amiben barátai, ismerősei, idegenek és adott esetben az ellenségek is benne vannak. A kiindulópont pedig a kíváncsiság, rosszabb esetben az ártani akarás és a rossz szándék. Sokan foglalkoznak mostanában azzal, hogy az online felületek miként befolyásolják a kommunikációnkat, az énképünket: vagyis röviden, hogy mennyiben és mennyire változunk meg, ha egy monitor vagy telefonképernyő mögött vagyunk.
Másképp viselkedünk online?
A névvel, arccal felvállalt gyűlölködés, a lenéző, agresszív hozzászólások, „vélemények” mindennaposak. Elég csak végigolvasni, hogy mi zajlik egy-egy hír vagy esemény alatt a kommentároknál és látjuk, olyan ez, mintha elszabadult volna valami félelmetes erő. Vajon amit egy hír, egy kép alá kommentelünk azt élőben, szemtől-szembe is ugyanígy elmondanánk?
Virtuális személyiségünk és viselkedésünk egyfajta kiterjesztett valóságként ugyanúgy hozzánk tartozik, mintha a buszon, munkahelyen, egy boltban vagy kávézóban lennénk. Hiába ülünk monitorok mögött, emberekkel beszélgetünk, emberekről ítélkezünk. Az online tér megváltoztatja a gondolkodásunkat, és személytelenebb volta miatt másként működünk – sokaknak viszont ez fel sem tűnik. Az online személyiség nagyrészt magában foglalja az offline személyiséget is, viszont impulzívabbak, agresszívebbek és türelmetlenebbek vagyunk, hiszen „csak” egy gépet használunk. Kisebb az önkontroll és az impulzuskontroll, vagyis online megvalósítjuk mindazt, amit a köznyelv „ami a szívén, az a száján” jelenségnek nevez. Ezt sokan összekeverik az őszinteséggel, ami persze nem azt jelenti, hogy hazudjunk inkább. De az elvárható minimum kellene legyen, hogy akár kritikáról, akár nem tetszésről van szó, azt kulturált, gyűlölködést nélkülöző módon is meg tudjuk fogalmazni. Persze, ha képesek vagyunk rá, mert legtöbbször úgy tűnik egyáltalán nem.
Online biztonság
Ha biztonságtechnikai oldalról nézzük mindezt, a korábban említett CelebGate botrány és következményei mellett lépjünk eggyel tovább. Jan Krissler nevéhez fűződik az a felfedezés, hogy miként is lehet lemásolni az írisz rajzolatokat és ujjlenyomatokat a nagyfelbontású képekről. Ehhez pedig egy selfie, egy bulikép, egy utazásról feltöltött fotó is elegendő. A „véletlenül” megosztott adatok is ebbe a kategóriába tartoznak. A nyaralás kihirdetése azt az üzenetet is magával hordozhatja, hogy egy hétig senki nem lesz otthon a házban. A rossz beállításoknak köszönhetően pedig erről illetéktelenek is tudomást szerezhetnek. Vagy akár arról is, hogy épp most, vagy holnap este hol szórakozunk, merre járunk.
Ezek persze kiragadott példák, és magukban hordoznak némi paranoiát is. A legjobb, ha tudatosan, a beállításokat tanulmányozva, vagy segítséget kérve mozgunk a digitális világban. Ma már részletes és könnyen érthető pl. a Facebook ezen része is. Többek között beállíthatjuk, hogy ki lássa azt, amit kiposztolunk vagy, hogy a nem kívánatos hozzászólókat miként tudjuk eltávolítani. Ebben is fejlődnünk kell, mivel ezek az oldalak és applikációk nem teszik meg helyettünk. Az alapbeállításaikat nekünk kell ellenőrizni a saját érdekünkben.
Sok vitát generál az a felvetés, hogy mennyire lettünk követhetőek, és mennyi minden tudható rólunk néhány adat alapján. Az extrém kitárulkozás, ahol mindenről kép, bejegyzés készül, felveti annak a kérdését is, hogy a megélésre, a jelenlétre marad-e egyáltalán kapacitásunk. Hiszen ha mindenről a fotókészítés, a bejelentkezés és a hashtag jut eszünkbe, az komolyan befolyásolja azt a folyamatot, ahogy feldolgozzuk és eltároljuk az élményeket és az emlékeket. Vannak, akik kivonultak minden közösségi oldalról és „buta” telefont használnak, mondva, hogy hívni, sms-t küldeni ez is tud, a többire pedig nincs valójában szükség.
A következmények világa
Összességében ugyanahhoz a kérdéshez jutunk vissza sok esetben: gondoljuk át mit osztunk meg magunkról és a tevékenységeinkről. Elterjedt az a vicc is, hogy a közösségi oldalakon mindenki boldog, menő és sikeres, de a valóság bizony nagyon más. Ha pedig félresikerül vagy olyasmi válik közkinccsé aminek nem kellett volna? Nos, vannak már erre specializálódott cégek is, akik a Google keresőjében tisztogatnak, és a találatok rangsorolását átkozmetikázzák. Életmentő vagy épp hazugság? Nemcsak dilemmákat, de kérdéseket is felvet mindez, ami nem csoda, hiszen átmeneti korszakban élünk, mondhatni félúton valamiből valamibe.
Sokan szidják a világ digitális fejlődésének hatásait, azonban a „bezzeg az én időmben” frázis itt is félrevezető. Egyfelől a változás önmagában nem rossz, a fejlesztések pedig egy kényelmesebb, gazdagabb életet is támogathatnak. Az eszközök pedig, ahogyan eddig is, a felhasználóik által fejtik ki hatásukat világra. Rajtunk is múlik, hogy mit tanítunk a következő generációnak, és hogy mennyire épül híd az online és az offline világ között. Mindkettőből meríthetünk, és megvan a maga haszna vagy előnye, de kizárni egyiket sem fogjuk tudni az életünkből. A testünk és az agyunk nem olyan mértékben fejlődik, mint az eszközeink, és sok figyelmeztetést kapunk: lehetünk egyre fejlettebbek, az emberi tényezőt nem hagyhatjuk ki soha. Hiszen önmagunkat veszítenénk el.
A képek forrása: brivo.com, des-madrid.com, thelittlechimpsociety.com, www.bankatfirstnational.com, ec-c.s3-eu-west-1.amazonaws.com