- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 3930
Ha már ennyire a digitális eszközök és felületek bűvkörében élünk, érdemes belegondolni a veszélyeibe és a korlátaiba is. Sokat segíthetnek a mindennapok során, azonban a menekülésre, az illúziók kergetésére is alkalmasak. Szembe tudsz nézni a digitális önmagaddal is?
A digitális világ, az eszközök, a hatások a jelenünk, a mindennapi életünk részei. Ez már nem előrejelzés, és nem arról szól, hogy majd egyszer úgy lesz. Minden generáció érzi, hogy a másik kicsit távolabb van, másképpen tekint a dolgokra, és más irányelveket követ. Ami miatt nehéz lett a dolog az három rétegben jelenik meg. Az első, hogy a korábbi szokások, az életmód rengeteget változott, tehát a korábbi megoldások, rendszerek immár nem állnak a rendelkezésünkre, vagy csak nyomokban. Vagyis nemcsak új szűrőket és megoldásokat kell találnunk, de kevesebb biztos alap van, amihez nyúlhatunk szükség esetén. Például a házasság, a gyerekvállalás, a külföldi munka, az otthon elhagyása és az önállósodás is mind ilyen téma. Egyik sem könnyű és nem is vehetjük félvállról egyiküket sem.
A második szint – az előbb is említett változások mellett – az átmeneti időszak bizonytalansága, ami abból is fakad, hogy nincsen generációkat átívelő tapasztalatcsomagunk, se kutatások, se egyénileg leszűrt információ tekintetében. Nincs „a szüleink ezzel így birkóztak meg” történet. Vagy ha van, akkor élhetetlen, alig használható. Ez nem azt jelenti, hogy minden ami „régi” menjen a kukába, és mehetünk vissza a startmezőre. Ami megmaradt, olyan, mint egy fáklya, egy irányjelző, amihez már nem ugyanaz az út vezet. Mások a kérdések is részben, vagy a válaszhoz is nézőpontváltás szükséges.
És így érünk el a harmadik szinthez, amit nevezhetünk a régi és az új szintézisének, mégpedig egy olyan közegben, ahol – legalábbis érzésre – mindkettőt fenn kellene tartani, és úgy fejlődni, hogy közben semmit nem dobunk el. Ez persze lehetetlen. Változtak az eszközök, változott a generáció, és a világ maga is. Túlzásokba esünk, tapogatózunk és van, hogy a gyökerekbe kapaszkodás ad segítséget, máshol pedig – ha már a szimbólumnál maradunk – pont, hogy gyökerestől kell kitépni valamit, hogy ne akadályozzon tovább. Mindezt a külvilágban, megannyi szerepben, helyzetben, és önmagunk egyéni színpadán is egyszerre. Szép kis zűrzavar, vagy mégis élhető a felgyorsult világ?
Nem könnyű mindabban eligazodni, hogy milyen viselkedést jutalmaz és fogad el a környezetünk és a minket körülvevő csoportok, de az biztos, hogy mindenki igyekszik minél élhetőbb, nyugodtabb életet kialakítani magának. A buddhizmus egyik alapelve szerint is mindenkinek az a célja, hogy minél több boldogsághoz jusson, és minél kevesebb fájdalom érje. Az ehhez vezető eszközök, és az, mit gondolunk-e két kategória megvalósításához üdvösnek korántsem mindegy. Például szeretjük, mi magunk kiválasztani mivel töltsük a szabadidőnket, mi az, ami az érdeklődésünkhöz közel áll, jólesik és a mindennapok feszültségeivel is segít megküzdeni. És közben a kötelességeinkre, feladatainkra ugyanígy szánjunk az időnkből.
És itt kezdődik el az egyensúlyozás, és mindaz, amitől időnként felborul mindez. Lehet, hogy szerintünk minden rendben van, de mások szerint nem. Vagy amit művelünk az túlzás, és nem úgy kellene. Pedig jól érezzük magunkat közben. És nincs is baj, vagy nem látjuk. Akkor nekünk van igazunk, vagy másoknak? Senkinek, vagy mindenkinek?
A túlzás azonban egyfelől intő jele annak, hogy az egyensúly felborult, és emellett a hiányosságokra, kielégületlen alapszükségletekre is figyelmeztet. Nincs mindig vészcsengő a fejünkben, a megszokás, a menekülés is ölthet olyan formát, hogy ez tűnik jónak. Bizonyos értelemben az is, hiszen megóv a fájdalomtól, a szorongástól – és a változástól, a belátástól is. Ha kicsúszik az irányításunk alól, szenvedélybetegséghez hasonló megnyilvánulási formái idővel az élet számos területén kárt okoznak.
Ha szóba kerül a hobbi, mint időtöltés, mindenki valami kellemesre gondol. Sport, kézműves technika, barkácsolás, intellektuális vagy tudományos témák. Olyasmiről van szó, amit az ember a szabadidejében szívesen csinál, ami iránt érdeklődik, és olykor nagyon mélyen bele is ássa magát az adott témába, tevékenységbe. Manapság nem ér újdonságként senkit az a kijelentés, hogy egyre több feladatra, tevékenységre használjuk a számítógépet, az okostelefont. Jóformán bármiben segítségünkre lehetnek a mai technológiai vívmányok, legyen szó tanulásról, szórakozásról vagy épp a szociális kapcsolatainkról. De hol van a határ a hasznos, a szórakoztató vagy az életünket támogató jelenlét, és a túlzás között? Még az egészséges életmódnak is létezik olyan mértékű túlzása (orthorexia nervosa – az egészséges táplálkozás megszállottja), ami már nem az egyensúlyról, hanem egy görcsös, önsanyargató és az eszmének mindent alárendelő gondolkodásról szól. Vagyis alapvetően bármit túlzásba vihetünk, még akkor is, ha ez fel sem tűnik kezdetben.
Az okostelefon, az internet, a közösségi oldalak mélyen beágyazódtak legtöbbünk életébe. Záporozik ránk az információ, mindenhol azt halljuk: felgyorsult a világ, mi sem maradhatunk le. A Facebook-posztok ma már nyilvánvaló, hogy csak egy szeletet mutatnak meg az illető életéből, sőt, egy nagyon is vonzó, vidám, csillogó részletet. Tehát ez nem a teljes igazság, és sokan nem is kíváncsiak arra. A barátok, ismerősök halmozása is csak a lufihoz hasonlítható: bármekkorát is mutasson a számláló, belül üres az egész. Nemhogy ezer, de még száz emberrel is lehetetlenség kapcsolatot ápolni. Legalábbis személyes, érdeklődő, odafigyelésre, bizalomra alapuló kapcsolatot.
Egy idei kutatás szerint átlagosan négy olyan barátunk, közeli kapcsolatunk van, ahol tényleg törődnek velünk és ez fordítottan is igaz. Sorolhatnám napestig az illúziókat, a látszat-világ ránk gyakorolt hatásait, de azzal nem jutnánk előbbre. Mitől válik mégis olyan vonzóvá ez a nem valóságos terep? Miért érződik mégis valósnak? Hiába csak virtuális kivetülésünk mindez, a kapcsolatok, a beszélgetések, az információk a valóság szintjére emelik. Amikor beszélgetünk valakivel, képet küldünk, egyeztetünk egy munkával kapcsolatban, vagy játszunk, akkor a valódi világot is beemeljük. Hiába online az egész, ha az offline világból merít, vagy az abban való eligazodást, és a „jobb élet” felé törekvést segíti.
A képek forrása: thetypewriter.org
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 2232
Mit várunk el az önjáró géptől, ha mi vagyunk veszélyben? Kinek az élete ér többet, és ki feláldozható? Hasonló kérdésekre keresi a választ a MIT egyetem kutatócsoportja, ahol informatikusok és pszichológusok által készített rövid, képes teszteket lehet kitölteni. Majdnem olyan, mint a KRESZ teszt, ott is életek múlhatnak egy döntésen vagy a szabályok ismeretén.
A legkínzóbb rész az egészben a tehetetlenség és a hirtelen fellépő helyzetek kezelése. Ha valaki biztosan meghal egy helyzetben, akkor mi alapján mutatunk rá és hagyjuk jóvá? A teszt kitöltése önmagában is tanulságos, de a válaszadók, vagyis kis túlzással a világ preferenciáit is méri.
Arányaiban ezeket a döntéseket hozzuk azokban a szituációkban, ahol valakinek mindenképpen meg kell halnia, hogy a másik életben maradjon:
Emellett pedig van még néhány érdekes eredmény:
- Az állatok élete fölé helyezzük az emberekét.
- A fitt, sportos embereket preferáljuk a túlsúlyosabbakkal szemben, ha dönteni kell.
- Igyekszünk olyan helyzeteket választani, ahol kevesebben halnak meg.
Azt tudni kell, hogy abszolút igazság ilyen kérdésben sosem lesz. Túl sok mindent kellene figyelembe venni, és az emberélet mindig veszteség. Itt viszont nem emberi sofőrök, eltérő képességű és tapasztalatú emberek ülnek majd a volán mögött, hanem az a kérdés, mire tanítjuk meg a gépeket. Egyáltalán modellezni lehet-e minden változót? És milyen árat fizetünk a fejlődésért? Ráadásul az is felmerül, hogy minden autó ugyanazt fogja-e tudni és követni, vagy lesznek kiváltságos vagy épp másként gondolkodóak is? Esetleg országonkénti eltérések? Túl sok a kérdés még, holott a gyerekcipőnél előrébb tartanak már a fejlesztések. Egyaránt érdekes és félelmetes is mindez, mindenkinél jó döntések pedig baleset és vészhelyzetekben ritkán születnek.
Ha viszont önjáró autókkal járunk, akkor a szabályok betartása automatikus, így a vészhelyzetek is lecsökkennek. Egy vegyes forgalomban gépi és emberi sofőröknél kérdés, milyen addig nem látott változókkal bővülne a közlekedés.
A dilemmák pont akkor merülnek fel, amikor arról van szó, hogy a közlekedési szabályok áthágására és a következmények felmérésére kell megtanítani az autókat. Ráadásul az egész népességről részletes adatbázis kellene, hogy fel lehessen mérni, ki milyen státuszú, nemű, életkorú, gyereket vár-e épp. Ilyen technológiánk nincsen még, de a lépések újabb kérdéseket és fejlesztéseket hoznak idővel.
A képek forrása: popsci.com
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 2150
Tari Annamária SlowHow előadásán jártunk. A Slow Budapest az emberi léptékű, a digitális és a valós világ közötti egyensúly megtalálását tűzte a zászlajára a programjaiban, így aki erre kíváncsi, jobb helyen nem is járhatott azon a csütörtök este.
Tari Annamáriát hallgatni olyan, mintha a jelen, a jövő és a múlt találkozna egyszerre. Érdekességek, megfigyelések, kutatások és prognózisok röpködnek szép rendben és érthetően. Kirajzolódik egy kép, de nemcsak borzongást és kínos csendet okozó tapasztalatokat hallunk, megoldásokat és reménysugarakat is kapunk.
Amikor a 9-10 éves gyerekek járnak, szakítanak, és mindezt a Facebook-ra is kirakják, ott valami tényleg megváltozott.
A generációk közötti szakadék legnagyobb veszélye az, hogy a szülők, tanárok egyfelől felmérni sem képesek a veszélyforrásokat, és bizonyos digitális felületek erejét. Az online zaklatás, a kiközösítés, a megszégyenítés valóság, és a gyerekek 35-40%-a átélte már. Nemcsak áldozat szerepből, hanem „elkövetőként” is, hiszen az énvédő mechanizmusok gyorsan átsodorják a túloldalra. A feszültséget, a kifejezhetetlen vagy épp meg sem fogalmazott érzelmeket valahogy le kell vezetni.
Ennél már csak az a bagatellizálás rosszabb, amikor egy vállrándítással elintézik az online történteket a szülők vagy a tanárok – mondván – csak ki kell kapcsolni, ott kell hagyni. A másik probléma, hogy az idősebb generáció nem érti, és gyakran nem is emeli be a mindennapi „milyen volt a napod” beszélgetésekbe az online teret. Olyan példák is elhangzottak, hogy az egyik kezével babakocsit toló vagy gyereket vezető anyuka, a másik kezében jó eséllyel telefont nyomkod. És persze figyel a gyerekre is, de a megosztott figyelem nem azt adja, és nem azt üzeni, mint a fókuszált. A kisgyerek olyan, mint egy szivacs és ezt is magába szívja, megtanulja, elsajátítja. A fentebb említett példa lehet nem olyan elterjedt még, de a felelősség és a példamutatás ténye hangsúlyosan fontos.
Az Y (’82-ben vagy azután születettek) és a korábbi generációk még eszközként tekintenek az online felületekre és a digitális kütyükre. A fiatalabb generációk számára mindez már életforma. Ez nem is csoda, hiszen nem 14-16 évesen fedezték fel, hogy számítógép lett a házban vagy épp internet. Nem a szülők régi nagy kockatelefonjait kapják meg, ha egyáltalán, vagy egy olyan készüléket, amin telefonálni és sms-t írni lehet, és mondjuk 2 egyszerű játékkal szórakoztatni magunkat. Az okostelefonok, a villámgyors internet, a tablet ott van körülöttük, a kezükben, a fejükben és kis túlzással a vérükben. Nem csoda, nem újdonság, hanem alapvetés, olyasmi, amit mindenki ismer, használ és a szocializálódás, a tanulás, és a szórakozás alapvető eszközének számít.
Hogyan jelennek meg a problémák a digitális világ hatásai alapján?
Nincs szókincs, nincs átélés, villámgyors kielégülés, azonnali érzelemkifejezés és zsilipelés kell. Szorongás, versengés, ki a népszerűbb, a kedveltebb (bocsánat, lájkoltabb), ki a hangadó. A valóságshow-k és a kétes minőségű itthoni sorozatok egy olyan világot képviselnek, ami nemcsak sekélyes, de egyenesen káros is, főként, ha nincs ellenpólus, magyarázat, kilépési lehetőség. Ha csak ez maradt, akkor baj van, nemcsak a mindennapi interakciók és kommunikáció, de az önkifejezés, az életcélok és a prioritások tekintetében is. Arról nem is beszélve, hogy a saját világ kivetül a környezetükre is, vagyis az empátiának, a bizalmon alapuló kapcsolatoknak, de az önkritikának is kevés helye marad. Nincs miből kifejlődjön, ilyen táptalaj mellett. Ez nem egy „ezek a fiatalok” sirám, vagy a régen minden jobb volt sóhaj.
Ez olyan valóság, ami tényekből építkezik és következményekkel jár, nemcsak 5 év múlva, hanem már ma is.
A csetelés, az üzenetek rövidített szavakat használó, emojikkal teli kommunikációja egymás között működik, kilépve a valóságba másként kell kommunikálni. Vagyis kellene. Az infantilizálódás az idősebb generációkat is érinti, hiszen rá lehet szokni majdnem bármire. Az összes lényeges és lényegtelen dolog megosztására, a matricákkal való kommunikációra is és a percenként pittyegő sekélyes mobilos játékokra is. Ha az előző pár bekezdés alapján sötétnek látjuk a jelent, minden okunk megvan rá. Reménysugár azonban az, hogy a felismerés tetteket, megelőzést is hozhat.
A szülők és az idősebb generáció felelőssége mellett egyfajta híd szerep is rájuk hárul. Ők azok, akiknek volt még nem digitális élete, gyermekkora, interakcióik és olyan tudásuk, és tapasztalatuk, ami összekötheti a két világot, és elvezethet az egyensúly felé. Az előadás információgazdagsága és hasznossága kétségbevonhatatlan, de sajnálatos, hogy a kérdésekre nem igazán maradt idő. Egy, a rohanó világról szóló előadás után hasznos lett volna egy kis türelem és lassulás az előadó részéről is. Sokat tanultunk, de a kérdésekkel magunkra maradtunk. Talán legközelebb jobban sikerül egymást megvárni.
A képek forrása: si.wsj.net
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 2479
Szembe merünk nézni azzal, hogy az virtuális viselkedésünk, egyfajta kiterjesztett személyiségként ugyanúgy hozzánk tartozik? Belegondolunk, hogy a hozzászólások, vélemények, chatelések emberekről szólnak, emberekről ítélkeznek? Nem szemtől szembe mondtuk ki, de a hatása ugyanaz.
Az internet berkeiben járva rengeteg érdekes, vicces, hasznos dologra bukkanhatunk. Egy nem teljesen pontatlan meghatározás szerint a neten minden fenn van, és annak az ellenkezője is. Külön cikket és oldalakat érdemelne az a téma, hogy a virtuális világ miként hat kapcsolatainkra, miként változtathatja meg a viselkedésünket, vagy épp mi az, ami nagyobb szabadságot, vagy épp korlátokat ad általa. Gyakran hallom, hogy önálló entitásként kezelik „a netet” vagy a tárgyakat, a digitális csatornákat, felületeket beszélgetésekben, történetekben.
Pont úgy hangzik ez, mintha nem emberek barangolnának ott, a tartalmak és adatok csak úgy mágikusan a semmiből jelennének meg, és az eszközök életre, és öntudatra ébredtek volna. Ilyen felvezetés után már nem lesz meglepő a hír, hogy mindent mi, emberek csinálunk. A segítő, kedves, szívmelengető dolgoktól kezdve a megalázó, agresszív, primitív megnyilvánulásokig. Ezeket mi írjuk, gépeljük, feliratozzuk, szerkesztjük és publikáljuk. Van, hogy tudatosan, máskor egy érzelemtől fűtve, vagy „csak úgy kicsúszott”a billentyűzetből. A szociálpszichológia sokat foglalkozott az anonimitás, a következmény nélküliség, vagy épp a személytelen kommunikáció hatásaival és érdekes dolgok derültek ki.
A szociálpszichológia és az ember
Sokan gondolják úgy, hogy az interneten megszokott arctalan/névtelen megnyilvánulási lehetőségek a szociális normák, és az alkalmazkodás elvetését idézik elő. Kutatások és a saját megfigyeléseim szerint viszont ez nem teljesen így van. Az emberek ugyanis bizonyos mértékben áthozzák az offline viselkedésüket és szokásaikat is. Érdekesség, hogy chates közösségekben megismételték Asch klasszikus konformitáskísérletét.
Itt az a lényeg, hogy a beépített emberek néhány jó válasz után következetesen rossz választ adnak, az egyetlen külsős szereplő pedig nagy valószínűséggel követni fogja őket. Vagyis az eredetileg jó választ adó is konformizálódik, a csoport nyomására elfogadja a rossz választ, akkor is, ha tudja, hogy az ő válasza a jó. Azért sem lesz az emberekből minden keretet elvető anarchista, mivel a társas norma és a csoportnyomás itt is hat rájuk. Vagyis elfogadják azokat a szabályokat, amiket a közösség hozott létre és tart fenn, valamint alkalmazkodnak hozzá. Ha nem sikerül alkalmazkodni, úgy nemcsak összetűzésbe keveredhetnek a tagokkal, de nagy valószínűséggel el is távolítják őket, mint renitens elemet.
Más a helyzet akkor, ha vélemény, nézőpont megosztásról van szó. Itt ugyanis általában a csatorna nyitottsága miatt, kevésbé beszélhetünk csoportról vagy közösségről. A szerkezet is lazább, gondoljunk csak a hírek alatt levő kommentekre, vagy a Facebook-os hozzászólásokra. Létezhet persze itt is egy közösség, vagy rendszeres társaság, de a névtelen, meghatározhatatlan személyek mellett csakis a leírt gondolatok, vélemények alkotnak bármiféle képet is a másikról.
A neten nincs következménye semminek, ugye?
A következmény nélküliséghez az szükséges, hogy ne derülhessen ki a hozzászóló valós identitása. Az arctalan hang (írás) tehát csak tartalmat ad, beazonosítható személy, látszólag nincsen mögötte. Persze a becenevek (nicknevek), e-mail címek és egyéb adatok alapján sok minden visszafejthető, súlyos esetben a szolgáltató is köteles adatokat szolgáltatni az illető megtalálását segítve. De az esetek nagy részében egy úgynevezett kamu profil/fiók bőven elegendő a felismerhetetlenséghez és ezek után jöhet, ami csak a csövön kifér. Ez biztonságérzetet ad, hiszen nincsen konfrontáció (legalábbis direkt), egy szellemmel hadakozik vagy vitatkozik az ember, sőt, gyakran előfordul, hogy jóformán mindenki névtelen, arctalan identitásként osztja az észt és egymást.
Még a személyes információkra épülő közösségi oldalak sem adnak megoldást, hiszen nem vagyunk előrébb, ha a Facebook profil alapján megtudjuk, hogy „Vagyok aki vagyok” szólt be, akinek egy rajzfilm karakter az „arcképe” elvégzett iskolája pedig „Az ÉLET!”. Tehát ha nincs következmény, akkor elszabadulhatnak az indulatok, mondhatunk bármit és levezethetjük a fáradt gőzt a többieken. Előrébb nem jutunk, se a megegyezéshez, se az építő kritikához nem alkalmas ez a talaj, de egy értelmes vita is kudarcba fullad, mivel itt nem ez a lényeg. A fókusz itt már az egyénen van, akinek a rejtőzködés „mindent” megenged, és nem kell figyelemmel lennie másokra. Hiába kulturált, művelt, adott esetben kedves ember ő, itt a szociális maszk lehullhat, úgysincs mögötte senki. És a többiek is senkik, ha van arcuk, ha nincs. Sose látott mások ők, akiket a felület közel hozott, valójában viszont távol vannak, lényegtelenek és így az érzéseik, az érveik is azzá válnak.
Súlytalannak tűnő műfaj ez, ahol a pofonok, a szidalmak az éterbe vesznek, de a visszhangjuk sokáig kísérhet még, hiszen mégiscsak mi kaptuk, ránk vonatkozott, nekünk címezték. Ez a dezindividuáció részhatása, hiszen aki felismerhetetlen az csak egy a tömegből, eltűnünk a közeg „masszájában”, de az önértékelése is csökken. Ezután visszatérünk a valóságba és ismét egyedül vagyunk, nincs már körülöttünk a burok. A nekünk írt sértések, agresszív mondatok, vagy az általunk „megbüntetett” láthatatlanok pedig velünk maradnak. Érezzük a szavakat és átéljük, rágódunk rajta, dühösek leszünk, eszünkbe jut később is. Hiába válunk láthatatlanná, a hatások elérnek, és aki folyamatosan az ilyesfajta kielégülést és véleménynyilvánítási lehetőséget keres az élőben sem biztos, hogy jobban bánik másokkal.
Online sebeket osztunk és kapunk
A dehumanizációt is nagyon megkönnyíti a virtuális közeg. Ha a másikat megszabadítjuk az emberi tulajdonságaitól, jogaitól, és alacsonyabb rendűnek, kevesebbnek tituláljuk, akkor mindegy az, ahogyan bánunk vele. Akkor már feljogosítva is érezhetjük magunkat arra, hogy bántsuk azt az értéktelen valakit. Még akkor is, ha valós adatokkal, felismerhető arcképpel szerepelnek mások. A távolság nemcsak földrajzi értelemben lehet nagy, de hajlamosak vagyunk másként kezelni azt, aki nincs jelen élőben. A virtuális jelenlétben az idegen nagy valószínűséggel idegen marad és gombnyomásra megszabadulhatunk tőle. Nincsen hangja, kiterjedése, szaga, illata, testbeszéde, látható(!) érzelmei. A statikus, fiktív nevet, képet használó adathalmazt még könnyebb megfosztani emberi tulajdonságaitól, mint az élőt.
Gyakorlás és tudatosság kérdése, hogy emlékeztetjük magunkat arra, hogy a csatorna másik felén is egy emberi lény van. Lehet nem értünk vele egyet. Lehet, olyasmit képvisel, amivel el sem tudjuk képzelni, hogy egyetértsünk. Agresszív, sértő módon is kommunikálhat. És mi sem vagyunk szentek, hiszen egy senkiről van szó, aki hülyeségeket mond, bunkó módon viselkedik. Miért ne leckéztessük meg? Miért ne kapja ugyanazt, amit ő csinál? Az az igazság, hogy megkapja. Ha nem tőlünk, akkor másoktól. Öngerjesztő folyamat ez, amibe a legjobb ember is belecsúszik. Mi sem vagyunk kivételek, vannak olyan témák, pillanatok, lelki állapotok, amikor hatalmas elszántsággal tudjuk védelmezni vélt vagy valós igazunkat és büntetni azokat, akiknek nincs igazuk. Hiába tudjuk 1 óra, fél nap múlva, hogy csak a vitát és a káoszt szítottuk, már megtörtént. Gyakorlással viszont el tudjuk csípni ezeket a pillanatokat, még mielőtt elszabadulnak.
Összeszedetten, lényegre törően is megfogalmazhatjuk a mondanivalónkat. Lehet, hogy nem értik meg, nem megy át az üzenet, de az valóban a mi felelősségünk már? Kikapcsolhatjuk, elkerülhetjük online azokat a helyzeteket, amik magukba szívnak és dühössé tesznek. Ez gyakran nem könnyű, de ott kell, hogy legyen a fejünkben, hogy szabadon kiszállhatunk, kiléphetünk a bántó, sértő helyzetekből. Elgondolkodhatunk azon, milyen csoportok, közösség vesz minket körül, és hol találjuk meg azt, ahol megértenek minket. Összességében egy fontos dologban hozunk ilyenkor döntést: a megoldás, vagy a probléma részévé akarunk válni elsősorban?
Nézz nyugodtan magadba. Én is gyakran megteszem. És nem mindig tetszik, amit találok.
A képek forrása: i.huffpost.com, esq.h-cdn.co, lifo.gr