- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 3313
Ismerünk olyan történeteket, ahol a telefont bámulva vártunk egy fontos hívást, és az csak nem akart befutni. Egyre könnyebb egymással kapcsolatba lépni, de a megválaszolatlan kérdések, az elhanyagolt üzenetek megmaradtak. Van válasz a miértre!
Két fiatal lány beszélgetett a villamoson hallótávolságban, bár ha távolabb lettek volna, az egyikük dühös kérdését akkor is meghallottam volna, a menetzaj ellenére is. De miért nem válaszol!? – zúgott a fülek felé a kérdés, miközben a szegény erről mit sem tehető mobiljával gesztikulálva húzta alá a kérdés jogosságát és horderejét, erős mozdulatokkal. Mert nem akar – gondoltam elsőre. Aztán, mint egy ötlet, vagy továbbfejthető gondolat én is feltettem a kérdését ismét. Vajon miért nem válaszol a másik egy olyan üzenetre, aminek érkezését több módon is jelzi az apró készülék? Arról nem is beszélve, hogy a Facebook felülete is éles vörös színnel hívja fel rá a figyelmünk, és még hangok, fények is figyelmeztetnek a mulasztásra: legalább 5 perce nem néztük meg mi újság a digitális világban és lemaradtunk valamiről. Elég nehéz nem észrevenni, és még nehezebb azt mondani, hogy nem tudunk, tudtunk róla. De akkor miért?
Arról lehet vitázni és generációk közötti kérdést csinálni, hogy a válaszadás mennyire fontos, mit mond el arról, aki megteszi, vagy éppen elhanyagolja. Nehezen hiszem, hogy ne lenne olyan, aki ne dühöngött volna azon, hogy hanyagolják a levelét, sms vagy chat üzenetét. Hány olyan történetet ismerünk, ahol a Facebook mágikus chat ablakában ott van a „látta X óra Y perckor” felirat és nem értjük, hogy akkor miért nem válaszol, miért nem ír valamit? Akármit!
Erről szól részben ugyanis a kérdés: a bizonytalanság elviselhetetlen, kínzó és rossz érzés. Nemcsak azért, mert adott esetben nekünk fontos kérdés volt az online beszélgetésben. Az is számít, hogy mit érzünk, amikor valaki így viselkedik velünk. Elhanyagol, nem figyel ránk? Esetleg az igazság elől menekül, vagy a kapcsolat – legyen az bármilyen jellegű – jelent neki kevesebbet, mint nekünk? Egy-egy ilyen esetből persze nem lehet végkövetkeztetést levonni, azonban jelzésértékű az, ahogyan másokkal bánunk. És az is, hogy milyen bánásmódot engedünk meg magunkkal szemben.
Ha mégis megnyugtató választ szeretnénk a cikk címében szereplő kínzó kérdésre, akkor lássunk 3 helyzetet, ami a háttérben lehet:
- A multitasking és a megosztott figyelem korában, rengeteg minden igényli az időnket és azt, hogy emlékezzünk rá. Hívások, smsek, chat üzenetek, emailek, Facebook vagy más közösség oldalak, Instagram, Twitter, LinkedIn, munkahelyi cetlik, beszélgetések, otthoni feladatok, szociális élet, dátumok. Folytassam? Van, hogy valami elfelejtődik, elkeveredik, kimegy az ember fejéből és nincs a háttérben semmiféle összeesküvés vagy épp ártó szándék.
- Eltérő keretek, szokások, ritmus szerint éljük az életünket, és ez a digitális világban is érezhető időnként. Van, aki 5 percenként ellenőrzi, kapott-e új üzenetet, van-e valami újdonság valahol. Ez szeretet és figyeleméhségből, pörgős életritmusból, szétszórtságból, eszképizmusból (menekülési vágyból) egyaránt fakadhat. Van, aki este nézi csak meg a felgyűlt üzeneteket, értesítéseket, akkor rendezi ezeket, ami furának is tűnhet akár, de ettől még létező jelenség, főleg idősebbeknél. A digitális világot kapcsolattartásra, kommunikációra is használjuk, de nem vagyunk egyformák.
- Gyakori indok az is, hogy egyszerűen a konfrontációt, vagy az adott embert kerüljük. Az agyunk hátsó zugába száműzhető az a gondolat, hogy döntenünk, reagálnunk, konfrontálódnunk kell. Mert nincs kedvünk elmenni arra a rendezvényre. Kellemetlen a másik érdeklődése, mégsem akarjuk jelezni, hogy ez nem kölcsönös. Vagy számon kérnek rajtunk valamit és be kellene ismernünk – magunk előtt is – hogy hibáztunk. vagy azt, hogy az első randi után nem vágyunk többre. Szóval röviden azért nincs válasz, mert a címzett nem akar válaszolni.
Mi lesz abból, ha lesöpörjük mindezt, ha normává válik, vagy megszokottá? Az őszinteség, az ellentétek rendezése, a kommunikáció sérül, de egy másik nagyon fontos dolog is. Mégpedig az, hogy végkimeneteltől függetlenül megnyugvást találjon mindkét fél. Emlékszünk a bizonytalanságra? Találgatások, félelmek, remények és a tehetetlenség tömi be azokat a réseket, amikre elég lenne pár szó, pár mondat. És tudjuk, hogy azok a szavak és mondatok nehezek lesznek, de nem csak happy end és az „úgy teszek, mintha nem is létezne” van a világon.
Az apró győzelmek mellett ott vannak a vereségek. Az egymásra találás örömteli, de ha az útjára kell bocsátanunk a másikat, tegyük meg. A kényszerítő rábólintás, vagy a sokat jelentő hallgatás helyett pedig mondjunk igent, nemet vagy valami olyat, amit a másik is meg fog érteni. Szóból ért az ember – hallottuk ezt már sokszor, és a digitális világban sincs ez másképpen. Egy tiszta helyzet nem biztos, hogy olyan kimenetellel záródik, mint amiben reménykedtünk, de mindenki gazdagabban és szabadabban távozik belőle.
Mert volt gerince. Mert bátor mert lenni. Mert ilyen is van.
A képek forrása: cdn.someecards.com, cosmouk.cdnds.net
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 1466
A metrón velem szemben nagymama utazik az unokájával. Két generáció, akiket évtizedek választanak el egymástól. Sőt, ahogy a kisfiú pólójára nézek, feltűnik, hogy valami más is. A fehér pólón a felirat a következő: „I know you like me”. Azaz: tudom, hogy kedvelsz/bírsz engem. A feliratos, üzengetős, egymondatos ruhadarabok kavalkádjában fel sem tűnne egy ilyen, de itt megakad a szemem és a gondolataim is. A like (lájk) szó ugyanis a Facebook jól ismert kék-fehér gombjával és a felfelé mutató hüvelykujj szimbólummal van kiírva. Vagyis nem egyszerű szó ez innentől, hanem utalás, burkolt kérdés is. Vagy ígéret?
Felmerül bennem, hogy vajon összekapcsolható-e a kettő. Az, hogy kedvelünk valakit, fontos számunkra a közelsége, örülünk a társaságának, a jelenlétének, és az, hogy „lájkoljuk”-e mindazt a tartalmat, amit magáról megoszt.
A szimbólum, a jelentés vajon összefonódik a fejben is? És a kisfiúéban?
Nem újdonság, hogy ismerősökben, a „lájkolás” mennyiségében mérjük magunkat vagy épp másokat. Hasonlítgatunk. Úgy vesszük, hogy a figyelem és a szeretet egyfajta mércéje ez. És persze a népszerűség, a menőség vagy épp az elfogadottság számszerű mértéke is. Serdülők, felnőttek is játsszák ezt a közösségi oldalakon, de egy 4-5 éves kisfiú vajon mit ért meg mindebből? Előre kondicionálódik valami, ami aztán az élete, önértékelése egyik vezérfonala lesz, vagy túl van az egész gondolva, a póló pedig csak egy feliratos ruhadarab? A gyerek fejlődik, tanul, magába szív mindent, de nem rendelkezik szűrőkkel, világképpel vagy épp értékrenddel, ami alapot, védelmet nyújthatna neki.
A digitális világ már nem a jövő, hanem a jelen. Ott van, beszüremlik a mindennapokba, a hirdetésekbe, a hétköznapi tárgyakba, párkapcsolatokba, az ágyba és a fejekbe is. Egy olyan rétege az életnek, ami próbálgatja a határait és felülír dolgokat. Egyvalamiben mégsem mindenható: csak ott tud hatni és uralkodni, ahol hagyjuk neki, vagy ahol nem figyelünk rá. Nem a technológia és nem az eszköz alakít át, hanem az ember, aki használja, túlzásba viszi, vagy épp elhanyagol dolgokat. Bármennyire digitális, analóg, régi vagy új, a kulcs még midig az emberi tényező, ahogy mindig is az volt.
A képek forrása: coolfbcovers.com, solomomedia.com
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 1440
Életünk egyre több színtere kerül át virtuális helyszínekre (is). Azon ma már jóformán senki sem lepődik meg, hogy elektronikus levelet írhatunk a másiknak a Föld másik felére, és azt alig pár másodperc múlva meg is kapja. Hasonlóképp írásban cseveghetünk, vagy akár képet is láthatunk, a hangját is hallhatjuk, és mindez közel tökéletes szinkronban van a valósággal. Majdnem olyan, mintha ott lenne velünk a másik.
Az érzelmeket, a személyes kontaktust, az érintéseket még nem képes a technológia hitelesen mímelni, és sokak szerint ez jó esetben így is marad. Átveheti egyszer a virtuális világ a helyet a valóságtól, vagy már most is félúton vagyunk oda? A válasz többnyire emberfüggő és bizonytalan. Mint a dolgok zömének, ennek a jelenségnek is két oldala van, és számos eleme múlik a felhasználón.
Sok kritika éri a digitális társadalmat olyan téren, hogy elbutul.
Egyre kisebb jelentősége van a memóriának, hiszen az okostelefon, a közösségi oldalak mindent megjegyeznek helyettünk. Néhány kattintás vagy keresés, és bármilyen információ elérhetővé válik – minek azt megjegyezni? Itt fontos megemlíteni, hogy valóban megfigyelték, hogy a digitális generáció sokkal több témában járatos, hiszen ha érdekli őket valami, akkor hatalmas adatmennyiséghez férnek hozzá az internet jóvoltából. Nem kell atlaszok és lexikonok tucatjait lapozgatni, elég egy böngészőt megnyitni. Ez persze csak felületesen igaz, hiszen maga a tudás is sekélyes, és főleg nem teszi lehetővé a komplex megértést vagy összefüggések elsajátítását. Hasonlóképpen, ha magyarázni, tanítani vagy használni kell az adott tudásanyagot, akkor nem kereshetünk rá minden kérdésre, ott is összefüggő ismeretekre van szükség. Akkor ez tudás vagy sem? Az információ gyorsan elérhetővé, megkereshetővé vált, de ez még nem nevel automatikusan mindenhez értő szakembereket.
A tabletek, e-könyvolvasók átalakították a könyvekhez való hozzáállást.
Kényelmesebb lett az olvasás, hiszen bárhol, bármikor lehet olvasni, akár egész könyvespolcnyi mennyiséget magunkkal hordva. Fényforrás is van az eszközhöz, tehát amíg az energiaforrás bírja, addig külső forrásból fény sem feltétlenül szükséges. Környezetvédelmi szempontból, helytakarékosságból is jól vizsgázik ez a megoldás, hiszen nem kell papír, nem fogyaszt túl sok áramot. Kérdés viszont, hogy az, aki a könyvet fizikai formában szereti tapintani, érezni az illatát, annak egy – ilyen értelemben vett – élettelen műanyag és fémeszköz vajon mennyire adja meg ugyanazt az élményt. A könyv információtartalma megegyezik, az érzés, a hangulat mégsem ugyanaz. Egyre többen belátják, hogy az újrahasznosított papír semmivel sem rosszabb, de nagy segítség a fák megóvásában. Egy kinyomtatott könyv évtizedekig használható marad, míg egy gépről egyelőre ezt nem mondhatjuk el, tehát a könyvek adatai „alá” újabb és újabb eszközt kell vásárolni. Megoszlik a tábor, mindkét félnek egyaránt vannak nagyon jó és a másikkal nem helyettesíthető tulajdonságai.
Az önkifejezés mindig is fontos volt az emberiség életében.
Akár művészeti alkotásokról beszélünk vagy olyan apró változtatásokról, amiktől az egyén a környezetét, tárgyait egyedien sajátjának érzi, a lényeg ugyanaz bennük. Az egyezményes jelek, szimbólumok is hasonlóképpen alakultak ki, sokszor szubkultúrákat alkotva, vagy cégek, termékek ismertetőjeleként funkcionálva. Ha a vöröskereszt jelét említem, az eurót vagy az email címben szereplő „kukacot”, akkor talán alig van olyan, aki fel ne ismerné mindhármat, de ugyanez a helyzet a kalózzászlóval is. A digitális generáció a virtuális valóságban létrehozott egy sajátos kifejezésmódot és nyelvet, amit internetes mémnek hívnak. Ez lehet egy kép, egy mondat, egy szó vagy arckifejezés is, a lényeg, hogy ugyanarra asszociál mindenki, aki ismeri. Magyaráz és egyértelműsít, sokszor többlettartalmat ad egy képnek, üzenetnek, a kedvességtől a maró gúnyig. Ha például ebben a közegben sikeresek vagyunk, egy kép ezt tökéletesen ki tudja fejezni, még a felirat nélkül is.
Vajon ténylegesen olyan népszerű-e valaki, mint ahogyan azt az ismerősei, barátai száma jelzi?
Gyakran merül fel ez a kérdés a közösségi oldalakkal kapcsolatban. Ez is egyfajta illúzió, hiszen a nagyon közeli baráti kör nagyjából 3-10 ember között mozog, a szélesebb baráti, ismerősi kör pedig 20-50 fő között. Ez az a mennyiség, ami még befogadható, kezelhető és átlátható. Ezért az, aki több száz, netán több ezer ismerőssel bír, nem valószínű, hogy akár a tizedével is bármiféle kapcsolatot ápol. Ez egyfajta presztízs mérce lett, minél több, annál jobb. Még az sem baj, ha idegenekkel van tele a névsor, vagy olyanokkal, akikkel két mondatot se beszéltek soha: a mennyiség számít. Itt a fogyasztói társadalom hatásáról is el lehet gondolkodni, mert az ilyen felhalmozás is legfeljebb adatként mutat jól, gyakorlati haszna jóformán nincs.
Új kifejezés a kiberözvegy (cyberwidow),
ami úgy is fordítható, hogy virtuálisan özveggyé tett ember. Kicsit félrevezető, mert itt nincs szó halálesetről fizikailag, viszont lelkileg nagyon megszenvedi az elhanyagolt fél ezt a bánásmódot. Lassan a kapcsolatok 25%-ban előfordul az a jelenség, hogy az okostelefon vagy az internet akkora hangsúlyt kap, hogy a partner mondhatni feleslegessé válik. A virtuális valóságot választó fél új párt, szexuális élményt, barátokat, szórakozást, hobbit és egyéb elfoglaltságokat is a világhálón keresztül biztosít vagy keres magának, és így szoros kapcsolat, sokszor súlyos addikció alakul ki benne. Az elhagyott fél valóban özvegyhez hasonló helyzetbe kerül, egy olyan üres térbe, ahol feleslegesnek érzi magát, és a másik nem kíváncsi arra, amit ő tudna nyújtani, sem arra, milyen vágyai, gondolatai, igényei vannak. Pszichésen és bizonyos szempontból fizikailag is helyettesítve lesz a másik ember a kapcsolatban – ha nem történik közbeavatkozás, akkor ez komoly következményekkel jár mindkét fél számára.
A világban egyvalami biztos, a változás. Most egyre gyorsabban kell alkalmazkodni ezekhez az új helyzetekhez, és sokszor olyan problémákat vetnek fel, amiket nem láttunk vagy látunk előre. A párkapcsolatok, a kommunikáció, az oktatás, és az élet megannyi aspektusa komoly átalakulások előtt áll, sok izgalmas és érdekes fejlesztésnek lehetünk tanúi. Egyre jobban érezni azokat a határokat, amiket az eddigi berendezkedés és struktúra megszabott, és a fejlődés folyamatos. Akiben pedig egy szemernyi kíváncsiság is van, az nyitott szemmel szeretne járni, részévé válni a jövőnek, vagy hozzátenni egy darabot a mozaikból.
A képek forrása: Blahó Claudia, pixabay.com (Gerd Altmann)
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 1657
Az új érzelemkifejező gombok (Reactions) új fejezetet nyitottak a Facebook életében. Árnyaltabb lett és bizonyos értelemben közelebb is hozza az embereket az általuk követett vagy kedvelt témákhoz. Vagy mégsem?
Korábban komoly problémát okozott egy rossz hír vagy lesújtó történet kedvelése. A „lájk” szó szerint ugyanis ezt jelenti, hogy tetszik az adott tartalom. Viszont más módszer híján hozzászoktunk, hogy a szimpátiánk, támogatásunk vagy együttérzésünk is ezzel jelezzük. Ezzel az is együtt járt, hogy időnként azt is oda kellett írni, hogy – például halálesetnél vagy hasonlónál – szó sincs tetszésnyilvánításról, hiszen a tudomásul vételről és az empátia kifejezéséről volt szó. Mi történik, ha most már több módunk is van arra, hogy jelezzük a Facebookon: ott vagyunk, láttuk, jelen vagyunk az adott információcsomagban, és véleményünk, meglátásunk, érzelmeink vannak a hatására.
Ez a bővülés bizonyos értelemben megöli a kommunikációt, mivel nem kell hozzászólni, nem kell magyarázni, nem kell leírni sem a gondolatainkat vagy érzéseinket. Azaz nem muszáj. Megtehetjük, hogy egy gombnyomással, az egyezményes szimbólumot használva útjára bocsátjuk az egész üzenetet. És ez nem kényelmi funkció, hanem inkább olyasmi, ami ellustít, vagy regresszív hatással bír. Már a facebookos matricák elterjedése is valami hasonló volt, hiszen mindenféle csillogó, táncoló, szöveget odabiggyesztő kisállat, figura, felirat megtalálható volt közöttük. Vagyis a köszönöm vagy a szeretlek már nem szavakat jelentett, hanem egy gombnyomást. Bármilyen kicsi is az erőfeszítés, egy matrica odabökése vagy egy gomb lenyomása nem ekvivalens egy leírt szóval, mondattal. És itt nem az ujjainkat mozgató izmokról van elsősorban szó, hanem az érzelmek átéléséről és megéléséről.
Szegényesebbé tette mindkét lehetőség a Facebookon való kommunikáció azon formáját, ahol két ember egymás felé fordul, és megfogalmazza, összerakja az adott mondanivalót. Ha felmerülne más országok vagy korábbi civilizációk képírása, írásjegyei vagy a szimbólumhasználata, legyen megjegyezve az is, hogy nekik nincs vagy nem volt másuk az írásra. A magyar ábécé 44 betűje és szavai viszont más rendszerben működnek, vagyis ritka, hogy egy betű fejezne ki valamit. Tehát maradnak a szavak, mondatok.
Árnyoldal lehet még az is, hogy ez az új rendszer az agressziót vagy a bántó szándékot is megkönnyíti. Természetesen itt is igaz az, hogy egy eszköz önmagában nem hibás, és a használója az, aki felelős érte. De amíg eddig a „lájk” gyűjtése volt a fő mérce és a negatív vagy bántó hozzászólások így való támogatása a másik jelzésértékű pont, addig most új felület nyílik. Vagyis a kedvelés, az imádom-szívecske gyűjtés lesz a lényeg nagyrészt. A dühös vagy a nevető fej pedig bekerülhet a cinizmus és a káröröm, vagy a nemtetszést kifejező kattintások közé. Ez kikerülhetetlen, de létező szelete lesz mostantól a digitális világunknak.
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a felhasználókon múlik sok minden, de a paletta bővítése nem csak a pozitívnak vélt irányt szélesíti ki. Az árnyaltabb kifejezésmód felelősséget is ad, valamint új visszaélési lehetőségeket is. Még az is lehet, hogy a „Facebook versenyben” idővel a kedvelés másodrangú lesz, az imádom ikonja mögött, hiszen érzelmi bevonódás és hőfok tekintetében jóval felette áll. Új rangsort, értéket is hozhat, hiszen az értékesebb – vagy az annak tartott – sokkal inkább kívánatos, mint a másodikként befutó ezüstérmes. Ha pedig az új trendek kialakulásának gyorsaságát nézzük, az is előfordulhat, hogy egy (pár)kapcsolaton belül a „lájk” már nem lesz elég kifejező. Ami nincs „imádva” az kevesebbet fog érni, adott esetben pedig szóvá is lesz téve, vagy épp követelve lesz a megfelelő reakció. Nem is beszélve az összehasonlításról, ahol az a vonzóbb vagy az „nyer” aki több szívecskét gyűjt. Ez persze most még csak találgatás, de ki tudja?
Felmerül annak a kérdése is, hogy ezt a gazdag érzelmi és önkifejezési repertoárt mennyire éljük meg igazán? Gyakran hallani olyan vicceket, hogy a nevetést jelző emoticon leírásakor az emberek az esetek nagy többségében rezzenéstelen arccal chatelnek. Kifejeztek valamit, átadták, mint üzenetet és jelentéstartalmat, de belső élmény sokkal ritkábban van. És a szomorúságot, egyéb érzelmeket reprezentáló szimbólumokra is igaz ez.
A digitális világnak a kötődésre, a kapcsolatok mintázatára, erősségére való hatása sem új kérdéskör. Sherry Turkle, az MIT kutatója TED előadásában pontosan ezt a témát vizsgálja közelebbről, ahogy könyvében is, melynek beszédes címe: „Együtt, mégis magányosan” (Together Alone). Itt nem csak a Facebook ismerősök számával összefüggő népszerűség vagy a kedvelések értékének illúziójáról van szó. Egyre több kutatás és cikk foglalkozik az elsekélyesedő kapcsolatokkal, az együtt töltött idő minőségének romlásával és az elvárásaink csökkenésével is. A metakommunikáció, a testbeszéd nagyon nagy százalékát teszi ki (kb. 70%) az interakcióink információtartalmának, a maradék az elhangzó szavak jelentésértéke.
Egyre több tanulmány figyeli meg azt is, hogy a szociális-kommunikációs készségek (jelentés, szándék), az érzelmek észlelésének képessége és az empátia is csökkenni kezdett a fiatalabb generáció körében. Ez nem egy „bezzeg az én időmben” vagy „ezek a fiatalok” frázis, hanem annak a jele, hogy a digitális világ – minden hasznossága és előnye mellett – van, amitől megfoszt minket. Egy éles képű, gyors webkamera és a jó minőségű hangfalak sem képesek a teljes testbeszédet visszaadni, és azt a közelség, jelenlét érzetet sem, amit az élő találkozás adhat. Hiába nézünk például a szerelmünk szemébe, a közvetítő eszköz egy monitor marad, a távolság pedig nem pár centiméter. Pótszer marad akkor is, ha nincs más megoldásunk, vagy ha időlegesen ez az egyetlen kapcsolódási lehetőségünk a világhoz, vagy egy számunkra fontos emberhez. Nicholas Carr is felveti azt a kérdést, hogy a hatalmas információmennyiség, a szétaprózott figyelem, az örökösen multitask-ban gondolkodó elme és az üzenetek, e-mailek, csipogások, rezgések általi megzavart gondolkodási folyamatok vajon hová vezetnek. Nem csupán sekélyes figyelemhez, hanem az összpontosítás, a logikai és elemző készségek elsorvadásához is.
Nemcsak, hogy szokni kell ezt az újdonságot is, de új feladatokat és kihívásokat is adni fog. Az új, bármennyire is segítőkész, nem feltétlenül jobb is. Ha pedig az érzelmek átélésével, az intimitás csökkenésével fizetünk a kényelemért, érdemes elgondolkodni. Nem csak az árán, nem csak a mostban. Hanem azon is, milyen irányba indul el, és milyen elvárásokkal rendelkezik az, akinek ez már természetes. Lehet beletörődés vagy elfogadás lesz a vége, és akkor ez az írás sem fog számítani már.
A képek forrása: getemoji.com, i.web4.hu