Kérdések, ismert helyzetek beszélgetnek, mozdulnak és táncolnak a színpadon. A MajdNEM sokat markolt és nem csúszik ki az ujjai közül a lényeg.

A párkapcsolatok kifogyhatatlan témát adtak és adnak a művészeknek. És bárki másnak is, hiszen társas lények vagyunk. A GlobART társulat darabját Pivarnyik Anikó írta, a témája pedig sűrű, szövevényes és örök. Párt keresünk, együtt vagyunk, széthullóban a kapcsolat, örülünk, hogy vége, vagy épp gyászoljuk. A köztes időszakban pedig ismerkedünk a másikkal, önmagunkkal és a MI-vel is. Ez pedig sokkal bonyolultabb tud lenni, mint sejtjük, főleg, ha a háttérben rejtélyes erők is mozgatják a szálakat. A MajdNEM bepillant a felszín alá, a múlt visszavág, a titkok pedig árnyékként borulnak rá az idillre. A Fészek Művészklub színpadának deszkái megtelnek Élettel.

Bepillantás abba, amit sejtünk

Örökös dilemma, hogy a hibáink valójában tényleg azok-e. Lehetséges, hogy valójában a legjobbat adjuk magunkból mindig, ennyire vagyunk képesek? Akkor minden kapcsolatba képességeink legjavát öntjük bele. És mi van a megegyezésre, adok-kapok szerződésre épülő látszat szövetségekkel? Működik, hiszen mindkét fél tudja mit vállalt, mit kért és mit ad. Az érzelmek forgószelében azonban eltorzulnak a határok, felborul az egyensúly. Szerelemben és háborúban mindent szabad, állítólag. Akkor is, ha egyszerre zajlik mind a kettő? Nem válogatunk az eszközökben, a múltunkat viszont nagyon szívesen átrendeznénk.

A színpadon egymásnak feszül a szerelem és az érdek szövetsége. Lenyűgöző volt látni, ahogy a tánc, a mozdulatok, a zene egybeolvadnak a helyzetekkel és a szövegekkel. Ha már a mozaik a darab fő szimbóluma, akkor csak dicsérni lehet azt a képet, amit a kis darabkák kiadtak végül. Mert bármennyire is gazdag az a sokaság, amiből a GlobART társulat darabja meríthet, a megvalósítás már más kérdés. Nehéz dolgom van a dicsérettel, mert a „mindenkit” olyan laposan hangzik. Az összkép volt az, ami megragadott, és amitől úgy érzem gazdagabban távoztam 2 óra múltán. A mozdulatok, a szavak, a fények, a hangok és a látvány mind része volt ennek. A szereplők az életből léptek elő, és hiába tűntek el a függöny mögött, időnként így vagy úgy, de szembejönnek, ránk köszönnek.

"Elviselem, hogy játékszerként használnak, ha közben fogod a kezem."

A titok hatalma óriási. De belegondolunk, hogy ezt mi magunk adtuk a kezébe? És mi van azzal az emberrel, aki gyökeresen megváltozik egy új szerelemben? Hová tűnik ilyenkor a jó és a rossz, a hibás és az áldozat? A szereplőknek megvan a maguk válasza, ahogy nekünk is. Ha nem örülünk annak, ami végkifejletként becsapódik, akkor tudjuk: részünk volt a már kérdésekben, a kimondatlan, elhallgatott lehetőségekben, a néma csendekben is.

A szerelem függőség és birtoklás. A titok savként marja le az illúziók falait. Az érdek hideg, hűvös és hajlamos önmaga ellen fordulni. Életünk legszebb időszakában úgy érezzük, a mozaik minden darabkája a helyén van. Aztán elkezdenek szétcsúszni a részletek. Elég egy szó, egy emlék. Vagy egy titok. Mozaik-keringő az élet, és bármilyen szorosan kapcsolódnak a darabok, egy kis őszinteség mindig elfér még közöttük. Persze akkor, ha táplálni szeretnénk egymást, nem csak etetni.

A képek forrása: globart-theatre.hu