A szuperhősök erősek (ostobák), védelmezik a gyengéket (na, jó, ez tényleg kedves tőlük), szembeszállnak az ellenséggel (előítéletesek), feláldozzák magukat (mondtam, hogy hülyék), és igazságot tesznek. Közben pedig sablonos figurákká válnak. Az igazság pedig az, hogy akinek nagyon kevés jutott a jóból az nem csoda, hogy bosszút forral, ha kibabrálnak vele (ezt csúnyábban is mondhattam volna), és azt a keveset is elveszik tőle. Ez most ráfogható az életre, az alapvetően kicsinyes emberi természetre, a gonoszokra, akik a háttérben rángatják a zsinórokat, de összességében, egyvalamiről szól csak:
Mi lenne, ha bármit megtehetnél, és biztos, hogy túlélnéd?
Na, jó, csak majdnem biztos. Elég lenne vajon, hogy többé semmi ne állítson meg, ha a fejedbe veszel valamit? Innentől annak szólsz be, akinek akarsz, lelőheted, lekaszabolhatod, aki nem tetszik, és igazságot szolgáltathatsz a magad mércéje szerint. És persze túlzásba vinnéd, átgondolatlanná válna az egész, és hamar kiderülne, ennél kevés viccesebb dolog van a világon. Mármint a külső szemlélők számára. Út közben pedig született Deadpool, aztán kapott egy piros hacukát (nem zöldet!), pár tonna ólmot, megkérdőjelezhetően jó humorérzéket és némi beszédkényszert.
És ettől robban a film is, az első pár másodperces felvezető stáblistától kezdve. Hiába tűnik egyszerűnek a recept, ha működik. Ha valaha is túlzásnak éreztük, hogy a jók mindenkinek megkegyelmeznek. Vagy azt, hogy visszafogják magukat, szépen beszélnek, a dühüket is kontrollálják, akkor képzeljük el, milyen unalmas lehet mindezt a másik oldalról át is élni. Erre az egész szuperhősös, jófiús (lányos) maszlagra egy szó illik a legjobban. Kiszámítható. Ha pedig az egész antitézisét vesszük, máris érthető, miért népszerű karakter Deadpool.
Ő az, akinek mindent szabad.
Pszichológiai értelemben véve az összes elfojtást, kontrollt, morális és erkölcsi gátat, valamint udvarias frázist és szociális keretet ledobva valami elemi, ösztönös és csapongó massza maradna csak. Wade Wilson karaktere azért ennél egy hangyányival (sokkal!) emberibb és szerethetőbb, valamint mértékrendekkel viccesebb is. A korlát és fék nélküli lét, a bosszú, nagyon könnyen átcsap ön-szabotázsba, és ez nem csak a célok elérése miatt kellemetlen. A szenvedés a megváltás, a szerelem mint gyógyír pedig talán az egyetlen dolog, ami nincs cinikus és nevetséges köpenybe burkolva. Bár szinte mindent és bármit leszól, lealáz és kifiguráz a piros maszkos bohócnak tűnő karakter, egyvalamire még ezen felül is képes. Pár józan mondattal érthetővé, átláthatóvá varázsolja hősünk ezt a majd két órás ámokfutást. Olyan apróságok ezek, mint az a kijelentés, hogy az ember egy elbaltázott (a filmben erre is más szót használnak) és sérült mozaik, de ha megtalálja azt a másik, szintén nem 100-as darabot, akivel egy működő egészet alkotnak, akkor mégiscsak ér valamit ez a nehéz (itt is k-betűs szó volt) élet.
Ezért volt olyan élmény a film, hogy két dologra kaphatja fel az ember a fejét, ki-ki igénye szerint. A rengeteg poénra, utalásra, jó és rossz szóviccre, valamint a véget nem érő hülyéskedésre. És arra a két-három mondatra, ami egy életfilozófiát, néhol egy egész életet vág az arcunkba, hihetetlen tömörséggel megfogalmazva az alapvető emberi vágyakat, szerethetőségről, beteljesülésről. Mielőtt azonban valaki lélektani drámának sejtené a filmet, szétoszlatom a félreértéseket. Nagyon (k-betűs szó!) nem az. A humor céltáblájára pedig minden felkerül, életkorra, bőrszínre, nemre és a többi klisére, valamint a jó ízlésre való tekintet nélkül. És nemcsak a szereplők kapnak alapos fejmosást, de a néző is, mert Deadpool senkit sem kímél. És ez így a legjobb!
A képek forrása: port.hu, attackofthefanboy.com