Barion Pixel

Mekkora szív kell az élethez? És ha sosem nyílik meg, számít, hogy mi van benne? A történet főhőse Fúsi, aki már nem menekül az élet elől. Már azt is feladta. Az általa berendezett rutinok, mindennapok pedig épphogy képesek megvédeni. Egyáltalán el lehet menekülni az élet elől?

Életnek nevezhető mindez? Ezek mind végtelenbe vesző mondatok, ahol még válasz se nagyon van, nemhogy jó válasz. Vagy beszéljünk inkább jó életről? A végén oda jutunk, hogy külön elmerenghetünk azon, hogy mi az élet és mi a jó. Aztán csendben maradunk, mert a viszonylagosság és a változás birodalmába érkeztünk, ahol a válasz hullámzó és mégis örök.

Vannak megbonthatatlan ellentétek, tévutak, és olyan szabályok is, amiket legfeljebb egy vészhelyzet ír felül. Jó esetben.

Család, munkahely, barátság. Olyan oszlopai ezek az életnek, ahol az egyensúly, vagy az afelé törekvés minden nap tudatosságot, gondolatokat és esetenként összetűzéseket hoz magával. És mi történik, ha valaki – mondjuk kb. 40 évre – autopilótára állította az életét? Vannak sérelmei, elfojtott vágyai, véleménye önmagáról, a világról. Elfecsérelt évtizedek, avagy jobb később, mint soha? Aki a hatékonyságot, az eredményeket helyezi a középpontba, az hajlamos az életet matematikai képletté redukálni. Igaza is lehet, amíg képbe nem kerülnek olyan dinamikák és a felszín alatt megbújó, láthatatlan életprogramok, amiket évek óta vésünk, alkalmazunk az életünkben. Ezek valamikor, valamiért hatékonyak voltak, lehet életet is mentettek. Aztán maradtak, erősödtek, megszokottá váltak. És itt válna a történet időpazarlásból életpazarlássá.

A film mégsem az időről szól. Ott van helyette a fordulópont csodája, a szeretet szépsége és tragédiája. És… valahol mégis ott az idő. Az „eljött az ideje” felismerése, érzése, amikor cselekvésbe vált a forrongó benső, amikor nemcsak lehagy az élet, hanem történik is valami. Ébredés az álomból, a tetszhalott, életnek tűnő passzív és lassú hanyatlásból? Úgy gondolom, a háttér, a múlt is benne van abban, akivé váltunk, és ennek az elfogadása nagyon nehéz lehet. Főként, ha életünk majd’ minden darabját leporolnánk, kicserélnénk legszívesebben. Mégis, egyvalamitől úgysem szabadulhatunk, az pedig önmagunk. Elnyomhatjuk, lezsibbaszthatjuk, de visszatér, és ismét találkozik a tekintetünk, újra és újra.

Bár borongós az alaphelyzet, és a film olyan érzékeny pontokra tapint rá, amikben majd’ mindenki talál kapcsolódást, mindezt a lehető legkevesebb kritika nélkül teszi. Dobálózhatna olyan menő és jól hangzó frázisokkal is, mint a felnőni, az önállósodni, vagy a férfivá, emberré válás, de akkor öngólt lőne. Az érzékenység és az emberi esendőség ugyanis az, ami sebészi pontossággal elénk tárul.

A hős pedig kezdetben örül (nem, dehogy örül), hogy él, és telnek, múlnak a napok, az évek. Tud a démonairól, évtizedek óta hurcolt (és vállalt!) súlyokkal araszol előre, és esze ágában sincs világgá menni. Éli az életét. Mert élet ez is: a dependenciákkal, fájdalmakkal, megalázással, keserűséggel és a monoton rutinnal kibélelt mindennapokig jutott. Csodára mégis szükség van. Persze ez sem szirupos, varázsütésre mindent megváltoztató, tűzijátékkal kísért metamorfózis.

Talán az a legérdekesebb pillanat, amikor a makacs ragaszkodás, a félelem és a kíváncsiság új dolgokra sarkall, és nemcsak bátorság, de emberség is a képbe kerül. Mert végre van hol megmutatni magunkat, és ami talán a legfontosabb, van kinek. A sérüléseket takaró és az újabbaktól megvédő páncél pedig kezd széthullani, a világ pedig megváltozott. Megmaradtak benne a fájdalmak, de immár a szépségei is utat találnak a szívhez. És az utolsó pillanatig nekünk szegezi majd a kérdést: Milyen bánásmódot érdemlünk az életünkben?

És közben más színezetet kap az önfeláldozás, a segítség, a szeretet, a szerelem és a hála is. És bármennyire is nehéz kimondani, van, amivel Fúsi először találkozik, hiszen eltorzult formáit ismerte csak eddig. A kezdeti sodródás után pedig a felismerések és az újra felfedezett érzelmek mélyesztik bele a fogukat a védtelenné vált férfiba. A csoda viszont már megtörtént, és nem süllyed vissza a szürkeségbe. Kaleidoszkóp-szerűvé válik, ahol egy kis változás az egész képet átrendezi, és nincs visszaút. Most már el lehet indulni világgá. És talán nem is számít, hogy szimbolikus vagy valóságos az elindulás, hiszen az üzenete ugyanaz marad. Valami történt, fény gyúlt, és immár több a kíváncsiság, mint a félelem. És ez a kezdő lépés, amihez nem marad más, mint azt kívánni: Jó utat!


A képek forrása: tribecafilm.com, filmtrailer.hu, moviestillsdb.com