„Amikor valami rettenetest tapasztalok, ami nekem rettenetes, de körülnézek, és mások úgy tesznek, mintha semmi rettenetes nem történne, akkor nagyon egyedül érzem magam. De még fájdalmasabb, hogy senkivel nem tudok erről beszélgetni, mert mindenki úgy csinál, mintha ez teljesen normális lenne. És akkor rettenetesen egyedül vagyok.„
Jó régen olvastam a Tudatállapotok szivárványa című könyvet, de arra emlékszem mi jutott elsőként szembe, amikor megláttam 2014-ben a Most vagy sohát. Vékony, kevés, és hát, hol van ez a majd 300 oldalas „nagykönyvhöz”? A kíváncsiságom persze erősebbnek bizonyult, és elkezdtünk ismerkedni a „kicsivel” és kiderült, hogy nem kevés, nem átverés, és nem is felvizezett, odavetett betűhalmaz.
Úgy tűnik, komolyan abba kell hagynom az előítéletek gyártását, vagy komolyan vételét. A nyáron megjelent Félelem, düh, agresszió és szex olyan erős esszencia volt, amit úgy gondoltam nemigen lehet felülmúlni. Aztán kiderült, hogy ez félig igaz, mert hasonlóan jól összerakott könyvvel találkoztam, pedig csak fél év telt el. Vagyis nem kell felülmúlni, elég, ha mellbevágó, erős dózisként összetöri kicsit a világot, aztán megnyugtat, hogy ez természetes. Vitázni lehet (sőt kell!) vele, gondolkodni nem kötelező, de erősen ajánlott, és rövidsége ellenére nem egy fél délutános könnyed olvasmány. Vagy legalábbis nálam húzódnak az órák, néha a napok is, ahogy meg-megrágom a mondatokat, megcsóválom a fejem, vagy leejtem a könyvet egy hitetlenkedő sóhajtással. De hát csak 100 oldal! Jó, ha másfél óra kell máskor ennyi elolvasására.
Néha elmerengek vajon milyen lenne egy olyan könyvtárba belépni, ahol elolvasható, meghallgatható az összes eset, történet, élmény, amivel András eddigi élete alatt találkozott. Na, nem mintha, ne kapnánk bőven példákat belőlük. És talán pont ez adja a sorozat erősségét is, a személyesség, a hangos gondolkodás, a „mi lenne ha” és mindazon tanulságok, amiknek hangsúlyozottan: nem kötelező hinni. Mert eltérőek vagyunk, más az élményünk. Szóval, ha létezne ez a könyvtár András kukkolónak hívna (a Word győzköd, hogy javítsam át cukkolóra a szót), én ezzel szemben, vagy emellett kíváncsinak aposztrofálnám magamat. Olyan ez, mint amikor egy tanárommal a vonaton, hazafele utazva egy elég rettentő esetről beszélgettünk, traumákról, embertelen körülményekről. Egyetértettünk, hogy mindez szörnyű, de el kellett ismernünk, hogy emellett érdekes és izgalmas is. Hogy megtörténhet. Hogy ebből felállnak emberek, mások pedig tanulni akarnak. Aztán vagy sikerül, vagy nem.
Az olyan erős érzelmek, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül a helyzethez, általában mind emlékek.
Egy történet maradt meg nagyon élesen olvasás után, mégpedig ami arról a kisgyerekről szólt, akit a szülei, a bizalmasai bántanak. Ha fél, egyből hozzájuk szaladna, de ha tőlük jön a bántás, akkor kihez mehet? Átöleli a fájdalommal együtt a bántalmazót, majd később olyan párt választ, aki szintén bántja, hiszen ez a szeretet kiegészítője, anélkül nem is ér semmit. Aki szeret, annak bántania is kell, különben nem hiszi el neki, hogy szereti. És folytatódik a sor. A megszégyenítés gyakori téma, nemcsak személyes, de világ szinten is, ahogy a gonoszság is. Bizalom, trauma, reménysugár. A 90 oldalas könyvecske hiába „fogyott” a legutóbbi óta, tömény maradt, és erős témákat feszeget. Néhol menekülhetnékje van az embernek, hogy köszönöm, ennyi elég volt a valóságból, abból mi zajlik, vagy mit művelünk egymással nap, mint nap.
Úgy tűnik igaz az is, hogy a csodálatosról nem nagyon kell beszélni, azt élvezni kell, hálásnak lenni, hogy van. A rettenetes viszont csak úgy élhető túl, ha sokat beszélünk róla. Vagy olvasunk. Itt a lehetőség, és a szembesülésre, a felismerésekre, a vitára is. A párbeszéd számít talán leginkább, hogy lehetőséget kapjunk, hogy beleadhassuk magunkat, hogy léphessünk egyet előre. Így a rettenetessel és a csodálatossal is találkozni tudunk majd. És megtorpanás helyett megváltozva megyünk tovább. Jó utat nekünk!
A képek forrása: hvgkonyvek.hu, origo.hu