A bántalmazás néha egy szó, vagy mozdulat. Van, amikor ennyi is elég. Takács Hajnal könyve, a Bántalmazottak igazsága az elevenünkbe vág és nem kendőzi el az igazságot.
"Mondd, miért olvasol mindig ilyen szörnyű hangulatú dolgokat?".
– kérdezte minap egy barátom. A kérdés jogos, csakhogy a feltételezés már nem. A szörnyű téma mögött én ugyanis a tudást, a tapasztalatot és a történeteket is látom. Azokat is, hiszen letagadhatatlan, hogy a témák egyáltalán nem a habkönnyű vígjátékok szintjén mozognak. Súlyosak, ütnek, megkérdőjeleznek.
Majd felteszik – néha bekezdésenként – a kérdést: És nálad hogy is van mindez? Takács Hajnal könyve egy nagyon fontos témára világít rá: arra, hogy a bántalmazás bárhol megtörténhet, és sokak életében mindennapi valóság. A Bántalmazottak igazsága segélykiáltás és reménysugár. Hogy van, aki hallja, és lesz, aki figyel.
Túlélők és történetek
Az író, Takács Hajnal, túlélő. Akár egy háború életben maradt szereplője is lehetne, hiszen a harc ott folyt körülötte, majd benne, egyre elkeseredettebben, egyre mélyebben. A túlélők összetörten ugyan, de mesélnek, emlékeznek, tanítanak. És gyógyulnak is, mert anélkül a történeteik keserűsége kerekedne felül.
Egy régi egyetemi vita jut eszembe, amikor arról folyt a diskurzus, hogy a segítő szakmában dolgozó szakember vajon át kell-e élje azt, amiben segít. Meg kell, hogy erőszakolják, verjék vagy alázzák, hogy igazán jó, hiteles tudása legyen? A válasz: nem. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy ilyen élmény egy plusz tudással, megértéssel és érzékenységgel is felruházza azt, aki átélte. Mert ő nem csak az iskolapadban, mások történeteiben és a könyvekben találkozott a rosszindulattal, a vérrel, a bántalmazással.
Amikor csak az áldozat hibás
Az erőszakkultúra itt van és köszöni szépen, virágzik.
Ahogy az iskolákban, a nevelésben, a szülészeti és nőgyógyászati osztályokon is. A norma a megszokottat, elfogadottat is jelenti. Hogy már fel sem tűnik, hogy nem lépi át az ingerküszöböt. Elsikkad az érdektelenségben. A bántalmazó tovább manipulálja a szereplőket: hitelteleníti az áldozatot, becsmérli, a mentális egészségét is megkérdőjelezi.
És mi jellemzi őt magát? Birtoklásvágy, jogosultságtudat, uralkodás. Ő az, akinek minden jár, aki tárgyiasít, és az igényeit ki kell szolgálni. A kapcsolat öncélú és önző. Ezzel szemben nem képes felelősséget vállalni, tetteinek a súlyát elbagatellizálja és önbíráskodó.
Fontos felismerni, ha ilyen kapcsolatban él valaki, mert ez nem normális és nem elfogadható. Akkor sem, ha vannak jó pillanatai, mert az ilyen viselkedés apránként töri darabokra a bántalmazott lelkét (gyakran a testét is), és mérgezi meg a közös élet minden pillanatát. Az erőszak, a bántalmazás az elkövető felelőssége, döntése, amiért neki kell felelnie.
„Egy nő legyen szajha az ágyban, szakács a konyhában és úrinő a társaságban.”
A felismerés, és az életekbe való bepillantás sokszor kényelmetlen és kellemetlen. Olyan kérdéseket vet fel, és olyasmivel szembesít, ami akár a mi életünk velejárója is lehet. Vagy amibe „jobb nem belekeveredni”. Ez azonban önámítás. Amíg az önérdek és a felelősség között az előző felé húz a többség, addig két áldozata is lesz a rendszernek: az igazság és a bántalmazott.
„A társadalom tagjainak, a gondolkozó és érző embereknek ezért is van kulcsszerepük abban, hogy megismerve az erőszak természetét és lélektanát, annak bántó következményeit és megnyilvánulásait, nemet mondjanak a rendszererőszakra is, és felismerjék, hogy felelős hozzáállásukkal emberéleteket menthetnek meg a rendszer segítsége nélkül.”
Takács Hajnal találkozott a rendszerrel, az általános hozzáállással és mindazzal a korlátozó, ellehetetlenítő valósággal is, ami a bántalmazottakat várja ma. Ahol az emberi sors egy számozott dosszié és teleírt porosodó papírlapok tömkelege. Kelletlen ügyintézők, a bántalmazót támogató szakértők mellett vérzik el az igazság. Csak ne kelljen mélyebben belegondolni és belelátni a bántalmazottak életébe. Csak megmaradhasson az a távolság, ahová a hírek se jutnak már el. Hiszen mindegy ki lesz a bűnös, csak legyen valaki. Vagy legalább le lehessen zárni végre ezt az egész kényelmetlen ügyet. És vele együtt egy ember reményeit is a jobb életre.
A Bántalmazottak igazsága nem éri be annyival, hogy esetleírásokat és a definíciókat írjon le.
A bántalmazottak sorsa nem magánügy!
Emberi sorsokat, és nagyon fontos: sokszor gyermekeket is érint. A segélykiáltásokra a némaság, az érdektelenség vagy az értetlenség felel. Változásra adhat okot, hogy egyre több olyan ügy kerül a nyilvánosság elé, ahol a bántalmazó és a rendszer is számon van kérve. Csoportok, közösségek alakulnak – gyakran a bántalmazást elszenvedőkből – akik támaszt, segítséget tudnak adni. És ami még fontosabb, reményt. Annak a megélését, hogy aki ki akar törni, ki akar szabadulni, az nincsen egyedül, és nem is marad egyedül ebben a harcában. A reménysugár pedig változásokat hoz, életekben, gondolkodásban, hozzáállásban. Hogy minél kevesebb árnyék boruljon a lelkünkre.
A képek forrása: slate.com, i0.wp.com, goodtoknow.co.uk