Az információs kort elhagyva a dezinformáció korában járunk. Szűrőbuborékok (filter bubble) vesznek körbe minket, a magunk után hagyott digitális lábnyomokat digitális „porszívóval” szippantják fel a tech cégek. Az online bántalmazásnak 12 fajtáját ismerjük (és ez a lista bővülhet még), de belefutunk a phubbing (okostelefonra figyelés által, elhanyagolt offline jelenlét), a ghosting (nyom nélkül eltűnés) jelenségébe, fantomvibrálást érzünk, amikor csak a „zsebünk csörög”, de ha túl sok képet, tartalmat osztunk meg a gyerekünkről, akkor (over)sharenting címkét kaphatunk.

Online kihívásokban – challengeken veszünk részt, megtanuljuk mi a sadfishing és nem hoz minket zavarba a cyber grooming, a szexting, de azt is értjük, ha a swatting szót használja valaki. Ha mégsem, akkor a keresők által az online világ teljes tudástára egy kattintásnyira van tőlünk. De közben felmerül a kérdés, hogy mi történik a szokásainkkal, az emberi kapcsolatainkkal? Megértjük egymást a fiatalabbakkal? És ki vigyáz kire az online térben? Tudunk egyáltalán annyit, hogy felmérjük, a technológia milyen irányba viszi a társadalmat, miközben az idegrendszerünk, a testünk még mindig ugyanazon huzalozással és sebességgel mozog jórészt mint több tízezer évvel ezelőtt?

A The Social Dilemma ilyen és hasonló kérdéseket tesz fel, de válaszokat is ad. Az irány kiszámíthatatlan, de vészjelzésekkel teli. És ez nem egy kisarkított, a negatívumokra kihegyezett, fantáziákból táplálkozó film, hanem napjaink valósága, életünk, szeretteink életének órái, percei és napjai a digitális világ hálójába gubancolódva.

 

Face, Snap vagy Insta?

A közösségi oldalak ingyenesek. Egy egyszerű regisztráció és minden funkciójukhoz hozzáférünk, de ők is belénk vájják a karmaikat. A céljuk bonyolult műveleteken keresztül valósul meg, de összességében egyszerűen összefoglalható:

- a lehető legtöbb figyelmet
- időt akarják megkapni, valamint azt, hogy

- funkciókat, érzéseket, szokásokat építsünk köréjük.

Ezek olyan összetevői az életünknek már ma is, amik mélyen, szinte ösztönszerűen az életünk részévé – talán alappillérévé válnak. A keresés szóra helyett a ráguglizni  szót használjuk, ami igazából egy szolgáltatás neve. Máris elfoglalt egy olyan helyet a mindennapi gondolkodásunkban, ami az információ, a tudás a tájékozottság és az eligazodás szinonimája. Emellett az odatalálás, tájékozódás, utazásé is valahol, hiszen a Google Maps segítségével tervezzük meg ezeket. „Ha nem fizetsz a termékért, akkor te magad vagy a termék.” – Ez habár magában rejti az igazság nagy részét, nem fedi le a teljes igazságot. A felfogásunkban (perception), a viselkedésünkben (behavior)és a szokásainkban beálló apró majd egyre nagyobb változások az igazi fizetség, az igazi termék. Megváltozik mit és hogyan csinálunk, ahogy az is, akik vagyunk. Üzleti szemszögből a sikernek a legfontosabb kulcsa az előrejelzés, ami pedig hatalmas mennyiségű adat megszerzését és feldolgozását jelenti. És ki adja át az adatait, a keresési találatait, az érdeklődésének tárgyait, a vásárlási szokásait, a kulcsszavakat azzal kapcsolatban mi érdekli, mi foglalkoztatja, mire vágyik? Mi magunk.

Digitális ösvényen a lábnyomok

Minden amit online csinálunk adatot eredményez. Ezeket az adatokat pedig figyelik, követik és elemzik. Mire keresünk rá, mennyi időt töltünk egy honlapon, mennyi ideig nézünk egy bizonyos képet, fotót, milyen szavakat használunk az e-mailjeinkben, mit lájkolunk, vagy milyen reakciót nyomunk az adott posztra, milyen szavakkal keresünk rá témákra, tárgyakra, információra, milyen képeket, videókat készítünk, küldünk, kapunk, nézegetünk, hol járunk épp a GPS koordinátáink szerint, hol fordulunk meg gyakran, kik vannak esetleg a közelünkben. Az adatokból félelmetes pontossággal lehet profilt építeni az ízlésünk, a szokásaink, az érdeklődési köreink, a hangulatunk, a mentális állapotunk, a személyiségünk, a szorongásaink aktuális állapotára és változásaira, de a bejósolhatóságára is.


És mi az egyik legjobban bevált és ezért legfélelmetesebb eszköz az adatszerzésre? Az értesítések. Lehet azt mondani, hogy legalább információval látnak el és az is érv lehet, hogy mi magunk járultunk hozzá vagy kértük. Ha azonban serdülő korú lennék ma és az általam követett oldalakat, embereket, játékokat, barátokat, érdeklődési köröket összefognánk akkor az jönne ki a végén, hogy durván 30 másodperc és 1 perc gyakorisággal kapnék valamilyen értesítést a telefonomon, ami rezgéssel, hanggal vagy villogással jelezné ezt. Egyszóval figyelmet követelne és a jutalmazó (és a dopamintermelést szabályozó) része az agyamnak máris aktiválódna, hiszen nem tudom mi az, rejtély, hogy valami nagyon érdekes, hasznos vagy valami teljesen irreleváns dolog van az értesítés mögött. De lemaradni sem akarok róla és így meg is érkeztünk a FOMO (Fear of missing out – a lemaradástól, kimaradástól való félelem) jelenségéhez, ami egészen véletlenül egy újkori, pár éve már tömegesen észlelt jelenség a fantomvibráláshoz hasonlóan. És itt érhető nyomon annak a folyamata, ahogy a technológia apránként hatással van ránk és a szokatlanból lassan normává fejlődik.

Csörög, rezeg, villog, zenél

Mindezek mellett viszont azon is elgondolkodhatunk, hogy az értesítések miért részlet információkat tartalmaznak sok esetben? Miért annyit látunk csupán, hogy valaki bejelölt minket egy fotón, amikor láthatnánk a képet magát is? A lényeg itt is a kíváncsiság kiaknázása, a figyelem megszerzése, az oldalon vagy applikáción töltött idő és az, hogy közben más tartalmakkal még tovább ott tarthatnak minket. Ugyanerről szól az a fejlesztés is, hogy látjuk, ha valaki épp gépel – persze, hogy kíváncsiak vagyunk arra, amit mondani akar, az már más kérdés, hogy egy véletlen lenyomott betű vagy egy elkezdett mondat, otthagyott csevegés is elküldi ezt az „ígéretet”. A lényeg azonban ugyanaz marad, ott ragadunk a képernyő előtt.


Téged phubbingoltak már? – Nincs is rá megfelelő magyar szó, az angol nyelvben a phone és a snub (visszautasít, elhallgattat, lekezel) összeolvadásából ered és rögtön ismerős lesz a jelenség: „Miért bámulod állandóan a telefonod, azt hittem beszélgetünk?! Itt vagy, figyelsz egyáltalán? Már ötödjére nézed meg a telefonod mióta leültünk pár perce.” Amikor valaki ezt tapasztalja, visszautasítottságot, kirekesztettséget él át, mintha ő maga nem lenne fontos, vagy legalábbis a telefon után következne valahol. A találkozás intimitását, mélységét, az elégedettséget, az érzelmi köteléket, a kapcsolódás erejét súlyosan befolyásolja ez a szokás és egyre gyakrabban látni, főleg fiataloknál.

De már a telefon asztalon hagyása vagy elérhetősége, egyetlen rezgés, zizegés is elég ahhoz, hogy elvonja a figyelmünket, lefoglalja a kognitív kapacitásunk egy részét, az agyunk ugyanis azon pörög, hogy van-e ott valami, esetleg fontos, izgalmas, érdekes dolog érkezett az értesítéssel? Ez pedig kiragad minket a jelenből és a jelenlétből is, legyen szó munkáról, tanulásról, vagy egy baráti beszélgetésről. Kapacitást veszítünk és máris kis túlzással többfelé szakadunk egyetlen, 1 másodperces rezgés miatt, ami benyomott egy gombot a fejünkben. Szociális lények vagyunk és a hozzánk közel állókkal való kapcsolatunk, az, hogy mit gondolnak rólunk mindig is fontos volt az egyedfejlődésünk és a történelmünk során – ez adta meg a közösségek erejét és az összetartozás érzését. Itt azonban nem emberek ezreiről vagy tízezreiről volt szó és pláne nem arról, hogy szinte bárki, bárhonnan véleményt mondhatott arról, ahogyan kifejezzük magunkat vagy megjelenünk online a digitális énünk által.

Nem gyerek kezébe való?

Ez a technológia határozottan nem gyerekeknek készült. Igaz, hogy úgy tűnik, egy pillanat alatt elsajátítják, remek szórakozásnak tartják és felkészíti őket a digitális világ kihívásaira, az igazság az, hogy ennek is megvan a maga ideje. A WHO ajánlása is csupán 1 óra szülő által felügyelt képernyőidő 3-6 éves kor között, szigorúbb szakemberek szerint azonban akkor sincs baj, ha 6 vagy akár 10 éves koráig a gyerek nem, vagy alig-alig találkozik okostelefonnal, tablettel, számítógéppel. Ehhez persze a szülőknek is példamutatónak és tudatosnak kell lenniük akár a saját használatuk tekintetében, akár az otthoni szabályok meghozásában és betartásában - erről szól egy otthoni digitális szerződés. Ellenkező esetben a lájkok, szívecskék vagy az ismerősök száma lesz a szerethetőség és az értékesség megmondója, arról nem is beszélve, hogy ezeken a számokon mindig növelni kell(ene) kicsit, hogy ugyanazt a hatást érjék el – ez pedig ahhoz vezet, hogy manipulációval, önmagunk és az életünk kiteregetésével vagy erős érzelmeket előhívó „drámákkal” kapunk végül figyelmet. Sem erre, sem az online bántalmazás különböző fajtáira nincsen felkészülve egy gyerek fejlődő agya és személyisége, ha azonban fejest ugrik ebbe a világba, akkor az mindenképpen rajta hagyja a nyomát.


A digitális cumi jelenség azonban fiatalokra és felnőttekre egyaránt vonatkozik. Az okoseszközök remekül beválnak figyelemelterelésként vagy olyan helyzetekben, ahol egy kis vigasztalásra vágyunk. Ezer módot kínálnak az unalom legyőzésére, a szorongás csökkentésére és arra is, hogy kiadjuk magunkból, ha valami rossz történt velünk. Egy szomorú, felháborodott vagy elkeseredett posztra tömegével jöhetnek a támogató üzenetek, a lájkok vagy a szívecskék, de közben valami elveszett. Az érzelmeink félresöprésével vagy azonnali „kiöntésével” nem tanulunk meg bánni velük, nem éljük meg őket és nem fejlődik ki az a képességünk sem (vagy csak csökevényesen), hogy önmagunk is megküzdjünk az ilyen helyzetekkel - így alakul ki az érzelmi inkontinencia, ami a fékek, a megküzdés és az érzelmeink kontrollálásának problémáját veti fel. Ha elképzeljük egy olyan világot, ahol minden érzelemnek azonnal robbannia kell, azonnal csatornát kell találni, akkor nem csak üresek maradunk végül de tehetetlenek is. Ha egyetlen eszközhöz nyúlhatunk, ha baj van, akkor mi lesz velünk, ha nem elérhető épp? A jelenségnek neve is van: FOBO (Fear of being offline) vagyis félelem az offline léttől, szorongás attól, hogy eszköztelenek maradunk egy nehéz helyzetben.

A buborék hatás (filter bubble) olyan személyre szabott információ, amit azért dob fel a kereső, mert azt gondolja minket az a vetülete vagy oldala érdekel. Ha beírjuk, hogy a videojátékok veszélyei, vakcinák hatása vagy klímaváltozás akkor kiegészíti vagy felsorolja a leggyakoribb kereséseket. Így egymásnak ellentmondó, félrevezető információk egész sora is megnyílik előttünk a transzparencia jegyében. De emellett a látott hirdetések, posztok, reklámozott oldalak, FB csoportok, termékek, céges szolgáltatások tekintetében egy buborékba kerülünk, ahol a hasonlót, a hasonló gondolkodásút és nézőpontút sorolja előbbre a program a nekünk ajánlott tartalmak során. Ezzel az ismerős információk és vélemények burkolta buborékba kerülünk, ami szűklátókörűséget, előítéleteket szülhet és az empátiánkat is csökkenti, hiszen „csak” arra találunk bizonyítékot online, hogy mi jól látjuk, jól gondoljuk a dolgokat.


A technológia jelenleg túlterheli az emberi természetet, a fiziológiánkat és a személyiségünk kapacitását. Ideje körbe nézni és tudatosítani azt, amit jó ideje érzünk. A jelenlegi tempó nem tartható fenn súlyos következmények nélkül. El kell döntenünk, hogy az online világot mire, mennyit és hogyan használjuk. És nem csak nekünk, hanem a cégeknek, a marketingeseknek, az applikációk, közösségi oldalak fejlesztőinek és a döntéshozóknak is lépéseket kell tenniük, ha emberközelibb, élhetőbb életet akarunk, online és offline is.