Szembe merünk nézni azzal, hogy az virtuális viselkedésünk, egyfajta kiterjesztett személyiségként ugyanúgy hozzánk tartozik? Belegondolunk, hogy a hozzászólások, vélemények, chatelések emberekről szólnak, emberekről ítélkeznek? Nem szemtől szembe mondtuk ki, de a hatása ugyanaz.

Az internet berkeiben járva rengeteg érdekes, vicces, hasznos dologra bukkanhatunk. Egy nem teljesen pontatlan meghatározás szerint a neten minden fenn van, és annak az ellenkezője is. Külön cikket és oldalakat érdemelne az a téma, hogy a virtuális világ miként hat kapcsolatainkra, miként változtathatja meg a viselkedésünket, vagy épp mi az, ami nagyobb szabadságot, vagy épp korlátokat ad általa. Gyakran hallom, hogy önálló entitásként kezelik „a netet” vagy a tárgyakat, a digitális csatornákat, felületeket beszélgetésekben, történetekben.

Pont úgy hangzik ez, mintha nem emberek barangolnának ott, a tartalmak és adatok csak úgy mágikusan a semmiből jelennének meg, és az eszközök életre, és öntudatra ébredtek volna. Ilyen felvezetés után már nem lesz meglepő a hír, hogy mindent mi, emberek csinálunk. A segítő, kedves, szívmelengető dolgoktól kezdve a megalázó, agresszív, primitív megnyilvánulásokig. Ezeket mi írjuk, gépeljük, feliratozzuk, szerkesztjük és publikáljuk. Van, hogy tudatosan, máskor egy érzelemtől fűtve, vagy „csak úgy kicsúszott”a billentyűzetből. A szociálpszichológia sokat foglalkozott az anonimitás, a következmény nélküliség, vagy épp a személytelen kommunikáció hatásaival és érdekes dolgok derültek ki.

A szociálpszichológia és az ember

Sokan gondolják úgy, hogy az interneten megszokott arctalan/névtelen megnyilvánulási lehetőségek a szociális normák, és az alkalmazkodás elvetését idézik elő. Kutatások és a saját megfigyeléseim szerint viszont ez nem teljesen így van. Az emberek ugyanis bizonyos mértékben áthozzák az offline viselkedésüket és szokásaikat is. Érdekesség, hogy chates közösségekben megismételték Asch klasszikus konformitáskísérletét.

Itt az a lényeg, hogy a beépített emberek néhány jó válasz után következetesen rossz választ adnak, az egyetlen külsős szereplő pedig nagy valószínűséggel követni fogja őket. Vagyis az eredetileg jó választ adó is konformizálódik, a csoport nyomására elfogadja a rossz választ, akkor is, ha tudja, hogy az ő válasza a jó. Azért sem lesz az emberekből minden keretet elvető anarchista, mivel a társas norma és a csoportnyomás itt is hat rájuk. Vagyis elfogadják azokat a szabályokat, amiket a közösség hozott létre és tart fenn, valamint alkalmazkodnak hozzá. Ha nem sikerül alkalmazkodni, úgy nemcsak összetűzésbe keveredhetnek a tagokkal, de nagy valószínűséggel el is távolítják őket, mint renitens elemet.

Más a helyzet akkor, ha vélemény, nézőpont megosztásról van szó. Itt ugyanis általában a csatorna nyitottsága miatt, kevésbé beszélhetünk csoportról vagy közösségről. A szerkezet is lazább, gondoljunk csak a hírek alatt levő kommentekre, vagy a Facebook-os hozzászólásokra. Létezhet persze itt is egy közösség, vagy rendszeres társaság, de a névtelen, meghatározhatatlan személyek mellett csakis a leírt gondolatok, vélemények alkotnak bármiféle képet is a másikról.

A neten nincs következménye semminek, ugye?

A következmény nélküliséghez az szükséges, hogy ne derülhessen ki a hozzászóló valós identitása. Az arctalan hang (írás) tehát csak tartalmat ad, beazonosítható személy, látszólag nincsen mögötte. Persze a becenevek (nicknevek), e-mail címek és egyéb adatok alapján sok minden visszafejthető, súlyos esetben a szolgáltató is köteles adatokat szolgáltatni az illető megtalálását segítve. De az esetek nagy részében egy úgynevezett kamu profil/fiók bőven elegendő a felismerhetetlenséghez és ezek után jöhet, ami csak a csövön kifér. Ez biztonságérzetet ad, hiszen nincsen konfrontáció (legalábbis direkt), egy szellemmel hadakozik vagy vitatkozik az ember, sőt, gyakran előfordul, hogy jóformán mindenki névtelen, arctalan identitásként osztja az észt és egymást.

Még a személyes információkra épülő közösségi oldalak sem adnak megoldást, hiszen nem vagyunk előrébb, ha a Facebook profil alapján megtudjuk, hogy „Vagyok aki vagyok” szólt be, akinek egy rajzfilm karakter az „arcképe” elvégzett iskolája pedig „Az ÉLET!”. Tehát ha nincs következmény, akkor elszabadulhatnak az indulatok, mondhatunk bármit és levezethetjük a fáradt gőzt a többieken. Előrébb nem jutunk, se a megegyezéshez, se az építő kritikához nem alkalmas ez a talaj, de egy értelmes vita is kudarcba fullad, mivel itt nem ez a lényeg. A fókusz itt már az egyénen van, akinek a rejtőzködés „mindent” megenged, és nem kell figyelemmel lennie másokra. Hiába kulturált, művelt, adott esetben kedves ember ő, itt a szociális maszk lehullhat, úgysincs mögötte senki. És a többiek is senkik, ha van arcuk, ha nincs. Sose látott mások ők, akiket a felület közel hozott, valójában viszont távol vannak, lényegtelenek és így az érzéseik, az érveik is azzá válnak.

Súlytalannak tűnő műfaj ez, ahol a pofonok, a szidalmak az éterbe vesznek, de a visszhangjuk sokáig kísérhet még, hiszen mégiscsak mi kaptuk, ránk vonatkozott, nekünk címezték. Ez a dezindividuáció részhatása, hiszen aki felismerhetetlen az csak egy a tömegből, eltűnünk a közeg „masszájában”, de az önértékelése is csökken. Ezután visszatérünk a valóságba és ismét egyedül vagyunk, nincs már körülöttünk a burok. A nekünk írt sértések, agresszív mondatok, vagy az általunk „megbüntetett” láthatatlanok pedig velünk maradnak. Érezzük a szavakat és átéljük, rágódunk rajta, dühösek leszünk, eszünkbe jut később is. Hiába válunk láthatatlanná, a hatások elérnek, és aki folyamatosan az ilyesfajta kielégülést és véleménynyilvánítási lehetőséget keres az élőben sem biztos, hogy jobban bánik másokkal.

Online sebeket osztunk és kapunk

A dehumanizációt is nagyon megkönnyíti a virtuális közeg. Ha a másikat megszabadítjuk az emberi tulajdonságaitól, jogaitól, és alacsonyabb rendűnek, kevesebbnek tituláljuk, akkor mindegy az, ahogyan bánunk vele. Akkor már feljogosítva is érezhetjük magunkat arra, hogy bántsuk azt az értéktelen valakit. Még akkor is, ha valós adatokkal, felismerhető arcképpel szerepelnek mások. A távolság nemcsak földrajzi értelemben lehet nagy, de hajlamosak vagyunk másként kezelni azt, aki nincs jelen élőben. A virtuális jelenlétben az idegen nagy valószínűséggel idegen marad és gombnyomásra megszabadulhatunk tőle. Nincsen hangja, kiterjedése, szaga, illata, testbeszéde, látható(!) érzelmei. A statikus, fiktív nevet, képet használó adathalmazt még könnyebb megfosztani emberi tulajdonságaitól, mint az élőt.

Gyakorlás és tudatosság kérdése, hogy emlékeztetjük magunkat arra, hogy a csatorna másik felén is egy emberi lény van. Lehet nem értünk vele egyet. Lehet, olyasmit képvisel, amivel el sem tudjuk képzelni, hogy egyetértsünk. Agresszív, sértő módon is kommunikálhat. És mi sem vagyunk szentek, hiszen egy senkiről van szó, aki hülyeségeket mond, bunkó módon viselkedik. Miért ne leckéztessük meg? Miért ne kapja ugyanazt, amit ő csinál? Az az igazság, hogy megkapja. Ha nem tőlünk, akkor másoktól. Öngerjesztő folyamat ez, amibe a legjobb ember is belecsúszik. Mi sem vagyunk kivételek, vannak olyan témák, pillanatok, lelki állapotok, amikor hatalmas elszántsággal tudjuk védelmezni vélt vagy valós igazunkat és büntetni azokat, akiknek nincs igazuk. Hiába tudjuk 1 óra, fél nap múlva, hogy csak a vitát és a káoszt szítottuk, már megtörtént. Gyakorlással viszont el tudjuk csípni ezeket a pillanatokat, még mielőtt elszabadulnak.

Összeszedetten, lényegre törően is megfogalmazhatjuk a mondanivalónkat. Lehet, hogy nem értik meg, nem megy át az üzenet, de az valóban a mi felelősségünk már? Kikapcsolhatjuk, elkerülhetjük online azokat a helyzeteket, amik magukba szívnak és dühössé tesznek. Ez gyakran nem könnyű, de ott kell, hogy legyen a fejünkben, hogy szabadon kiszállhatunk, kiléphetünk a bántó, sértő helyzetekből. Elgondolkodhatunk azon, milyen csoportok, közösség vesz minket körül, és hol találjuk meg azt, ahol megértenek minket. Összességében egy fontos dologban hozunk ilyenkor döntést: a megoldás, vagy a probléma részévé akarunk válni elsősorban?

Nézz nyugodtan magadba. Én is gyakran megteszem. És nem mindig tetszik, amit találok.

A képek forrása: i.huffpost.com, esq.h-cdn.co, lifo.gr