Séta, utazás, de álldogálás közben is gyakran érezzük a lábunknál azt az ismerős bizsergést. Valami történt! És nem a testünkre gondolunk először, hanem a zsebben lapuló okostelefonra, amely így jelezte, hogy üzenet, értesítés – tehát valami fontos – érkezett. Muszáj azonnal kideríteni mi is történt a virtuális világban az elmúlt 5 percben, tehát elővarázsoljuk a készüléket, majd csalódottan konstatáljuk: téves a riasztás. Magadra ismersz?

Ha szóba kerülnek az érzékszerveink, akkor biztosan fel tudunk sorolni legalább négyet. Amiről leggyakrabban elfeledkezünk, az a bőrünk, ami a legnagyobb kiterjedésű érzékszervünk. A segítségével érezzük a hőmérséklet változását, a fájdalmat és a nyomást is. Figyelmeztetnie kell minket az érintésekre, amik erősségüktől függően kellemesek, de akár veszélyesek is lehetnek, a lényeg viszont, hogy jelenéssel bírnak, információtartalmuk van, és segítenek eligazodni a világban. Nem véletlen, hogy az eszközeink is az érzékszerveink által lépnek kapcsolatba velünk. A leggyakoribb esetben halljuk a telefoncsörgést, vagy a csipogást, ami egy üzenetet, e-mailt jelez. Különböző színű és gyakoriságú villogások és egyéb fényjelek igazítanak el minket abban, hogy miféle információcsomag is érkezett a készülékre, amíg nem figyeltünk. Ha a hangot és a fényjeleket is kikapcsoljuk – vagy éppen a zsebünkben van a készülék – akkor a vibráció, vagyis a rezgés marad, mint utolsó lehetőség a jelzésre.

Neked is “csörgött” a zsebed?

Nem csoda, hogy gyakran a zsebünkhöz kapunk, vagy megállunk egy pillanatra azt figyelve, jól érezzük-e, hogy jelez a telefonunk. Megszoktuk, hogy így „üzen” nekünk a világ. Az esetek nagy részében igazunk van, elér minket a hívás, hozzájutunk az új információkhoz, de jó párszor csak azt konstatálhatjuk, hogy téves a riasztás. Az emberek több mint 90%-a találkozott már ezzel a furcsasággal, viszont csak ritka esetben válik valóban zavaróvá.

A fantomvibrálás – merthogy neve is van – viszonylag újkeletű. Érdekes módon a jelenséget először egy képregényben írták le 1996-ban, a személyi hívókhoz kötve az élményt. Maga a kifejezés elsőként fantomrezgés szindrómaként 2003-ban jelent meg Robert D. Jones tollából, egy New Pittsburgh-i újságban és a „mindig online társadalom” kérdését is feszegeti. 14 évvel később láthatjuk, hogy a digitális eszközök térhódítása hová jutott, mennyire mindennapjaink – és majd minden percünk– részévé váltak. Az eszköz továbbra is egy tárgy, amit emberek készítenek és emberek használnak. A hozzájuk kapcsolódó viselkedések, szorongások és szokások is emberi „kéz” alkotta szituációk, így nem csoda, ha komolyabb figyelmet kapott a jelenség kutatása is az elmúlt években.

Amikor a lélek is rezeg

Igencsak eltérő válaszokat találtak az eddigi kutatások a jelenség eredetét vizsgálva. Van, aki szerint a zsebben hordott telefonok a test részévé válnak – akár csak a szemüvegünk – és így egy izomrándulás, vagy a telefon arrébb csúszása, nekünk nyomódása is jelzésnek tűnhet, valójában azonban csak hallucináció. Egy másik kutatás a szorongás egy jeleként értelmezi a fantomvibrálás jelenségét, és a kötődési mintázatunk alapján véli megtalálni a választ. Az elkerülő kötődésű személyiségek így kevésbé érzékenyek erre a jelenségre, a magas kötődési szorongású személyiségűek viszont sokkal inkább hajlamosak a fantomvibrálás megtapasztalására. Egy eltérő megközelítés viszont a szorongás és a depresszió mértékével kötötte össze a fantomvibráció mértékét: minél magasabb értéket értek el a vizsgált személyek a Beck teszteken, annál valószínűbb és gyakoribb volt, hogy olyankor is érezték az eszköz jelzését, amikor az valójában nem is rezgett.

Az átlagember számára, aki nem tölt ki teszteket naponta és a pszichológiai profilját sem hordja magánál egy jegyzettömbben, a legvalószínűbb magyarázat a korábban felvetett „állandóan online” jelenségből és némi neurobiológiai magyarázatból fakad. Az úgynevezett szürke hétköznapokban, az unalmas és mindennapi percekben joggal örülünk valami érdekes, izgalmas, új ingernek. Még egy fantomvibrálásnak is. Ha azonban ez a keresés kényszeressé válik, egyfajta állandó menekülési útvonalként és megoldásként épül be a napjainkba, akkor már az eszköz diktál. Az új ingerek dopamint szabadítanak fel a szervezetben, ami egyfelől élvezetet, örömet stimulál, másfelől eképpen motivál arra, hogy a cselekedetet ismét végrehajtsuk. Alapvetően a túléléshez kötődik, mivel az étkezés, a szex, a szerelem a leginkább jutalmazott dolgok, azonban olyan semleges cselekedeteket is jutalmazhat az agyunk, melyekhez örömérzetet társít. Például a telefon 5 percenkénti ellenőrzését. Vagy azt a hamis örömet, amit a fantomrezgés okoz. Ha pedig nincs újdonság, nincs új inger, egyfajta sóvárgás marad bennünk.

Le ne maradj valamiről!

Mindez erősen kötődik egy olyan jelenséghez, amit a lemaradás félelmének hívnak (FoMO – Fear of Missing Out). Itt nem csak arról van szó, hogy valami újdonságról lemaradunk. Felmerül annak a lehetősége is, hogy elszalasztunk lehetőségeket, nem reagálunk elég gyorsan, ellenszenvet váltunk ki a „távolmaradással” és a „csendben maradással”, mivel csak későn veszünk észre valamit. Douglas Rushkoff jelensokknak nevezi ezt a jelenséget, ahol a mostban történik minden és a világ is azt várja, hogy eszerint reagáljunk és éljünk. Igaz ugyan, hogy a reakcióink is elkésettek, hiszen már megtörtént dolgokat kapunk csak meg friss hírként, a folyamatos utolérés és felzárkózás, a „képben levés” viszont feszültséget, szorongást és frusztrációt szül csak. Vagyis inkább kapunk oda feleslegesen a zsebünkhöz, jót mosolyogva magunkon és a hallucináción, mert még mindig jobban megéri a fantomvibráció érzése, mintha valami „fontosról” lemaradnánk.

Ez a fiatalokat, a serdülőket még inkább érinti, hiszen olyan hirdetésekkel is találkozni, amik azt harsogják: ha nincsen feltöltve a netre, nem is történt meg, ha nem vagy online, nem is létezel! Ezek valós hirdetések, valós üzenetek, a tartalmuk következményeiről és hatásairól erősen kétlem, hogy komolyabb tanulmány készült volna azokban az irodákban, ahol mosolyogva veregették egymást hátba a „szakemberek”, akik a sikeres kampány utáni dicséreteket hallgatták az értekezleten. Ha csak a fogyasztás a lényeg, ott az ember is termék, a lelke és egészsége számokra, lájkokra, gazdasági grafikonokra váltható.

A másokhoz való kapcsolódás, a szociális élet rezdüléseire való reagálás nagyon is szükséges és hasznos része az életünknek. Ha az egyensúlyt keressük, annak jó része rajtunk fog múlni. Ki máson? Egyre több tanulmány foglalkozik azzal, hogy az eszközök kikapcsolása, lenémítása (igen a rezgések is) pozitív hatással van a teljesítményre. Fókuszáltabbak vagyunk és produktívabbak. A kávézásokat, beszélgetéseket megzavaró csilingelések, rezgések is elvonják a figyelmet, és hacsak valóban nem fontos dologról van szó, jobb nélkülük.

A széttördelt, állandóan megzavart és a figyelmet ide-oda rángató beszélgetésből nehezen lesz bensőséges társalgás vagy intim minőségi idő. A mindenhová begyűrűző technológia nem fog visszább húzódni, a kényelmes, gyors lehetőségeiről pedig nem szeretnénk lemondani. Tanuljuk meg kezelni is az eszközeinket, és ne csak a nyomógombok, applikációk és funkciók terén! Kapjon figyelmet az is, hogy érezzük magunkat, és mások hogyan érzik magukat a társaságunkban. A villogások és csipogások helyett a másik ember hangja és az arcának rezdülései töltsék ki a látóterünket. Közeledjünk az emberhez, mert végül jelen sem kell majd lennünk, a két eszköz megbeszéli, amit kell. Aztán velünk is tudatják mire jutottak, mi loholhatunk a következmények után: magányosan és állandó késésben.

A képek forrása: pinterest.com, gizmodo.in, minful.org, mshcdn.com,