A hazugságot kikerülhetetlen emberi vonásnak hisszük, mégha csak apró füllentésről is van szó. Ugye milyen szépen igyekszünk még a megfogalmazással is elkendőzni, “kozmetikázni” a valóságot? Ígérjük, a cikkben csakis az igazat mondjuk!

Ha találomra megkérdezünk az utcán húsz embert, minden bizonnyal nagy többségük azt fogja mondani, hogy az őszinteség fontos és kiemelkedő erény. Ez persze természetesnek tűnik, hiszen ki szeretne hazugságok vagy intrikák hálójába keveredve élni?

A társadalom sok törvényi és szokásjogi szabályozása is kimondja, hogy félrevezetni, átverni ugyan lehet, de komoly következményei vannak. Filmekben sokszor elhangzik tárgyalásokon a mondat, miszerint „az igazat és csakis a teljes igazat”. Műszereket fejlesztettünk ki a hazugság mérésére, amik ugyan 60-70%-os hatékonysággal működnek, épp ezért éri rengeteg kritika ezt a módszert. Mára a tudomány fMRI (funkcionális mágneses-rezonanciás képalkotó eljárás) felvételekkel is igyekszik a hazugságok nyomába eredni, de nincsen könnyű dolga. Egyfelől a kísérletekben szimulált helyzeteknek nincsen társadalmi vagy büntetőjogi következménye, másfelől az ártatlanul gyanúsított ember félelme nagyon hasonló azéhoz, aki a lelepleződéstől tart.

Ha a sorozatok között nézünk szét, nem csoda, hogy szállóigévé vált Dr. House mondata, miszerint mindenki hazudik. Ezt erősíti meg az érzelmek és az arckifejezés-észlelés kutatásával híressé vált amerikai professzor, Paul Ekman is. A Hazudj, ha tudsz (Lie to Me) sorozat főszereplőjét is róla mintázták, a hátteret pedig az a hatalmas tudásanyag adja, amivel az arc mikrokifejezéseit és a testbeszéd egyéb gesztusait vizsgálják ma is.

Hogy mi számít igazságnak, mi fér még bele, és mi felett hajlandóak szemet hunyni az emberek, az nagyon eltérő lehet.

Érdekes szempontból vizsgálja a kérdést a Radikális Őszinteség Mozgalom, amely elve szerint:

“Cenzúra nélkül kimondom, amit érzek vagy gondolok, függetlenül a következményektől.”

Ez a nézet sok problémát megoldana, de az ilyen vegytisztán őszinte és mindent kimondó embernek nem maradna privát szférája, se lehetősége arra, hogy bizonyos élményeket, gondolatokat megtartson magának. A megalapítója, Dr. Brad Blanton szerint viszont a megbántással, a haraggal még mindig jobban járunk, mint a hazugsággal, hiszen az érzelmek jönnek és mennek. Fél óra alatt túl lehet lenni egy ilyen helyzeten, és nincs mögötte napokig, évekig húzódó hazudozás vagy egy sötét titok.

Nagyon érdekes, hogy Popper Péter a megcsalás nehéz témájában mondta azt, hogy a tett következményét gerinctelenség a másik félre borítani, csak azért, mert szabadulni akar a feszültségtől és a lelkiismeretének a nyomásától a megcsaló. Ilyenkor viselnie kell mindennek a lelki terhét is, és ha eldöntötte, hogy a megcsalás hiba volt, és többé nem akar ilyet tenni, akkor a döntésével együtt ennek a súlyát is magának kell tovább cipelnie, hiszen a bevallással a másik félnek csak a megalázott és tehetetlen szerep jutna.

Ha a másik végletet nézzük, frontális lebeny sérülteknél, valamint szociopatáknál, pszichopatáknál (az első kategóriát környezeti, a másikat genetikai hatásból eredezteti a mai szakmai szemlélet, és az antiszociális személyiségzavarok közé sorolja) megfigyelték, hogy törvények és társas normák számukra nem létező fogalmak, valamint nem mutatnak se bűntudatot, se félelmet. Ez mondhatni tökéletes hazudozóvá teszi őket, de a határok figyelmen kívül hagyása, az impulzivitás, kapkodás és a mértéktelenség a vesztüket okozza, ahogy az érzelmek és a stressz teljes hiánya is árulkodó jel.

Több neves kutató is életcéljának tűzte ki a hazugság mibenlétének és hatásainak vizsgálatát. A londoni John Nicholson szerint naponta átlagosan 200-szor hazudunk, és komoly szerepe van a hazugságoknak az önbecsülésünk védelmében, valamint mások megvédésében is. A magyar származású, de Bécsben élő Peter Stiegnitz szerint a hazugság nem más, mint a valóságtól való tudatos eltérés. A szakember háromféle hazugságot különböztet meg: az önbecsapást, a másokhoz intézett hazugságot, és a tömegek megtévesztésére szolgáló hazugságot.

Érdekes szociálpszichológiai megfigyelés, hogy a nők általában azért hazudnak, hogy mások jobban érezzék magukat, a férfiak azért, hogy jobb színben tűnjenek fel. Stiegnitz Popperhez hasonlóan vélekedik abban, hogy van, amit jobb elhallgatni, mert nem káros a másikra nézve, de ha kiderülne, abból veszekedés lenne csak. A példában, ha olyasvalakivel találkozunk vagy ápolunk jó kapcsolatot, akit például a házastársunk utál, annak nem szükséges felmerülnie.

Látszik, hogy ebben a témában nincs könnyű dolga annak, aki el akar igazodni. Az élet is szolgál elég példával, hogy megbizonyosodhassunk afelől, nem minden az, aminek látszik. Önálló fogalom az úgynevezett kegyes hazugság (white lie) is, amely jó szándékot feltételez a hazugság mögött, esetleg diplomatikus válaszként értelmezi azt. Hasonlóképpen működnek a placebo vizsgálatok is. Hamis információra alapoznak, miszerint az adott csoport ugyanazt a kezelést, gyógyszert, hatóanyagot kapja, mint a másik, de a valóságban szó sincs ilyesmiről.

Nem egyértelmű akkor sem a helyzet, amikor másokat védünk egy füllentéssel, vagy egy kellemetlen helyzetet előzünk meg. Technikailag ez is hazugság, de a szándék sokat számít. Gondoljunk csak bele például az idősebb gyermek példájába, amikor átvállalja fiatalabb testvére tettét és ezzel a büntetést is, vagy egy olyan szituációba, ahol vigasztaló, kedveskedő szándékú a bók, még ha nem is őszinte.

Akinek szokásává, mondhatni mentsvárrá válik az igazmondás elkerülése, az a stresszes, konfrontatív helyzetek elkerülése után könnyen szembetalálhatja magát a következményekkel. Stiegnitz szerint, habár az erkölcs szükséges és fontos alapja a társadalmunknak, hazugság nélkül nem tudnánk élni, mivel elveszítenénk azt a védelmet, amit ezáltal nyerünk.

Mindezek után már látható, hogy nagyon sok múlik a körülményeken, a szándékon és a célon, vagyis a végletes helyzeteket kivéve, nagyon is nehéz döntést hozni arról, mi hova sorolható. Anyanyelvünk itt is beszédes módon ragadja meg a különbségeket a fájdalmas igazság és a kegyes hazugság kifejezésekkel, ez is afelé mutat, hogy a határok nem mindig egyértelműek.

Egyvalamivel viszont jó tisztában lenni, mégpedig azzal, hogy minden döntésünknek következménye van, és ha nem gondolunk bele, apróságok is komoly hatással lehetnek a mindennapjainkra. Erre pedig elkövetőként és elszenvedőként is ismerünk történeteket az életünkből, hiszen mindkét oldalon álltunk már. Igaz?

A képek forrása: pbs.twimg.com, i.ytimg.com, sociopathworld.files.wordpress.com, stuffpoint.com, bolumrehberi.com