Elfogadás, továbblépés, döntés: előszeretettel emlegetik őket, többnyire miértek és hogyanok nélkül, hiszen az már a mi területünk. A tehetetlenség és a cselekvés mindkét végpontját jól ismerjük már. De vajon mikor jön el az ideje az egyiknek vagy a másiknak, és min múlik mindez?

A helyzet elfogadása annyiban kétélű szituáció, hogy változtathatunk-e még rajta vagy sem. A tehetetlenség érzése is lehet illúzió, hiszen a lehetőségeink, a képességeink és a valóság felmérése is akadályokba ütközhet. Mi van akkor, ha a másik nem akar változni? Ha bezárult az az ajtó, és a hajó is végleg elment? Az alkalom tovaszállt és ott állunk leforrázva, veszteség mardossa a lelkünk és megbánásba burkolózunk. Hibáztunk, vagy épp az megbocsáthatatlan, ahogy velünk bántak. Gyászolunk, felkerekedünk, és újra nekivágunk az életnek. Mert bárhogy is kavarogjon körülöttünk mindaz, ami évekre vagy csak pillanatokra is megérinti a létünket, egyvalami biztosan megmarad: az, akivé váltunk ezáltal.

A szakítás vagy egy munkahely elvesztése bénító erejű lehet. Úgy érezzük, elhalványultak a színek a világban körülöttünk, a gondolataink pedig csakis a veszteség körül forognak. Felmerül, hogy ki hibázott? Hogyan lesz ezután? Kezdetben elképzelni sem tudjuk, mit tartogat a jövő, félelmetes ködbe burkolózik minden.

Mert mi történik, ha rossz döntést hozunk? Egyáltalán létezik rossz döntés?

Ha képesek vagyunk tanulási folyamatnak látni az életet, akkor a hibák a tapasztalataink forrásai és a fejlődésünk katalizátorai lesznek. Éveket pazaroltunk egy munkahelyre vagy egy méltatlan párkapcsolatra? A tanulságok tudatosítása és a határaink alakulása által új útra léphetünk, de a belátás része a folyamatnak. Idő kellett, hogy észrevegyünk valamit, hogy változzunk, és valami másra vágyjunk. A felismerés pillanata nem azt jelenti, hogy minderre évekkel vagy akár hetekkel korábban is készen álltunk volna! Ha bezárul egy ajtó, vagy úgy érezzük, falnak ütköztünk, nézzünk ismét körbe, és emellett folytassuk, amit tudunk. A kétségbeesés és a kilátástalanság gyakran illúzió, aminek feloldásához az elengedés és a valóság felismerése is szükséges. A kritikák, a „neki jobban megy” és az „ő már hol tart” helyzetek értékes csiszolandó gyémántokat rejtenek. Lehet a mi utunk teljesen más, de a falak jól jelzik, hol szükséges fejlődnünk, mielőtt kinyílna a következő ajtó.

A helyünk elfogadása és a beletörődés között nagyon vékony a határ.

Lehet igényünk többre, jobbra, szebbre, kényelmesebbre, és mindez lehet reális is (legtöbbször az), sőt ez visz előbbre, hogy fejlődni szeretnénk önmagunk és/vagy a minket körülvevő tényezők terén is. Találkozunk olyan ambivalens és feszítő helyzetekkel is, ahol egy személy vagy egy csoport, egy szerep mindkét oldalból merít egyszerre. Ilyen az a barát, aki velünk ugyan szeretetteljes, és tűzbe menne értünk, ha bajba kerülnénk, de mások vagy épp a világ egy problémája felé viszont a gyűlölet és a kirekesztés szemüvegét viseli. Hasonló ehhez az a csoport, ami tagjai felé támogató közeget nyújt, de a külvilág felé elutasító és sértő hozzáállást tanúsít, ráadásul a közösség az erejének egy jó részét pont ebből a szembenállásból és kirekesztésből meríti. Ilyenkor felmerül, hogy együtt tudunk-e élni ezzel a kettősséggel, vagy sem. Választhatjuk azt is, hogy meghúzunk egy határt, és nem kötünk kompromisszumokat. Nem könnyű kérdések ezek, a válasz sem mindig egyértelmű, ezért jó, ha hagyunk magunknak időt rájuk, és aktívan foglalkozunk velük, akár mások bevonásával is.

A fejlődés folyamatában nemcsak az van benne, hogy időnként magunkba nézünk: az sem árt, ha környezetünk is kap néhány pillantást. Mi vesz körbe minket, miben élünk? Kik hatnak ránk és adnak társaságot, meglátásokat, inspirációt? Milyen ez a világ, mit üzen? Összefügg persze a benn és a kinn, gyakran jobban, mint gondolnánk. Ahogy mások hatnak ránk, úgy mi is visszahatunk, továbbviszünk egy gondolatot, egy érzést, egy hangulatot.

És ha maradnánk inkább? Ha elfogyott az erőnk?

Úgyis mindegy, jó lesz már így, hiszen eddig is volt valahogy.

A maradáshoz való jogunkat nem kérdőjelezheti meg senki, de a következményekkel is nekünk kell majd találkoznunk. Nincs mindig azonnali megoldás és kiút sem. Van, hogy a futás előtt járni kell megtanulnunk. Vagy felállni a földről. De bármily kicsik is legyenek a lépések, ott vannak. Ha nem kívül, akkor belül. Megjelenik a szikra, ami fényt gyújt a sötétségben – akármilyen kicsi is –, és elkezdünk keresni. A keresés és a fejlődés maga az élet. A feladás és az elmúlás ellentéteként nem az iram számít elsősorban, hanem a kitartás, ami lehet makacsság, elkeseredés vagy csak egy érzés: “bármit, csak ezt ne”.

Jó összefoglalást ad mindehhez Popper Péter gondolata: „Az elfogadás nem jelent sem belenyugvást abba, amibe nem lehet belenyugodni, sem kritikátlanságot. Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent, a valóság tiszteletét.” És ha a higgadtság ideje még nem is jött el, a valóság tisztelete egyben önmagunk tiszteletét is jelenti. Tisztán látunk és cselekedni készülünk, változásra készülünk. Ebben sem mindegy, hogy kik vesznek minket körül és kik kísérnek. A múlt szellemei, a jelen béklyói lecsendesíthetők és lerázhatók, és ez is az utunk része, annak a története, akik vagyunk és ami felé törekszünk. Lépjünk bátran vagy óvatosan, de induljunk el. Nem számít, hogy távolodnunk vagy közelednünk kell, a lényeg maga az út lesz úgyis.

A képek forrása: artofdharma.com, blue-diamond-photo-award.com, thousandthoughts.org