Késő délután volt és a villamost vártam, nem voltunk túl sokan a megállóban ahhoz képest, hogy meglehetősen frekventált pályaudvara mellett van a városnak. Egy középkornál kicsit idősebb úriember jelent meg tőlem nem messze, kezében az a hajléktalanok által írt újság, amit majd mindannyian ismerünk.

ÜDVÖZLÖK MINDEN JÓ LELKŰ MAGYAR FÉRFIT ÉS NŐT, ISTEN ÁLDJA MEG MAGUKAT, KÉREM SEGÍTSENEK, A FELESÉGEMET NEMRÉG MŰTÖTTÉK! – hallottam a kiabálást mellettem, és mire véget ért a mondat, a férfi előttem állt. Felém nyújtotta az újságot, miután a mellettem álló pár embertől nem kapott reakciót. A zsebembe nyúltam és aprót vettem elő, odanyújtva megkérdeztem: Mivel műtötték a feleségét? A májával – másodpercnyi szünet – és a lábát is, jött a válasz. Bólintottam, de a férfi továbbhaladt, a villamos pedig sárga villanásként érkezett a látómezőmbe, így az ajtó felé léptem. Újságot ugyan nem kaptam, de pénzt adtam, segítettem. Nem éreztem magam jobb embernek, még csak jobban sem.

Mi történt?

El kellett telnie egy kis időnek, amíg újra eszembe jutott a történet, és gondolataim újra keringeni kezdtek körülötte. Kényszert éreztem, erőltetést, miközben lezajlott az egyoldalú tranzakció. Kérdésem, habár érdeklődőnek tűnt, mégsem az volt.

Támadva éreztem magam, és visszatámadtam, felületet kerestem, ahol megfoghatom a másikat, rajtakaphatom valamin, ami nekem ad igazat. Nem volt bennem segíteni akarás, inkább menekülhetnék, hogy otthagyhassam ezt a kínos helyzetet. Valahol a két part között rekedtem. Hiszen a „jó ember” segít, és ez örömmel tölti el. A „rossz ember” pedig nem reagál, visszautasít, vagy kilép a helyzetből. Én adtam, feszengtem, majd csak annak örültem, hogy vége, letudtuk.

Önző lennék, nem elég érzékeny? Ez is az eszembe jutott. Szeretem én megválasztani a segítségnyújtás módját, keretét, de tisztában vagyok vele, hogy ez nem kívánságműsor, az élet rendez kevésbé ideális helyzeteket is. Talán mutatni akar valamit ezzel. Ilyenkor pedig nem a jóérzésen van a hangsúly, hanem a segítségen, és itt jobb, ha meg is állnak a gondolatok, hiszen a kinek, mire költi, mi van a háttérben nem az én dolgom. Nincs bennem sem harag, sem hibáztatás, ő a saját helyzetében igyekszik élni, én pedig a magaméban, de bevallom, hasonló helyzetbe nem szívesen kerülnék máskor. Pedig fogok, és azóta is azon merengek, ebből miként lehet vajon jobban kijönni. Mindkettőnk részéről.

A képek forrása: slash.fr