Amikor évtizedes múltból merülnek fel emlékek váratlanul, akkor mindig elcsodálkozom a memórián és az agyon, hogy ezt honnan ásta elő, és miként rakta így össze, komplex egésszé. Eszembe jut mennyit jártam matek korrepetálásra. Okosabb nem nagyon lettem tőle, talán inkább nyugodtabb. Ahogy mindenki más is körülöttem. Lehet ez volt az igazi lényege a háttérben: megnyugodtam én, a szülők, és a tanár is. De hogy is jutottam el ide? A metrón utazva egy fiatal – talán gimnazista – lány házit ír. Ez önmagában is feltűnő és szokatlan, mivel nemigen látni hasonlót. Én örültem, hogy kiszabadultam az iskolából, nemhogy a hazautat is ezzel töltsem. Még az is eszembe jut, hogy lehet csak lusta volt és bepótol valamit. De az valószínűbb, hogy lelkiismeretes és beépítette a napirendjébe a hazautat. Végül is elfér a kezében a könyv, a ceruza, látja a képleteket.

És ha házi feladatot ír? Gimnáziumban hányszor is írtam meg a matek házit? Nagyjából soha. Az óra előtti szünetben másoltam le, vagy korrepetáláson oldotta meg helyettem a tanár. Én pedig bólintottam, hogy értem. Valamit kapizsgáltam is, de nem állt igazán össze. És ez mindenkinek jó volt igazából. Mindenki megnyugodott, hogy foglalkozott ezzel, megtette, amit kellett. A másodfokú egyenlet megoldó képlete azért megmaradt. Ez a legbonyolultabb matematikai összefüggés, amire emlékszem és a legkomplexebb is. És tovább suhan a metró. A lány becsukja a könyvet, a füzetet és elpakolja a hátizsákjába, de még nem száll le. Úgy tűnik egy feladattal kevesebb maradt neki mára, én pedig pár percben ismét találkoztam az évekkel ezelőtt annyira utált tantárggyal. Ennyi ismétlés elég is az élethez, az a rengeteg minden, amit tanítottak (direkt nem írom úgy, hogy tanultam), pedig mégsem kellett eddig az élethez. Vagy alig. És van, amikor az alig, pont elég.

A képek forrása: pexels.com