Barion Pixel

Az internet csodája, hogy olyan kezdeményezésekkel, apróságokkal és emberi történetekkel lehet összefutni, mint a valóságban is. Attól még, hogy digitális köpeny borul a valóság szövetére, a csoda ugyanaz marad, és a találkozásokban élő, alkotó, kreatív és kíváncsi emberek találnak utat egymáshoz.

Zelei Bori könyve az első közösségi finanszírozás által létrehozott novelláskötet, és nemcsak az összefogásra jó példa, de arra is, hogy milyen értékes dolog születhet abból, ha kicsit figyelünk egymásra.

Ha valamiért megkapnám azt a kissé fura, de mégis felelősségteljes feladatot, hogy a serdülő lelkivilágot határozzam meg egy mondatban, akkor Zelei Bori könyvéből merítenék ihletet. Nem tankönyvből és nem okos elemzésekből, hanem abból a papír-valóságból, amit az írónő és a szereplők kendőzetlenül elém tártak, és a maguk őszinte, kedves stílusában 11 történeten át elmeséltek. Kamaszok, fiatal felnőttek bolyonganak az életnek nevezett útvesztőben. Vagy út-találóban, ha úgy nézzük. Néha fogalmuk sincs, mit keresnek, és arról is kevés, hogy mit találtak, vagy mijük van. Mert ez néha nagyon kevés, vagy több annál, mint gondolnák. Az elveszettség és a keresés újra és újra elő fog jönni, nemcsak a lapokon, hanem az életben is. Ott is lapozunk, írunk, gyűjtjük a történeteket. Bori is így tett, elénk tárta, hogy mit talált ő, és mit találtak mások. Kincseket, életszagú, ezernyi érzelemben pompázó értéket.

A közösségi finanszírozás egy álom valóra váltása. Egy lehetőség, egy ajtó, amit együttes erővel nyit ki az alkotó és a támogatók. 1500 dollár: nézőpont kérdése, hogy hatalmas összeg vagy pont elég. Pontosan ennyit adott össze az a sok ember, aki úgy gondolta, létjogosultsága, helye van ennek a kötetnek. De az álom kézzelfogható formába öntését már nem tudjuk számokkal kifejezni. Ott az öröm és az a jó érzés marad, hogy részesei lehettünk.

Távolinak tűnnek a helyzetek, a kérdések és a tehetetlenség, de mégis újra találkozunk velük, csak – ha úgy vesszük – a felnőtt formájában. Ám az üzenetük ugyanaz: van, akinek keserű, másnak világosságot hozó tanulság képében jön szembe mindez. Aztán lehet, hogy cserélődnek a szerepek. A történet szívet facsar, elgondolkodtat, észrevétlenül sóhajtásra ingerel, megmosolyogtat. Voltam én is ott? Csak hallottam hasonlóról? Ugyanezeken gondolkodtam és nem jutottam túl sokra vele akkor?

Nemcsak kérdések vannak, hanem néhány tétova válasz is. Vagy olyan igazságok, amik mélyen belekarcolódnak a lélekbe, és irányt mutatnak majd. Jót vagy rosszat? Akár mindkettőt és egyiket sem, hiszen a következmények, a tapasztalatok és az élmények olyan gombolyagját őrizzük mindannyian, amelynek teljes kibogozása nem csupán bajos, de hasztalan is volna. Maradnia kell néhány csomónak, pár gubancnak és ez jól is van így. A fentebb emlegetett, a serdülő lelket bemutató mondat mi is lenne hát?

“Nekem belül itt sokkal bonyolultabb, mint nekik ott kívül.”

Ennyi. Mert az ennél több túlzás lenne, a kevesebb pedig hazugság.

Meg akartam próbálni, mert máshogy nem ment. Lehet, hogy ha nem jön össze, most az utcán kalapozok, vagy ezerrel túlórázom a munkahelyemen. Az, hogy bejött, számomra azt is jelenti, hogy a mecenatúra gondolata nem is áll olyan messze az emberektől, és szerintem ez egy nagyon pozitív dolog.


A képek forrása: muut.hu, harmattan.hu

Idézet forrása: az ujnemzedek.hu interjúja Borival