Milyen az, amikor egyszerre szól egy film hozzánk és rólunk? Oly sokat elárul magáról előre, és mégis meglep, megráz és elgondolkodtat. De csak épp annyira, hogy a moziteremből kijövet még 1-2 óráig befelé is figyeljünk. És ne ijedjünk meg attól, amit találunk.

Enyedi Ildikó legutóbb 1998-ban jelentkezett nagyjátékfilmmel (Simon Mágus), és a nevéhez olyan csodálatos alkotások fűződnek, mint a Bűvös vadász és Az én XX. századom, amellyel Arany Kamera-díjat nyert Cannes-ban. Hatalmas várakozás és sok izgalom előzte meg a berlini filmfesztivál díjátadóját, de megérte: 42 év után a Testről és lélekről lett a második magyar film, ami – sok egyéb elismerés mellett – Arany Medve-díjat nyert.

Szembe jön a valóság

Felsóhajtunk: bárcsak így lenne, úgy lenne. És megyünk tovább a mindennapi teendőink végeláthatatlan sorában. Egyik hét telik a másik után, a világ pedig úgy érezzük, nem rejteget már meglepetéseket. Kiszámíthatóvá vált. És talán kissé szürkévé is? Meghasonlás ez, keserűség, beletörődés, vagy ez az élet rendje?

A szereplők a hétköznapi emberek életével és munkakörével vonulnak be a történetbe – a távolság, a keretek és a vágóhíd világa a szerepet mutatja csak meg, az embert oly kevéssé. A színek pedig csak a vérvörös és a betonszürke mentén tűnnek fel, és a professzionalitás érdektelen homályába burkolják a Testről és lélekről elejét. Mégis tudunk már valamit, és ott csillog a kíváncsiság a szürke falakon túl. Talán egy erdőben, talán a patak partján, a szarvasok szemében. A kétféle párosujjú patás, a szarvas és a szarvasmarha is éli a maga életét, bár ez utóbbi inkább bevégzi. Lehetséges egyáltalán érzékeny történetet írni egy olyan munkakörhöz, ami állatok lemészárolásával és feldolgozásával teszi hozzá a maga részét a világunkhoz? A véres valóság, az álombéli valóság összekeveredése pedig azt sejteti, hamarosan felborul a rend, a ráció pedig immár nem elegendő iránymutatóként.

A sejtések és a részletek által felvezetett merev valóságból lassan bontakozik ki az emberség, a sebezhetőség, az érzelmek kuszasága és az, hogy az élet sokkal több réteggel borul ránk, mint sokszor sejtjük. Még ott is, ahol a legtöbben mindent elkövetnek, hogy egyszerű kérdéseket és még egyszerűbb válaszokat találjanak. Mert legbelül mindenki érzi, hogy ez lassú haldoklás csupán. A lehajtott fej, a felemás érzések, a sötét szobákban hallható sóhajtások mind ugyanarról árulkodnak: valami hiányzik. Valaki hiányzik.

Te álmodsz engem vagy én téged?

A szeretetlenségbe tényleg bele lehet halni. Persze nem azonnal, de évek alatt, lassan fonnyadva, lassan megkérgesedve. Ha nincsen remény, akkor az egyhangúság is megfelelőnek tűnik. A két főszereplő pedig nehezített helyzetből indul. Vagy nekik csupán ennyi jutott? A lebénult kar simogatni, érinteni tudna, a kommunikálni és érezni alig képes elme és szív pedig szintén béna, de ez a bénultság valahol mélyen, nagyon mélyen rejtőzik, és csak lassan olvad a jégburok. Legbelül mégis él bennük egy akarás, ami először formát sem ölt, de a sokat emlegetett álom mégis hidat kovácsol közöttük. A híd viszont émelyítő, ködbe vesző mélység felett vezet át, rozoga, bizonytalan rajta a lépés, és nemcsak rá kell lépni, de a közepén lehet csak találkozni egymással.

Hiába gondolunk a megkérgesedett szívű lemondásra, vagy a rezzenéstelen arcok tömegére, ilyen törékenyek és sebezhetőek vagyunk belül. És mégis keressük a magunk hídját, ami egyszerre rémiszt halálra és önt el reménnyel is. Küzdünk, latolgatunk, méricskélünk, kívül is, belül is. Ez az érzékenység, ez a keresés a Testről és lélekről legszebb üzenete. Mert a szereplők kiválasztásával, a történettel, a helyszínnel Enyedi Ildikó ráérzett valamire, ami egyszerre misztikus és hétköznapi is. Ami transzcendens és nagyon is emberi, miközben nekünk mesél – önmagunkról is. És egy szívszorító összegzés marad csak a végére: magányosnak lenni nehéz, igazán szeretni még nehezebb, de a legnehezebb hagyni, hogy a másik szeressen minket úgy, ahogy vagyunk.

Ajánljuk:

• az emberi sorsok iránt érdeklődőknek
• a misztikus és a valóság összekapcsolódását kedvelőknek
• azoknak, akik szeretik az elgondolkodtató filmeket

Nem ajánljuk:

• ha nem viseled jól a sötét hangulatot
• ha nincs kedved embereken, sorsokon gondolkodni
• ha a művészfilm szó említésére is elmenekülsz

A képek forrása: port.hu, mozinet.hu