Egy új korszak és világrend felfedezői, elszenvedői és lakói vagyunk mind, de azért nem mindegy, hogy hány évesek vagyunk. Akinek internet, okostelefon nélküli gyermekkora vagy fiatalkora volt, nagyon sok mindent másképp csinált, mint a ma érettségire készülő generáció. Julia Langhof filmje érzékeny témát választott: hogyan küzdenek meg a mindennapokkal a fiatalok? A főszereplő Karl, 17 éves és érettségi előtt áll, nem tudja, mit kezdjen magával utána, de van egy népszerű blogja, ahol a névtelenségbe burkolózó felhasználók és követők bepillanthatnak az életébe. Azt azonban kezdetben nem tudják ki is ős. Neki is, mint a többieknek egy nickneve – beceneve van csak: LOMO. De mi történik, ha lehull a lepel és arca, sőt, polgári neve lesz az addig szavakkal és rövid videókkal jelen levő bloggernek?

A serdülők mindig is határvonalon jártak. Még nem felnőtt, már nem gyerek. Próbálgatni kell a szárnyakat, mert különben nem lesz tapasztalata az életről. Ott vannak a többiek, a tanárok, a szülők és a neten megismert figurák csoportja is és dönteni kell. Vagy elég sodródni? Derült égből a szerelem is becsapódik a főszereplő életébe, csak hogy tovább kuszálja az eddig sem egyszerű szálakat, majd a még hirtelenebb jött szakítással sötét fordulatot vesz a történet. Karl hülyeséget csinál, mégpedig olyat, ami nem csak a bizalom határait rombolja porrá, de jogi szempontból is bűncselekmény.

Az online világ is valóságos?

Az online világ két legnagyobb kérdése a következmények és a magunk után hagyott nyomok kezelése. Jót akar nekünk, akivel csetelünk? Mennyit segít, ha helyettünk akarnak megoldani dolgokat? A jó szándékból lehet, hogy katasztrófa lesz. A felelősség megtalál az interneten is, ha másképp nem, hát következmény formájában. És nem csak az elkövető kerül komoly bajba, a tettének súlya mások vállára is terhet rak. Lomo családja is érintett lesz, a jövőjüket fenyegeti, hogy olyan videót töltött fel a blogra, amit nem szabadott volna. Az internet pedig felkapta, megosztotta, és sokan megnézték. A letörlés pedig félmegoldás, ezt mind tudjuk, hiszen a tartalmat máshová is feltölthették és számítógépek, honlapok ezrein lehet eltárolva, mindet levadászni lehetetlen. Hogy is szól a mondás? Ami felkerült a netre, az örökké ott marad – vagy bármikor újra felbukkanhat.

De ne ítéljünk túl hamar, ugyanis az online világ nagyon gyakran válik végső menedékké a fiatalok, de akár a felnőttek számára is. Egy állandóan elfoglalt apa nem tud példát mutatni, beszélgetni sem lehet vele. Ha anya a ház körüli teendőkkel és egy videojátékba bújva tölti a napjait, akkor még példát is mutat, mi lehet a gyógyír a magányra. Egy talpraesett, motivált testvér pedig minden dicséretet begyűjt, így Karlnak nem sok minden marad, amiért a valóság vonzó lehetne. Az online közössége meghallgatja, kíváncsi rá, rajong érte vagy épp tanácsokat ad. Vagyis nemcsak támogatja, de élőbbnek tűnik, mint a hús-vér emberek, akik körülötte lézengenek egy hatalmas házban.

Ennyi mindent préselt bele egy filmbe a Lomo – Egy blogger élete és nagyon kreatívan, érzékenyen nyúlt a témához. Hitelesek a helyzetek és a szereplők is, a leginkább szembetűnő viszont az, hogy a technológia hatalmas fejlődésével nem tudunk lépést tartani lelkileg. Vakon tapogatózva lépdelünk előre, és néha egy serdülő is talpraesettebb, mint a körülötte levő felnőttek. A legrosszabb azonban az, ha az élő kapcsolatok és kötelékek felfoszlanak, értelmüket vesztik. Társas lények vagyunk, vagyis közösséget fogunk keresni, akárhol is legyen az. Ha élhető jövőt szeretnénk, akkor erre hangsúlyozottan figyelnünk kell – és arra is, hogy a webkameránk legyen leragasztva, ha nem használjuk épp. Én szóltam!


A képek forrása: www.mafab.hu, kinocafemozi.hu