Immár 2017-et írunk, vagyis bátran kijelenthető, hogy nem a sötét középkorban járunk. A fejekben trónoló sötétség azonban hitelesen idézi meg a végletesség, az ostobaság és a másik iránti tisztelet és megértés teljes hiányának állapotát. Alig telt el pár nap az évből, de máris ilyen lehangoló kijelentést teszek. Felröppent ugyanis a hír, hogy egy magát görögnek kiadó szír férfi megerőszakolt egy nőt.

Mindez pedig egy gyors ismerkedés után kezdeményezett szexuális aktus során történt. Vagyis röviden összefoglalva: egy nő egyéjszakás kalandba merészelt bocsátkozni, majd amikor fájdalmassá vált számára a szex, megkérte a partnerét, hogy hagyják abba. A kérés süket fülekre talált, végig „kellett csinálni”. Ez a nemi erőszak definíciója. Akkor is, ha férfi, és akkor is, ha nő követi el. Bőrszíntől, származástól, felekezethez való tartozástól, és úgy erőszakösszességében mindentől függetlenül. Se a státusz, se a menő ruha, se a „de azt mondta ő is akarja”, se az „én még nem végeztem” nem jogosít fel az erőszakra. Tragikus, hogy ezt magyarázni kell, de lássuk: az első azért nem, mert meggondolhatja magát bármelyik fél, főleg, ha fájdalmas számára a folytatás. Emellett ez nem verseny vagy pénzbedobós automata, ahol automatikusan kivehetjük az ellenértéket. Ráadásul olyan tárgyiasítás is történik közben (ez feltűnt valakinek?), ahol a másik egy test, egy lyuk, aminek funkciója van, az, hogy mit érez, mit él át, az ugyan kit érdekel.

Erre érkeztek a kommentek, vélemények és az ítéletek. Lefordítom röviden: a kommentelők nagyon (túlzottan) nagy része szerint a nő volt a hibás, mert minek fekszik össze ilyen gyorsan valakivel. A nő volt a hibás, mert ha elkezdődött a szex, akkor be kell fejezni. A befejezni azt jelenti, hogy a férfi is kielégüljön. Ha fáj a nőnek, vagy meggondolta magát, akkor kussoljon, tűrje, hiszen csak zavarja a másikat az élvezkedésben. A nő az egészet magának köszönheti.

Ha valóban ennyi hatalma lenne egy nőnek, amit ez a rosszindulat áradat feltételez, más világ lenne. Akkor tényleg minden a nőkön múlna, mindenről ők döntenének, és mindenben az ő akaratuk számítana. Persze ez is egy végletes, élhetetlen világ lenne, de sebaj, az online hozzászólások logikája eddig nem terjed már.

Ez a történet a fizikai valóságban történt, nem webes fórumokon vagy chatszobában, de a következményei továbbgyűrűztek és olyan elborzasztó hátteret tárnak fel (már megint!), ami az online térből kúszik elő, de velünk utazik a buszokon, ott ül a munkahelyen, ott van a bulikban, neveli a gyerekeket (a kislányokat is), és szépen hazamegy a családi fészekbe. Arról nem is beszélve, hogy mindez élő, lélegző, gondolkodó(?) emberek agyszüleménye.

Az online véleményalkotás önmagában is veszélyes tudomány. Bárki, bármit odahányhat, név nélkül, arc nélkül és valljuk be következmény nélkül. Vagyis ez utóbbi nem teljesen igaz. A következmény viszont nem a felelősségre vonás vagy a retorzió, finomabb formában egy tükör odatartása (gondolj már bele min ment keresztül a másik!), hanem a közvélekedés. Az a gondolatmassza, ami ilyen reakciókat köp ki magából egy nemi erőszakról olvasva. Az a torz agyi és pszichés kapcsolótábla, ami erre az ingerre gyűlölködni, hibáztatni és kárörvendeni kezd. És persze megmondja a tutit, hogyan és mit kellett volna, hogyan kellett volna. Ki, kivel, hogyan, miként dugjon, és miként is illik, szabad és jó ezt csinálni. Ebben nem az a kétségbeejtő, hogy néhány ostoba, műveletlen, vagy szerencsétlen (gyakran maga is áldozat) így gondolkodik, hanem az arányuk ijesztő. És az is, amit az általuk elképzelt világról üzennek. De ebben a világban idegenek, arctalan, névtelen nők kapják ezt a nyakukba.

Mi történne, ha a gyűlölködők barátnőjével, családtagjával történne ez? Vagy ha mégis megtörténik, jobb, ha hagyja magát, mert „mifelénk ezt így szokták”? És ha a húgával, nővérével, esetleg a kislányával történik ez? Ugyanezt aerőszak hibáztató, megérdemelte, úgy kellett neki, magának kereste hozzáállást kapja a családban, a baráti körben is, aki bajba kerül? Ha pedig abból indulunk ki, hogy az áldozat hibázott, rossz döntést hozott, miért kell még mindezt megalázással és további kegyetlen bánásmóddal tetézni? Ami történt borzalmas, a reakciók viszont még inkább azzá teszik. Hiszen nem megnyugtatást, támogatást, megértést üzennek, hanem az, hogy ez rendben van. Ez jogos, ez jár, és ne is számíts jobbra, ha nő vagy. Beletörődés helyett viszont mondok jobbat! Ha a megalázást és a büntetést, az áldozathibáztatást elkövető nem képes vagy nem akar változni, nem marad más választás, mint messziről elkerülni. Az ilyen hozzáállású embereket káros hoz

záállást képviselnek, és olyan barátokat, társakat, szervezetet, alapítványt kell keresni, ahol megértés, támogatás és elfogadás várja az áldozatot. És ne gondoljuk, hogy ez a maximum, mert ez a minimum.

Ez a primitív és kegyetlen hozzáállás, amit oly sokan magukénak tudnak, helyesnek vélnek, olyan irányba mutat, ahol jobb nem bízni a másikban, és jobb arra számítani, hogy nem, vagy alig kapunk segítséget, megértést a bajban. Biztos vagyok benne, hogy az internet anonimitása és az arctalan, névtelen áldozat dehumanizálása is rátesz még egy lapáttal arra, hogy könnyebb így ítélkezni. Azonban a erőszakhírekben, a történetekben is emberi lények szerepelnek. Akiket bántottak, akiknek fájdalmat okoztak, és akik megsérültek. A legtöbb ítéletmondó pedig maga is áldozat, aki megkapta a körülötte levőktől „a magáét”. Normává vált a bántalmazás, a tűrés és az elfojtás, hogy ne kelljen az agresszorral szembeszállni. Ha pedig a másik oldalon maga is hasonlókat követ el „csak kicsiben” akkor a szembesülés és a lélek mélyén csírázó rossz érzés lecsendesítése a cél.

A gyűlölködés nem hoz megoldást, még ha megkönnyebbülésnek is tetszik egy ilyen kirohanás. A gyűlölet és megvetéshullám pedig terjed. Most már nem csak a környéken, a munkahelyen, élőszóban, hanem az ország bármely pontjára eljut online. Felduzzad, aztán a következő történetig csendben meglapul: a fejekben, a billentyűzetekben.

Ha a bolygó népességének a felét prédának tekintjük, ha az ellenkezés nem más, mint a szemérmeskedés játszmája, ha a nemet mondás csak évődés, („Hiába mondod, hogy nem, én látom a szemeden, hogy akarod!”) akkor a fejekben komoly baj van.

Áldozat bárki lehet, hiszen senki nem úgy indul neki a napjának, hogy ilyen történjen vele. Sokan küzdenek és tesznek azért, hogy ellenpólusa legyen az áldozathibáztatásnak, és felismerjük a bántalmazottak megsegítésének fontosságát. Nem csak önmagunkért és az emberiségbe vetett hitünk miatt. Hanem azért, mert az ismerősök, barátok, családtagok ott vannak körülöttünk. A sajátjaink és másokéi is. Ha bajba kerülnek, várjon rájuk a trauma után a remény, a segítő szándék és a megértés. Várjon rájuk az, amire nekünk magunknak is szükségünk lehet egyszer.

A képek forrása: bbc.com, firstpost.com, wired.com, india.com, dailydot.com