Mitől félünk egy kapcsolatban? Mi a szeretet legfőbb axiómája? A Feldmár Intézet Nőkérdés: Szingli akarok lenni, vagy mégsem? című előadásán jártunk.

Rajtam kívül sokáig két férfi ült csak az akkor még félig üres teremben. Ők a kamerákat kezelték. Ahogy kezdett megtelni a terem máris változott az arány, és a végére legalább 10 férfi ült a teremben Andrással együtt. Nőkérdésen járunk férfiként, vagy ez nem is nőkérdés igazából?

Bárkit is válasszon párnak az ember, a párkapcsolat, a döntés, a keresés mindenkit érint. Akkor vajon miért tapasztalom azt, hogy a hasonló előadásokon, rendezvényeken a nemek aránya a legeslegjobb esetben is alig lépi át a 80-20%-ot? Megérné azon merengeni, hogy ez vajon miért van, mert a kit mi érdekel, kinek mi a fontos, pont ezekben a témákban nem a nemi szerveken vagy a témákon múlik. Legalábbis nem ennyire.

Ennyire élne még az a kép, hogy „majd egyedül megoldom”? Vagy az „engem az ilyen pszichós, lelki hülyeségek nem érdekelnek”? Ez inkább együtt gondolkodás, utána egymás meghallgatása, figyelem és kíváncsiság. Ebből nem árt „még egy adag”. Figyelni már helyfoglalás közben is lehet, ahogy lassan megtelik a terem. Egy később érkezőnek helyet foglaltak, érkezéskor viszont csak annyit mond: Előrébb nem volt? Telnek a percek.

A „szinglizés” már az első mondatokban kiderül, hogy András értelmezésében amúgy sem jelent semmit. Mert egy címke. A címke pedig hipnotizál. Keretbe zár, meghatároz és szűrőket húz a szem és az elme elé. Nemcsak a szabadságot veszi el, de még a döntés képességét is. Mert ha megtettem valamit (loptam), akkor azt nem tagadhatom le, de dönthetek úgy, hogy soha többé nem teszek olyat. A következmény az enyém, a címke nem.

A halál gyors változás és mindennek a vége, kiszállok, ha unalmas már az élet. De vajon, mit mond a változásról egy néha jól, néha rosszul működő mikrofon? Egyszer a felerősített hangot hallgatom kényelmesen, a következő félmondatot pedig András természetes hangerején hallom, és hegyezni kell a fülemet. Alkalmazkodás? A figyelem és a fókusz képessége?

Mintha az előadás mellett egy párhuzamos tapasztalat is testet öltene, ha valaki elég nyitott rá. Pont eljutunk az öngyilkosság vagy az élet újrakezdésének dilemmájához, amikor új mikrofon „lép fel” a színpadra. Új, működőképes élet, és mikrofon. Ha mégsem működik a dolog fejben, odaadhatjuk Andrásnak az iratainkat egy nadrággal együtt, mehet az egész a Dunába, és új életet kezdhetünk, ahol csak akarunk. A realitás és a szimbolika határán táncoló történet azért feltesz két kérdést is: tényleg annyira rossz? És ha a válasz igen, akkor miért nem lépsz?

Jön egy sokak által várt kérdés is: mi van akkor, ha valaki nagyon szeretne párt találni, de egyszerűen nem talál? Akkor nem akarja valójában. Hazudik. Magának, másoknak, és még a látszat randevúkon is.

Úgy csinálunk, mintha csinálnunk kéne, amit nem akarunk, vagy ne tudnánk azt csinálni, amit valóban akarunk. Ez hülyeség!

Vagy-vagy dilemmán vérzik el az ember. Azt hiszi, hogy a kapcsolatért a szabadságával fizet, és el sem tudja képzelni, hogy egy kapcsolatban akár szabadabb is lehet, mint egyedül. Tehát szabadság vagy rabság: lehet dönteni. Fejleszthetjük azt a képességünket, hogy egyedül tudjunk lenni a másik társaságában. És ismét a gyermekkor, az anya-gyermek kapcsolat köszön vissza: nem lehettünk egyedül, mert ránk törtek, és innen jön, hogy alig várom, hogy elmenj már végre. Vagy otthagytak minket egyedül és az elhagyatás miatti félelem miatt nem szabad belefeledkezni semmibe. Aki nagyon fél ezektől, annak jobb egyedül, miért akarná egy párral vagy egy családdal ugyanezt újra átélni? Alig hagytuk ott a családunkat, már megint engedelmeskedni kell(ene) vagy valaki(ket)t irányítgatni.

De ezzel nincs még vége a családot, kapcsolódást, a közös „mi”-t érintő dilemmáknak. Belebonyolódunk, és kibogozhatatlannak tűnik néha az, hogy jó döntést hozzunk. Ha valamit megvilágított ez az este, az az, hogy bármennyire is hasonlóak a kérdéseink, a félelmeink, az egyedi színezet mindig ott lesz benne. Kevés egyértelmű „tedd ezt” helyzet van, de az agresszió például ilyen. A párját megverő a másik szabadságától fél, mert a szabadságban el lehet hagyni, meg lehet csalni a másikat. Megijeszti, hogy olyat csinálna a másik, amit ő nem akar. Vagyis szolgává kell verni.

Aki bánt, az gonosz, azt nem kell megérteni, attól menekülni kell.

Harc amúgy is lesz a párkapcsolatban. Harcolunk a másikkal, amíg önfeledten önmagunk lehetünk. Mindketten jelen tudunk lenni, és nem merül fel András egyik kedvenc hasonlata, a kutya és a farok problémája. A „farok” viszont hamar unalmassá válik, hiszen az őszinteség és a spontaneitás árán működik csak az, hogy a kutya csóválja a farkát. Ha bizonyos tulajdonságok alapján választom ki a másikat, akkor nem kell meggyászolni, ha elhagy. Olyan tulajdonság még ezer másikban is megvan. Akkor vásárolok egy tulajdonságot, és az így választás megvéd attól, hogy a másik fontos legyen. Az egész ember: más, ott nincs és nem is lesz még egy olyan, mint ő, az elválás hatalmas veszteség, hiszen pótolhatatlan.

A monológból dialógus lett, a kérdések, a helyzetek egymás után érkeznek, és se szembenézni, se meghallani nem könnyű néha a másikat. De magunkat sem. És hogy miért kerülik a férfiak az okos nőket? Miért kár, hogy ritka az udvarlás? Ezek is fontos kérdések. Ahogy annak a felvetése is, hogy a szeretet egyik alapvetése, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Vagyis még a saját impulzusaimtól is megvédelek.

Kell az őszinteség, mindenki csinálja azt, amit akar, de ne bántsuk egymást. Nem járunk jó úton, ha egy kapcsolatért rengeteg fájdalmat tűrünk el. Miért ne lenne olyan valaki, akivel e nélkül is megy? Tudjuk, mi kell a jó szexhez? És mi a szeretet? Lehetne folytatni, és kell is. Hiába ért véget az este, a fejekben, a gondolatokban tovább lehetett vinni az élményt. Ha az emberi kapcsolatok kérdőjeleit és az egész 3 órát össze lehet foglalni egy gondolattal, akkor ezt választom:

A szeretet bizonyítéka a szeretett emberben van. Jobb az élete azáltal, hogy a másik az élete része lett? Akkor tényleg szeretik.

A képek forrása: pexels.com, youtube.com