Ha már ennyire a digitális eszközök és felületek bűvkörében élünk, érdemes belegondolni a veszélyeibe és a korlátaiba is. Sokat segíthetnek a mindennapok során, azonban a menekülésre, az illúziók kergetésére is alkalmasak. Szembe tudsz nézni a digitális önmagaddal is?

A digitális világ, az eszközök, a hatások a jelenünk, a mindennapi életünk részei. Ez már nem előrejelzés, és nem arról szól, hogy majd egyszer úgy lesz. Minden generáció érzi, hogy a másik kicsit távolabb van, másképpen tekint a dolgokra, és más irányelveket követ. Ami miatt nehéz lett a dolog az három rétegben jelenik meg. Az első, hogy a korábbi szokások, az életmód rengeteget változott, tehát a korábbi megoldások, rendszerek immár nem állnak a rendelkezésünkre, vagy csak nyomokban. Vagyis nemcsak új szűrőket és megoldásokat kell találnunk, de kevesebb biztos alap van, amihez nyúlhatunk szükség esetén. Például a házasság, a gyerekvállalás, a külföldi munka, az otthon elhagyása és az önállósodás is mind ilyen téma. Egyik sem könnyű és nem is vehetjük félvállról egyiküket sem.

A második szint – az előbb is említett változások mellett – az átmeneti időszak bizonytalansága, ami abból is fakad, hogy nincsen generációkat átívelő tapasztalatcsomagunk, se kutatások, se egyénileg leszűrt információ tekintetében. Nincs „a szüleink ezzel így birkóztak meg” történet. Vagy ha van, akkor élhetetlen, alig használható. Ez nem azt jelenti, hogy minden ami „régi” menjen a kukába, és mehetünk vissza a startmezőre. Ami megmaradt, olyan, mint egy fáklya, egy irányjelző, amihez már nem ugyanaz az út vezet. Mások a kérdések is részben, vagy a válaszhoz is nézőpontváltás szükséges.

És így érünk el a harmadik szinthez, amit nevezhetünk a régi és az új szintézisének, mégpedig egy olyan közegben, ahol – legalábbis érzésre – mindkettőt fenn kellene tartani, és úgy fejlődni, hogy közben semmit nem dobunk el. Ez persze lehetetlen. Változtak az eszközök, változott a generáció, és a világ maga is. Túlzásokba esünk, tapogatózunk és van, hogy a gyökerekbe kapaszkodás ad segítséget, máshol pedig – ha már a szimbólumnál maradunk – pont, hogy gyökerestől kell kitépni valamit, hogy ne akadályozzon tovább. Mindezt a külvilágban, megannyi szerepben, helyzetben, és önmagunk egyéni színpadán is egyszerre. Szép kis zűrzavar, vagy mégis élhető a felgyorsult világ?

Nem könnyű mindabban eligazodni, hogy milyen viselkedést jutalmaz és fogad el a környezetünk és a minket körülvevő csoportok, de az biztos, hogy mindenki igyekszik minél élhetőbb, nyugodtabb életet kialakítani magának. A buddhizmus egyik alapelve szerint is mindenkinek az a célja, hogy minél több boldogsághoz jusson, és minél kevesebb fájdalom érje. Az ehhez vezető eszközök, és az, mit gondolunk-e két kategória megvalósításához üdvösnek korántsem mindegy. Például szeretjük, mi magunk kiválasztani mivel töltsük a szabadidőnket, mi az, ami az érdeklődésünkhöz közel áll, jólesik és a mindennapok feszültségeivel is segít megküzdeni. És közben a kötelességeinkre, feladatainkra ugyanígy szánjunk az időnkből.

És itt kezdődik el az egyensúlyozás, és mindaz, amitől időnként felborul mindez. Lehet, hogy szerintünk minden rendben van, de mások szerint nem. Vagy amit művelünk az túlzás, és nem úgy kellene. Pedig jól érezzük magunkat közben. És nincs is baj, vagy nem látjuk. Akkor nekünk van igazunk, vagy másoknak? Senkinek, vagy mindenkinek?

A túlzás azonban egyfelől intő jele annak, hogy az egyensúly felborult, és emellett a hiányosságokra, kielégületlen alapszükségletekre is figyelmeztet. Nincs mindig vészcsengő a fejünkben, a megszokás, a menekülés is ölthet olyan formát, hogy ez tűnik jónak. Bizonyos értelemben az is, hiszen megóv a fájdalomtól, a szorongástól – és a változástól, a belátástól is. Ha kicsúszik az irányításunk alól, szenvedélybetegséghez hasonló megnyilvánulási formái idővel az élet számos területén kárt okoznak.

Ha szóba kerül a hobbi, mint időtöltés, mindenki valami kellemesre gondol. Sport, kézműves technika, barkácsolás, intellektuális vagy tudományos témák. Olyasmiről van szó, amit az ember a szabadidejében szívesen csinál, ami iránt érdeklődik, és olykor nagyon mélyen bele is ássa magát az adott témába, tevékenységbe. Manapság nem ér újdonságként senkit az a kijelentés, hogy egyre több feladatra, tevékenységre használjuk a számítógépet, az okostelefont. Jóformán bármiben segítségünkre lehetnek a mai technológiai vívmányok, legyen szó tanulásról, szórakozásról vagy épp a szociális kapcsolatainkról. De hol van a határ a hasznos, a szórakoztató vagy az életünket támogató jelenlét, és a túlzás között? Még az egészséges életmódnak is létezik olyan mértékű túlzása (orthorexia nervosa – az egészséges táplálkozás megszállottja), ami már nem az egyensúlyról, hanem egy görcsös, önsanyargató és az eszmének mindent alárendelő gondolkodásról szól. Vagyis alapvetően bármit túlzásba vihetünk, még akkor is, ha ez fel sem tűnik kezdetben.

Az okostelefon, az internet, a közösségi oldalak mélyen beágyazódtak legtöbbünk életébe. Záporozik ránk az információ, mindenhol azt halljuk: felgyorsult a világ, mi sem maradhatunk le. A Facebook-posztok ma már nyilvánvaló, hogy csak egy szeletet mutatnak meg az illető életéből, sőt, egy nagyon is vonzó, vidám, csillogó részletet. Tehát ez nem a teljes igazság, és sokan nem is kíváncsiak arra. A barátok, ismerősök halmozása is csak a lufihoz hasonlítható: bármekkorát is mutasson a számláló, belül üres az egész. Nemhogy ezer, de még száz emberrel is lehetetlenség kapcsolatot ápolni. Legalábbis személyes, érdeklődő, odafigyelésre, bizalomra alapuló kapcsolatot.

Egy idei kutatás szerint átlagosan négy olyan barátunk, közeli kapcsolatunk van, ahol tényleg törődnek velünk és ez fordítottan is igaz. Sorolhatnám napestig az illúziókat, a látszat-világ ránk gyakorolt hatásait, de azzal nem jutnánk előbbre. Mitől válik mégis olyan vonzóvá ez a nem valóságos terep? Miért érződik mégis valósnak? Hiába csak virtuális kivetülésünk mindez, a kapcsolatok, a beszélgetések, az információk a valóság szintjére emelik. Amikor beszélgetünk valakivel, képet küldünk, egyeztetünk egy munkával kapcsolatban, vagy játszunk, akkor a valódi világot is beemeljük. Hiába online az egész, ha az offline világból merít, vagy az abban való eligazodást, és a „jobb élet” felé törekvést segíti.

A képek forrása: thetypewriter.org