A legfontosabb kérdés, hogy szerethetőnek és értékesnek gondolod-e magad? Életed hátizsákjában mintákat, „programokat”, szűrőket viszel magaddal, és nem mindegy, hogy ezek mit üzennek Neked, Önmagadról, a világról és a többi emberről.

De mindezen belül mi nevezhető normálisnak, és hol esünk túlzásba?

Te is keresed azt az életet, amit már nem a múlt terhei és a jelen akadályai határoznak meg?

Megoldásokat, működő recepteket keresünk és az egész életünket ezekből igyekszünk felépíteni. Időnként azonban kiderül, hogy ami addig hasznosnak bizonyult, mostanra már hátráltat. Ami korábban segített, most ellened dolgozik. Szeretnéd, ha mindez megváltozna?

Vannak olyan kérdések, amik új színben mutatnak meg dolgokat, de egy külső szemlélő nézőpontja is sokat segíthet. Milyen gondolatok kísérik a mindennapjaidat? Hogyan látod a világot és miként viszonyul a környezeted Hozzád?

Milyen témákban segíthetek neked?

A hozzám fordulók olyan problémákkal és kérdésekkel keresnek meg, amelyek az életvezetés, a párkapcsolat, vagy a szexualitás témaköreibe esnek. Emellett az online tevékenységek (közösségi oldalak, internet, okostelefon, videojátékok) és a mindennapok összefüggéseire is egyre nagyobb fókuszt helyezek, hiszen a digitális világ a hétköznapok szinte minden részébe beszűrődik.

Úgy érzed, lenne miről beszélgetnünk?
Ha kérdésed van,vedd fel velem a kapcsolatot az alábbi elérhetőségeim bármelyikén.

email: kapcsolat@villanyigergo.hu
mobil: +36 70 559-4574

Villányi Gergő vagyok, pszichológiai tanácsadó.

Miért lettem pszichológiai tanácsadó?

Mindig szívesen és kíváncsian hallgattam másokat. Egy idő után észrevettem, hogy egyre többen fordulnak hozzám, akár olyan problémáikkal is, amikről addig még senki mással nem tudtak, vagy nem mertek beszélni. Felelősséget éreztem az ilyen beszélgetések során elhangzott kérdéseim és meglátásaim hatásával kapcsolatban, ezért hamar elkezdtem beleásni magam a pszichológia különböző területeibe. Már a kezdetektől úgy gondoltam, hogy a kölcsönös bizalom kialakulása mellett nagyon fontos, hogy minden beszélgetésben tanulhatunk is egymástól a tapasztalataink, gondolataink és érzéseink révén.

Tovább

Cikkek-Írások

Kíváncsi vagy a Szexualitással és Párkapcsolattal kapcsolatos, vagy a Digitális világ okozta problémákra és a róluk alkotott véleményemre? Érdekelnek Életvezetési megoldások vagy a Kultúra megszállottja vagy? Akkor a Cikkek-Írások bejegyzéseim neked szólnak.

  • Barátaiddal egy jó buliban töltődsz fel vagy inkább elvonulsz és olvasol egy jó könyvet? Logikusan, észérvek alapján döntesz vagy a megérzéseidre hagyatkozol? Racionalistának vagy Idealistának tartod magad? Mit gondolsz Hadvezér vagy Bajnok típus vagy? Esetleg Alkotó vagy Ellenőr típus?

    Rengeteg kérdés, amire megvannak a válaszok. Töltsd ki a 72 eldöntendő kérdésből álló MBTI tesztet, s a végén megtudod milyen típus vagy, mik a jellemzőid, milyen munka illik hozzád, milyen vagy a szexualitás terén és milyen típusú személyiség illik hozzád.

    Felkészültél? Akkor irány a teszt és ismerd meg magad mégjobban!

Nem is gondoltad volna, hogy a neved titkos jelentése alapján, ha elolvasod ezt a 10-es listát, akkor rájössz, hogy a 3-as rád is 1000% igaz és itt van még 5 trükk amivel... (Na, gyerünk, klikkelj már!)

Mikor a cikkre kattintottál nem is gondoltad, hogy hamarosan kiderül az, amit mindig is tudni akartál, de sosem merted megkérdezni! Borzalmas, rettenetes, iszonyú módon bánnak emberekkel az interneten és ennek te is tanúja lehetsz most, hiszen ide jöttél, hogy tudást kapj, ami felvértez ez ellen és így már meg tudod védeni magad és a szeretteidet ettől az új fenyegető szörnyűségtől, ami milliók életét teheti tönkre akár már holnap!

Az előző kis bevezető 437 karakter terjedelmű és az égvilágon semmiről nem szól. De hangzatos, beugrató és figyelemfelkeltő. Akár még a vérnyomást is megemeli kicsit – kérje ki orvosa gyógyszerésze véleményét! Komolyabbra fordítva, most néhány másodpercet elpazaroltam az életetekből, de vállalom, ugyanis pont ez az a jelenség, amiről a cikk nagyrészt szólni fog.

Tudod mivel játszol?

Nézd meg a lenti képet és magadban jegyezd meg azt a 3-at ami leginkább érdekes számodra. Ha esetleg egyik sem nyerte el a tetszésed, akkor gratulálunk, máris megkaptad a „Nem dőlök be ostoba játékoknak” trófea arany fokozatát. Ha a gyémánt fokozatot is szeretnéd, akkor olvass tovább.

Az emberek nagy százaléka szereti a kérdőíveket. Emögött részben az a tudásvágy áll, hogy kiderítsünk magunkról valami új és érdekes dolgot. A személyiségtesztektől a legegyszerűbb „mit mond el rólad a kedvenc színed?” jellegű játékokig mind azt ígérik, hogy mélyebb önismerettel, több tudással állunk fel az asztaltól. Ezek nagy része persze illúzió, elnagyolt általánosítás, de van még egy oka annak, miért is vonz minket ennyire ez a kérdezősdi. Szeretünk válaszolni, hiszen minden kérdés azt jelenti, hogy ránk figyelnek, érdekesek vagyunk és a figyelem középpontjába kerültünk. Ugyanezt a helyzetet hozza elő egy randi vagy ismerkedés és egy sajtóinterjú is.

A közösségi médián terjedő kvízek készítői ezzel minden bizonnyal tisztában vannak. És őszintén, mi baj lehet abból, ha megnézzük, melyik mitológiai lény vagyunk, vagy mit jelent a nevünk, esetleg a profilképünk alapján valójában honnan származunk és melyik ország való nekünk?

Ismerőseink falán is látjuk ezeket az izgalmas játékokat és az eredményeket – persze, hogy kíváncsiak leszünk, részünkre mit tartogat az online varázsgömb.

Igaz ugyan, hogy a nagy részét nem vesszük komolyan, de a kíváncsiság mellett éppen ezért szórakoztató is mindez. És ki akarna egy vicces, jópofa játéknak ellenállni, ami ráadásul új, érdekes dolgokat mesél róla? Hiszen a többiek is csinálják, akkor csak jó lehet!

A Cambridge Analytica botrány után hamar kiderült, hogy csaknem 120 millió felhasználó adatait szórták szét ilyen és hasonló játékok a neten, és akik ezek gyűjtögetésével, (illegális) felhasználásával foglalkoznak, azok nagyon is jól jártak. Vessünk egy pillantást a legnépszerűbb kvíz oldal legkeresettebb kérdőíveire és lássuk be, ez sokat elmond az emberek átlagos színvonaláról, és valahol meg is tudjuk érteni őket. Érdekes, csillogó, vicces és…és… és most már tudom, milyen csodás jelentése van a nevemnek. Derítsd ki te is, és egy füst alatt azt is, hogy Disney hercegnőként melyik Harry Potter karakter lennél!

Muszáj ráklikkelned!

Beszélgessünk kicsit a clickbait vagyis a kattintásvadász címekről is. Ez a cikk is majdnem olyat kapott, de mégiscsak képmutatás lett volna, igaz? Bár a forgalomért és a látogatottsági statisztikáért mindent!

Az online manipuláció is a szociálpszichológia régóta ismert trükkjeivel dolgozik. Belógattak valami izgalmasat, de fogalmunk sincs mi lehet az? Azonnal ki kell, hogy derüljön, aztán persze legyintünk, hogy ezért aztán kár volt. Írtam is egy listát a leggyakoribb trükkökről: a 3-astól tényleg eldobod az agyad (!!!) majd és kíváncsi vagyok az 5-ösnek beugrottál-e korábban! Valahogy így működne a dolog.

Egyfelől egyre kijjebb tolódik az ingerküszöbünk, vagyis hangzatos, érzelmekre ható és befejezetlen információ masszát kell az arcunkba vágni, hogy a belénk huzalozott pszichés rendszerek rávessék magukat. A Zeigarnik vagy cliffhanger-hatást a sorozatok is előszeretettel alkalmazzák. Mindig felmerül az utolsó pillanatban egy új szál vagy esemény, aminek a kifejtése majd a következő részben történik meg, vagy az új évadban.

A hatás lényege, hogy jobban emlékszünk a befejezetlen dolgokra, mert az agyunk szeretné a teljes képet átlátni, így ha befejezetlen marad valami, az piszkálni fog minket és tovább marad aktív emlék.

A figyelemfelkeltő (Nem is gondolnád, mi történt miután ez az ember hazaért a feleségéhez) és a befejezetlen (Egy új netes trükk, ami ráadásul…) információ folytatásért kiált, és egy klikkelés igazán kis ár azért, hogy megnyugodjunk. Hiszen ott a nagy titok a klikken túl, elérhető távolságban, csak ki kell nyújtanunk a kurzorunk hozzá és ránehezedni arra az egy szem gombra.

A rettentő, borzalmas, hihetetlen, elképesztő, utolérhetetlen szavak is mind erős érzelmi töltettel bírnak, vagyis fontosnak tűnnek. Ezeket a szavakat normális esetben nem szórnánk szét bármire, tehát az agyunk még mindig jót akar nekünk, ha magas prioritásúnak gondolja az ehhez hasonló címeket. Úgyhogy bátran kijelenthetem, hogy ez egy borzalmasan fontos és hihetetlenül jó cikk, és így is kellene reklámozni!

Hinni szeretnél?

A fake news, a photoshop és a deepfake világában örömteli hír, hogy se a szemünknek, se az információnak nem hihetünk, de még a Dr. nevű szakértőknek sem feltétlenül. A neten blogot indítani nem nehéz dolog és bárki önjelölt szakértője lehet szinte bármilyen témának. Főleg ha elég agresszívan és hangosan osztja az észt. Ez az influencerek világát is erőteljesen megosztja, amibe még generációs feszültségek és különbségek is vegyülnek.

A kamu oldalak a fentebb felsorolt és részletezett eszközök széles palettáját alkalmazzák, ráadásul nem szokásuk forrást és hivatkozásokat közölni. Ez már önmagában intő jel lehet, ugyanis két dolgon múlik főleg, hogy eligazodjunk az online információ-tsunami világában, ahol jól tudjuk, minden megtalálható és annak az ellenkezője is.

A hitelesség kiderítése az első feladatunk, ami forrás, hivatkozás, bibliográfia hiányában nem mindig lehetséges. Ilyenkor jön képbe a kételkedés, mint vezérszál – ha nem vagyunk biztosak benne, ha gyanús, ha túl jól hangzik, akkor döntsünk a kevésbé káros oldal javára: ne higgyük el és keressünk tovább.

Marketingre, némi felhajtásra a legjobb és leghitelesebb oldalaknak és cikkeknek is szükségük van (még ezen cikk esetében is!), de a kamu oldalak nagy dózisban és fullba tolják a kretént. Hogy a látogatószám és a klikkelések számának növelése a cél, vagy tudatos félrevezetésről van szó, az már vérmérséklet kérdése, de hasznunkra válik, ha nem egy forrásból tájékozódunk. Ha ugyanolyan gondolkodású emberekkel és híroldalakkal vesszük körbe magunkat, könnyen a buborék-hatás (filter bubble) közepén találjuk magunkat – vagyis semmi más nem jut át, mint az, ami megerősít minket abban, mindent jól látunk és gondolunk. A változatosság szemfelnyitást, széles látókört és kritikai gondolkodást eredményezhet, ami sokaknak félelmetes és fájdalmas élmény, igyekeznek is elkerülni.

Egyre több figyelmet kap az a tény, hogy online is vigyáznunk kell magunkra. Itt is átverhetnek, kizsebelhetnek, visszaélhetnek a jóhiszeműségünkkel, de a tudatos felkészülés és a szabályok minél szélesebb körű ismerete megóvhat minket. Úgyhogy, ha hasznos dolgokat olvastál itt, küldd el a barátaidnak, iratkozz fel, kövess, lájkolj, ossz meg, szívecskézz, plakátold ki a kerületet ahol laksz, hangosbemondóval autózz körbe a cikket dicsérve és mindenkinek jó lesz. Legfőképp nekem!


Forrás: ipon.hu

A cyberbullying kifejezés megragadt ugyan a magyar nyelvben, de jelentését tekintve árnyaltabban fejezi ki a megfélemlítés, zsarnokoskodás, kegyetlenkedés és a fenyegetés. A digitális térben történő bántalmazás nemcsak a felületet, hanem az ebben használt eszközöket is jelenti. Számítógép, laptop, okostelefon, tablet, igazából bármilyen olyan eszköz alkalmas rá, amivel a népszerű közösségi oldalak elérhetővé válnak. Ezt bizonyítja az is, hogy a cyberbullying legnépszerűbb platformjai a Facebook, a Twitter és az Instagram, ahol a kegyetlen megnyilvánulások és az érzelmi terror sajnos mindennaposnak mondható. 2008-ra a Pew Internet Project felmérése szerint a fiatal 12 és 17 év közöttiek 93%-a jelen volt már az online térben. Arról nem is beszélve, hogy az alvás mellett online tevékenységekkel töltik az idejük legjavát. Az alapvető definíció szerint a cyberbullying akkor valósul meg, ha valaki az internetet, az okostelefont vagy más digitális eszközt arra használ, hogy szöveges üzenetet, postot, képet juttasson el valakihez azzal a szándékkal, hogy megsértse, bántsa vagy megalázza. Tehát a szándék, az eszköz, a módszer és a felület egyaránt fontos részét képezi a folyamatnak.

Ez nem trollkodás!

Könnyen összemosható a trollkodásnak nevezett, gyakran humorba ágyazott gonoszkodással és hajszál választja csak el a kettőt. De amíg a „sima” trollkodás egyszeri, véletlenszerű, személytelen általában (és nem mindig!), ezért habár kellemetlen élmény és a negatív hatása sem tagadható le, de hosszú távú következménye kevésbé van. Külön kategória még a cyberstalking (leskelődés, becserkészés, követés), ami egyfelől „felnőttebb” kategóriának számít, másfelől olyan témákat érint, mint a hamis vád, a megfigyelés, fenyegetés, személyazonossággal való visszaélés vagy a (leggyakrabban szexuális jellegű) zsarolás. Úgy gondolom egyre jobban összemosódnak ezek a problémák. Hiába vannak külön életkorra, úgymond komolyságra bontott kategóriák, az eszközöket és – ha megvan – a szándékot illetően a lehetőség, sajnos adott, bárki számára. Elbagatellizálni, lekicsinyleni, vagy épp nevelő, megerősítő jellegűnek pedig végképp nem szabadna az internetes zaklatást titulálni, hiszen az áldozat önbecsülésére, szociális kapcsolataira, személyiségének fejlődésére, emocionális jóllétére nézve nagyon komoly károkat okoz és hosszú távú, időnként halálba torkolló következményekkel bírhat.

A leggyakoribb előfordulási formái:

  • kizárás, kiközösítés: offline és/vagy online közösségről, csoportról egyaránt szó lehet
  • zaklatás: folyamatos e-mail, üzenet, bejelölés hadjárat, ahol a másik lejáratása, megalázása a cél
  • pletykálás: olyan hamis üzenetek, tartalmak, amelyek az áldozat jó hírét, kapcsolatait és magabiztosságát támadják és kezdik ki
  • átverés, kibeszélés (outing/trickery): szégyellt vagy titkos információ megszerzése majd publikussá tétele
  • megszemélyesítés: hamis vagy feltört fiókokkal a másik ember bőrébe bújva rombolni a kapcsolatait
  • megfenyegetés (cyber threat): kegyetlenkedő, agresszív, erőszakos viselkedés kifejezése és ezek beváltására tett ígéret
  • eldurvuló vitázás (flaming): olyan beszélgetés vagy véleményütközés, ami fenyegetésig gyűlölködésig is elfajulhat az adott oldalon/fórumon/blogon stb.

Zacher Gábor egy cikkében nagyon pontosan feltárta a folyamatot. A gyerek, a fiatal nagyjából kétszer fog odamenni a szülőhöz, hogy megmutassa a maga világát. Ez egy „hülye videojáték” is lehet, de gyakran inkább felvezető a problémáinak a megosztásához. Ahol működik a szülő-gyerek kommunikáció, ott is van egy „tesztelés”, hogy megértenek, elfogadnak-e engem? Kíváncsiak-e rám? Amikor előítéletekbe, időhiányba, ellenállásba ütközik, a gyerek más utat keres, és nem próbálkozik többet. A bizalmát, a kérdéseit máshová helyezi át és más utakat, megoldásokat keres. „Apa, anya, gyerek, látszatra csupa szív, szeretet, mint a Mézga család, de valójában nem ismerik egymást, mert egymással hátnak élik az életüket, vagy ki-ki „a saját számítógépében”.” Az biztos, hogy az iskolai érdemjegyek fontosak, márcsak azért is, mert a világ eszerint kategorizál, mér és sorol be minket. Vagyis egyfelől jogos jelentőséget tulajdonítanak ennek a szülők és a tanárok, másfelől viszont mindez egy szelete csak a fiatalok életének. Ha a többi rész felé érdektelenséget mutatunk, úgy rengeteg probléma és feszültség forrását veszíthetjük szem elől. Ez pedig minden kapcsolatban károkat, sérüléseket okoz, legyen szó gyermekről, serdülőről vagy felnőttről.

Menekülnénk, de nincs hová

A szétesett, reménytelen világkép, a családi problémák, egy szakítás, a kevés szociális kapcsolat mellett az internet nemcsak az érzelmekkel való szembenézéstől „ment meg”, de a valóság fájdalmát is enyhíti a maga módján. A köznyelvben is gyakran emlegetett „strucc-effektushoz” hasonlóan, amit nem látunk, érzünk, amiről elterelődik a figyelem, az nem is létezik. Olyan menekülés ez, ami, más eszközök nem révén legalább opciót, és olyasmit ad, amivel elviselhetőbb az élet. Nem jó, csak szó szerint elviselhetőbb. És itt válik ördögi körré a helyzet, hiszen a megoldási kísérletek és a feldolgozás is elmarad vagy kitolódik, esetleg passzív szemlélőként követjük csak a változásokat, akkor is, ha minket valahogyan pozitívan is érint majd. Az alapprobléma, a hiányok fájó ürességérzete viszont változatlan marad, és ez a fő probléma.

A sértő üzenetek, a kamu profilokról érkező támadások, és a megalázó hozzászólások a cyberbullying áldozatainak minden percében ott vannak. Az internet sosem alszik, a megalázó adatcsomagok pedig fénysebességgel érnek célba, és bárhonnan, bármikor útjukra bocsáthatja őket a támadó fél. Az áldozat pedig szégyenként éli meg, beszélni sem mer róla, nemhogy felszólaljon ellene. Így pedig nemcsak a segítségkérés marad el gyakran, de internalizálja, belsővé is teszi idővel a negatív üzeneteket. És nem csökken a nyomás, mert az áldozatszerep egyfajta bizarr jóváhagyást is közvetít, ezáltal téve „természetessé” ezt az egyre több mindenen eluralkodó állapotot. A cyberbullying pedig leggyakrabban azért folytatódik, mert nincs aki közbe lépjen, nem veszik észre és az áldozat sem tudja, hogy kitől vagy hogyan kérjen segítséget abban, hogy megvédhesse magát.

A cyberbullying és megfélemlítés önmagában is komoly problémák forrása lehet, de van más, elsőre furcsának tűnő jelenség is, ami részben ide köthető. A digitális önsebzés (cyber self-harm) lényege ismerős lehet máshonnan, a módszer és az ok pedig lényegében a korábbi verzió online megfelelője. Miről is van szó? Biztosan találkoztunk már olyan emberrel, aki a dicséretet, a bókot vagy egy neki tulajdonított pozitív tulajdonságot elutasítva ennek az ellenkezőjét hangsúlyozta. Itt nemcsak a reális énképről és az önbizalomról van szó, hanem arról is, hogy a visszajelzések mennyire fontosak. Egyfelől azért, mert eszerint méri magát a másik, másfelől pedig a reakciókat és a „győzködés” intenzitását is figyeli. Ez egy olyan játszma, aminek igazából nincsen nyertese, mégha úgy is tűnik. A digitális felületen, az önmagának gyalázkodó, bántó vagy sértő üzeneteket, postokat küldő fiatal ugyanúgy a külvilág reakciójára kíváncsi. Megvédik? Egyetértenek?

Az online bántás is valóság

A visszajelzésekről szól itt is – ahogy a közösségi médiában is – minden. Néha pedig egészen messzire is elmegy az, aki az internet vélt vagy valós anonimitását kihasználva, hamis személyazonosságot, vagy másik nemet hazudik magának és azoknak, akiket a hálójába von. Itt a bosszú és a szexuális előnyök és/vagy zsarolás a leggyakoribb téma, ahogy egy nemrégen nyilvánosságot kapott eset is rávilágított erre. A bizalommal való játszadozás, a zsarolás és a szülők kezdeti tehetetlensége felhívja a figyelmet arra, hogy az ilyen és a hasonló esetektől nem a tiltás és a korlátozás, hanem a bizalommal teli és őszinte szülő-gyermek kapcsolat fogja a tapasztalatlanabb fiatalt megvédeni. A gondoskodás és az odafigyelés mellett azonban fontos, hogy az idősebb felnőtt ne csak a saját – kialakult és stabilnak mondható – értékrendjéből induljon ki. Ami neki lehetetlennek vagy „hülyeségnek” tűnik, az a csoportnyomás, a bizonytalanság és a megfelelés között ingázó kamasz számára nem ilyen egyértelmű.

A hangsúly azon az élményen van, amit egy ilyen kis dolognak tűnő esemény okozhat. Apróság a maga nemében, hiszen egyetlen bejegyzés, kép vagy tweet is elég ahhoz, hogy elinduljon a hadjárat. A háborúra, agresszív támadásra utaló szó pedig nem túlzás ebben az esetben, főként, ha belegondolunk, hogy mit él át, és min megy keresztül az az ember, akit zaklatnak, megsértenek, kifiguráznak, gúnyolnak és ellehetetlenítenek. Ez nem is újdonság, hiszen a digitális felületek és eszközök elterjedése előtt is sok olyan esetről lehetett hallani, ahol ugyanez zajlott le, okostelefonok és internet nélkül is. A többség állhatott osztálytársakból, az adott intézmény diákjaiból, vagy munkahelyi dolgozókból, de mindegyikük, aki részt vett a zaklatásban, megalázásban, hozzátette a maga részét ahhoz, hogy a kiválasztott szerencsétlen élete pokollá váljék.

A legtöbb áldozat elhiszi ilyenkor, hogy vele van baj. Hiszen tényleg csendesebb az átlagnál. Vagy túlsúlyos. Szemüvege van. Nem sikeres a tanulmányaiban, vagy éppen túlságosan is sikeres. Nem egy társasági típus, visszahúzódó, félénk. Vagy épp olyan fogyatékossága van, ami szembetűnő a többiek számára. Lehetne folytatni a sort, de a legtöbbünk, ha végiggondolja az életét, nagy eséllyel talál valamit, amiért piszkálva volt, vagy egy olyan csoportot, aminek a tagja volt, amikor más került a célkeresztbe. Ha nem hiszi el a bántalmazott, hogy ő a kiemelt tulajdonság vagy gyengeség miatt kevesebb lenne, a felé megnyilvánuló rosszindulat és agresszió egy idő után úgy is megteszi a hatását. Nincs olyan ember, aki sokáig képes elviselni azt, hogy minden nap ez várja, hogy bármikor megtalálhatják zaklatói. A digitális felületeken el lehet kezdeni letiltani, lekorlátozni a profilokat, a láthatóságot, vagy, hogy ki írhat oda és lehet kapcsolatba velünk, de ez is csak kényszermegoldás. Az időleges béke illúziója mellett az áldozatnak beszűkül az élettere, az önértékelése és az énképe a drasztikus negatív hatás miatt pedig hamissá, torzzá válik. A megnövekedett stressz szint autoagresszívcselekedetekhez vezethet, a tehetetlenség pedig depressziós tüneteket okozhat. A kilátástalan helyzet és az addigi keretek, a biztonság és a szociális közeg felborulása pedig drasztikus megoldásokig is elvezethet.

Ez az állapot megsemmisítő erejű, és ezt szó szerint is vehetjük, hiszen az ilyen történetek bővelkednek a befejezett öngyilkosságig elfajuló esetekben. De tegyük fel, hogy nem akarja elvenni az életét a mindezt elszenvedő és túlélő fiatal vagy felnőtt. A beilleszkedést, sőt, akár az utcán mutatkozást is áthatják a pletykák, a mutogatás, az összesúgás és a megbélyegzés akkor is, ha igazságot szolgáltat valaki, valahogyan. Bármennyire megtörténik a jóvátétel, a világ sosem lesz már ugyanaz a hely, mint előtte volt.

Segítség a bajban

A helyzethez az is hozzátartozik, hogy a szülők, a tanárok sokszor nagyon keveset tudnak a digitális felületekről, azok hatásairól vagy használatának lehetőségeiről. Emellett pedig felmerül annak a kérdése is mennyit tudnak a gyerek magánéletéről, körülményeiről, harcairól és örömeiről. Ez a világ - főleg a serdülő szakaszban - nagyon kevéssé ismerhető meg a felnőttek számára, a belátás pedig nemcsak nehéz, de néha lehetetlen is. Még a sokat beszélgető, szeretetteli, elfogadó légkörben felnövő kamasznak is megvan az igénye, hogy az övé legyen a kontroll a saját életében. Itt nem feltétlen van szó lázadásról, de a kísérletezés, a saját autonómia és az önerőből való boldogulás tesztidőszaka is ez a pár év. Itt a kortársak, a barátok azok, akik nagyobb bizalmat kapnak.

Az elhúzódó, súlyos problémákra viszont már a szülők és a tanárok is felfigyelnek, hiszen viselkedésben, szokásokban, hangulatban is szembetűnő lehet a nagymértékű változás. Itt válik igazán fontossá a bizalom, az elfogadás, mivel itt nem a felnőtt dolga, hogy eldöntse, mi számít nagy horderejűnek, vagy épp azt, hogy erre hogyan kellene reagálni az ő meglátása szerint. Ha itt elbagatelizálódik vagy lekicsinylődik a helyzet vagy a szenvedés mértéke, akkor a szövetségesből áruló lesz, akitől nemhogy segítség nem remélhető, de még a bajt is tetézte. Egy kirekesztett, vagy folyamatos támadás alatt álló emberi lénynek nem a probléma nagyságának a méregetése vagy a „helyedben én” frázisok segítenek, hanem az, ha stabil pontot, kapaszkodót kap a körülötte tomboló viharban.

Sokszor a generációk világképei közötti eltérések is nehezítik a helyzetet. Az úgynevezett webkettes korszakban a tartalmat már a felhasználók generálják, és ennek a megosztása, valamint az erre kapott visszajelzések kerülnek a középpontba. A legismertebb példa, a lájkok mennyiségének a gyűjtése, ami nagyon egyszerű analógiát alkalmaz. Minél többet gyűjt ebből az adott tartalom (kép, video, vélemény, írás, bejegyzés) annál népszerűbbnek tekinthető, és egyszersmind a készítője is. Ez ott fordul át, amikor ez válik az egyedüli, vagy legfontosabb mércévé abban, hogy valaki milyen ember, milyen kvalitásai vannak és mennyire kedvelt az adott szociális közeg (vagy épp a világ) által.

Egy teljesen más közegben felnőtt ember nemcsak nehezen tart lépést ezzel, de megértenie sem könnyű, hogy ez miért fontos, vagy miért ekkora horderejű. Gyakran szabályos kereskedelem folyik a háttérben, és bármennyire átvitt értelemben is értjük ezt, elgondolkodhatunk az olyan bejegyzéseken, ahol mondjuk a „100 lájkért kirakok magamról egy fürdőruhás / félmeztelen képet” az üzenet. Valamit valamiért. De az ára ennél sokkal komolyabb az ilyen tranzakcióknak, hiszen ha elapad a forrás, a kedvelések száma csökken, akkor az egyértelműen maga után vonja az elértéktelenedés érzését is. Emellett a tétet is emelni kell, hiszen az előző szint már meg lett ugorva, az már kevés lesz legközelebb. Elkezdődik az alkudozás, a kölcsönösség (ha te is, akkor én is) és a lojalitás-konfliktus kérdése, hiszen nem mindegy kinek az oldalán állunk, főleg, ha ilyen téren is ki kell fejezni.

Egyre több kampány és segítő oldal jön létre ezzel kapcsolatban külföldön és Magyarországon is. A Neked 8? kampány talán az egyik legfontosabb hazai platform. Plakátjait mintha két külön elme alkotta volna. Az egyik hasznos, segítőkész és a jó kérdéseket felvető részért felelős. A másik pedig a megfélemlítés, a túlzásokkal ijesztgető és a félreértéseken elcsúszó oldalért. Jó itt leszögezni, hogy a kommunikáció, a fiatalok világának feltérképezése vagy a bizalom és a kíváncsiság jó megközelítési módot jelentenek, nemcsak a megismerésben, de a segítségnyújtásban is. Ha viszont demonizálunk, tiltunk és egész egyszerűen a tudatlanságból fakadóan stigmatizálunk egy kikerülhetetlen - és sokak számára nehezen érthető - szubkultúrát, szórakozási és információs felületet, valamint megijedünk tőle, az nagyon sok gondot fog okozni.

Jó hír viszont, hogy segítséget is lehet találni a neten. Létezik egy applikáció is, ami segíthet a cyberbullying jobb megértésében vagy az ellenlépések kitalálásában és fontos, hogy magyar nyelven is elérhető. Hasonlóképpen hasznos a http://saferinternet.hu oldal tanácsait is megfogadni azzal kapcsolatban, hogy mit is tehetünk. A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakértői pedig a 116-111 éjjel-nappal ingyen hívható telefonszámon állnak az online gyűlölködést átélő vagy egyéb problémával küzdő fiatalok rendelkezésére.

Ha zaklatás áldozatává válik valaki, gyakran nehéz segítséget kérni. Néhány alapvető dolgot viszont jó a fejünkben tartani ezzel kapcsolatban:

  • Fontos, hogy találjunk egy olyan szövetségest, aki megérti a helyzetünket és képes lépéseket is tenni azért, hogy ez a helyzet megoldódjon.
  • A sértő, megalázó üzenetek bizonyító erejűek, ezért azok megőrzése a segítségünkre lehet.
  • A legtöbb program és oldal lehetőséget kínál a nem kívánatos személyes blokkolására, letiltására és jelentésére is. Éljünk ezekkel, ha szükséges!
  • A bántás viszonzása nem vezet eredményre, csak tovább rontja a helyzetet.
  • A képek, a postok és az üzenetek megmaradnak, visszakereshetőek, ennek tudatában jó átgondolni a reakcióinkat és azt, miként bánunk mi magunk a többi emberrel.

Nem hiába mondták az ókori görögök, hogy: „A stílus maga az ember.”, hiszen ebbe a másokkal való bánásmód is beletartozik, és rengeteget elmond a személyünkről, személyiségünkről. Az internet, a digitális eszközök elterjedése révén alig van olyan ember, aki valamilyen módon ne kapcsolódna ehhez, és a digitális lábnyomunk is évről évre egyre nagyobb. Ezért nem is csoda, hogy miként a net felhasználásának formái, úgy a feszültségek és a problémák is megnőttek az elmúlt időszakban. Itt is szükséges egy olyan irányvonal, ami az erőszak, a megalázás és a kirekesztés helyett az összefogásról, a közösségi élményről és a segítő, hasznos információk terjedéséről szól elsősorban. Az utopiára, tökéletességre való törekvés naivnak tűnik, de a jó szándékot és az emberi jóságot középpontba állító elgondolásokat éri meg követni. Mindannyiunk, és az utánunk következők érdekében is.


Forrás: ipon.hu

"Már megint csak a gép előtt ülsz egész nap! Téged semmi más nem érdekel?" Ismerős a helyzet?

A játék alapvető emberi szükségletünk, és nem csak gyermekkorban. Míg a gyereknek felfedezést, örömöt, próbálgatást és a tanulás folyamataiba ágyazott fejlődést (is) jelent általában, nem elhanyagolható a felnőttekre gyakorolt hatása sem. A kikapcsolódás, a feszültségek levezetése és a rekreáció szempontjából fontos marad, hogy játsszunk, legyen szó egy táblás társasjátékról, sportról, vagy éppen esetünkben a videojátékokról.

Törékeny egyensúly

A túlzás azonban nemcsak intő jele annak, hogy az egyensúly felborult, de hiányosságokra, kielégületlen alapszükségletekre is figyelmeztet. Ha pedig kicsúszik az irányításunk alól, szenvedélybetegséghez hasonló megnyilvánulási formái idővel az élet számos területén kárt okoznak. Ha szóba kerül a hobbi, mint időtöltés, mindenki valami kellemesre gondol. Sport, kézműves technika, barkácsolás, intellektuális vagy tudományos témák. Olyasmiről van szó, amit az ember a szabadidejében szívesen csinál, ami iránt érdeklődik, és olykor nagyon mélyen bele is ássa magát az adott témába, tevékenységbe. Manapság nem ér újdonságként senkit az a kijelentés, hogy egyre több feladatra, tevékenységre használunk számítógépet. Jóformán bármiben segítségünkre lehetnek a mai technológiai vívmányok, legyen szó tanulásról, szórakozásról vagy épp a szociális kapcsolatainkról. A degradáló „kocka” elnevezés azt fejezi ki, hogy valaki túlságosan a technológia, a számítógépek bűvöletében él. De mi van akkor, ha a munkája, az érdeklődése, a tehetsége és a hobbija is a géphez köti? Egyszerűen arról van szó, hogy ebben jártas, ebben érzi jól magát, és emellett ugyanúgy lehet szociális élete, sportolhat, szórakozhat, mint bárki más. Még az egészséges életmódnak is létezik olyan mértékű túlzása (orthorexia nervosa - az egészséges táplálkozás megszállottja), ami már nem az egyensúlyról, hanem egy görcsös, önsanyargató és az eszmének mindent alárendelő gondolkodásról szól. Vagyis alapvetően bármit túlzásba vihetünk, még akkor is, ha ez fel sem tűnik kezdetben.Bizonyosan ismerünk olyanokat, akik mások problémáit, elintéznivalóit mindig a sajátjuk elé helyezik, akik a szükségleteiket, vágyaikat az utolsó helyre száműzik. Ez is tűnhet pro-szociális, támogató viselkedésnek, olyan valakinek, aki kedves és megbízható, - és ezen jellemzői, a dinamikától függetlenül fennállnak -, a háttérben viszont más erők is munkálnak, amik a megfelelési kényszer, a szerethetőség és az elfogadhatóság kérdéseit vetik fel.

A pszichiátria és a mentális betegségek hivatalos kézikönyve (DSM-5 - magyarul kb. mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyve) egyelőre nem számol a videójátékok által okozott zavarokkal (Internet Gaming Disorder), mint mentális betegséggel, de napirendi ponton van a besorolása, és a kézikönyvbe való implementációja. Egyesek azzal érvelnek, hogy itt is ugyanolyan impulzuskontrollzavarról van szó, mint más függőségek esetében. Ez alapvetően a késztetések gátlására való képtelenséget, a tervezés és a következmények felmérésének, átgondolásának hiányát jelenti, és részét képezi a cselekvés előtti feszültségnövekedés, majd a cselekvés utáni megkönnyebbülés, felszabadultság, kielégültség érzése. Más szemléletet vallók viszont úgy érzik, hogy a játékoknál, mivel nincsen konkrétan meghatározható kémiai anyag, mint a kábítószerek és az alkohol esetében, így függőség „szintre” emelése elbagatellizálná az „igazi” betegségeket.

Ha élőben nincsen senkim...

Felmerül az is, hogy a számítógépes játék-zavar hátterében interperszonális, pszichológiai és érzelmi problémák húzódnak meg. Tehát maga a játék vagy a túlzásba vitele szimplán egy következmény, arról nem beszélve, hogy a tünetek kezelésére, megoldására tett kísérlet is lehet. Hasonló érdeklődésűeket, közösséget találni mindig fontos volt, manapság pedig nem ritka, hogy ezt a közösséget a neten vagy egy játék által találja meg valaki, például egy játékosokat tömörítő klánhoz csatlakozva. Olyan is előfordul, hogy komoly barátságok, szerelmek születnek akár úgy, hogy élőben még nem találkoztak a felek egymással, és lehet, hogy nem is fognak.

A dependenciával kapcsolatban pszichés tünetekről beszélhetünk, vagyis a lehetőség keresése, a megszerzésre kényszerítő vágy, a sóvárgás megjelenhet, de sokat számít a mértéke és a manifesztációja is. Elvonási vagy absztinencia-szindrómáról nincsen szó, hiszen nincs fizikai szer, de a vágyott tevékenység elérhetőségének szünetelése vagy megszűnése kiválthatja ingerlékenység, szorongás, feszültség, mint pszichés tünetek megjelenését. Jó kérdés, hogy hányan esnének pánikba, ha egy napig vagy egy hétig nem lenne internet. Hány emberben merülne fel, hogy akkor most mit kezdjen az életével? Itt is jó látni a különbséget a technológia beágyazottsága és az életet befolyásoló, megkönnyítő része és a kóros, az életteret beszűkítő használat között. A legtöbbünknek, még ha nem is örülne, hogy ez történt, lenne ötlete, megoldása, vagy el tudná foglalni magát valami mással. A többség funkcióképes maradna az életében, és még ha keresne is olyan helyet vagy lehetőséget, ahol internetezhet, maga a fókusz és a prioritás nem csak erről szólna számára. Ez egy egyelőre nyitott vita, amiben érvek tömkelege hangzik el, a végső meghatározás pedig majd a jövőben születik meg, remélhetőleg figyelembe véve az életkorok, generációk és a világ kommunikációs stílusában létrejött változásokat.

Mivel hivatalos állásfoglalás nincsen, a szakemberek a szerencsejáték függőség (gambling disorder – problem gaming) és a szex függőség kezelésére használt módszereket és technikákat alkalmazzák a videojátékok által okozott problémáknál is, hiszen mindegyik zavar megegyezik abban, hogy konkrét ’drog’ vagyis kémiai anyag nem játszik szerepet a kialakulásában. A kognitív viselkedésterápia eszköztárában a diszfunkcionális –vagy hamis- viselkedések és gondolkodás feltérképezése, valamint újradefiniálása segít legtöbbször, mindez pedig egyéni és családterápiás formában is történhet. Bármilyen felépülési folyamatnak része kell legyen egy támogató közeg, aminek forrása és a lehetőségek felmérése a résztvevő felek feladata és felelőssége. Emellett persze léteznek táborok, egyéb foglalkozások, amiknek főként az „offline életmód” kialakításában, vagy facilitálásában vannak eredményeik, valamint ötleteket adhatnak, de a szociális kapcsolatok kialakulását is segíthetik.

Megbélyegzés helyett

Meglehetősen káros hatása van a gamerek életmódját, szokásait kifigurázó, a videojátékot mint legális hobbiként való időtöltés elfogadását támadó cikkek és híradások tekintetében a médiának is. Emellett rengeteg felületes, a témát és a tüneteket 5 mondatban elintéző írás is kering a neten, a pár mondatban, pontban összeszedett, meggyógyulást ígérő cikkekről nem is beszélve. A keresőben pedig ezek igen előkelő helyre kerülnek, vagyis fenntartják az előítéleteket, megerősítik a sekélyes „elemzéseket”, ráadásul az ígért segítségnyújtásra sem képesek. A témaválasztás is gyakran szerencsétlen, mert a kirívó, sokszor halállal, tragédiával végződő eseteket kapja fel a világ, és állítja be általános veszélyforrásként. Pedig itt is arról van szó, mint mondjuk egy konyhakés esetében. Okozhatóak komoly sérülések vele, de alapvetően a rendeltetésének megfelelően használja mindenki. Vagyis egy eszköz, és a felhasználóján múlik a többi.

A téma egyik kutatója, Mark Griffiths úgy gondolja, hogy a köznyelvi jelentéstől eltérően maga a tény, hogy valaki – ezen nézőpont szerint – túl sokat játszik, nem elégséges feltétele a függőség vagy a problémás játék kialakulásának. (Journal of Mental Health and Addiction 2010; 8: 119.) Ugyanígy felveti az egészséges rajongás jelenségét is, ami nemcsak fokozott érdeklődést jelent, de az adott témával, cselekvéssel való nagy mennyiségű idő eltöltését is. Ez pozitív hozadékként jelenik meg az ember életében, a problémás használat viszont romboló erejű, és egyéb negatív hatásoknak is jelen kell lenniük hozzá. Azt sem szabad elfelejteni, hogy mindez egy folyamat része, és a jelenség mögött gyakran állnak az élet más területén megjelent vagy kialakult hiányok, diszfunkciók. (Educational Psychology in Practice 2010; 26: 35–40)

Csak akarni kell ?

Gyakran hallani azt a véleményt is, hogy ha ellen akarunk állni a késztetéseknek, akkor csak akarni kell, csak az akaraterőn múlik, hogy valaki hogyan dönt, vagy mire bólint rá az életét, cselekedeteit tekintve. Leegyszerűsítve ez a „Csak mondj nemet!” szlogent népszerűsítő kampányok mögöttes feltételezése. Richard L. Gregory, neuropszichológia professzor kutatása szerint az agy orbitofrontális kérgének, vagyis a döntéshozatal központjának nem is annyira a kezdeményezés, hanem inkább a gátlás a feladata. Tehát a beérkező, cselekvésre utasító impulzusok egy részét tovább engedi, másokat pedig blokkol. Ez eddig rendben van, elméletileg minden nekünk káros, életünket rossz irányba terelő késztetést képesnek kellene lennie blokkolni, hiszen legtöbbször logikailag felfogjuk és látjuk, hogy amit teszünk, az hová vezet. És mégis megtesszük, akár sorozatosan is.

Jeffrey M. Schwartz, a UCLAneurológus professzora szerint az az elképzelés, hogy a döntési szabadság csakis rajtunk, akaraterőnkön, belátásunkon múlik, sok esetben hamis. Nagyjából fél másodperc telik el egy impulzus és a cselekedet között, ezt elektrofiziológiai vizsgálatokból tudjuk. Ezen belül van egy latencia szakasz is, valamint egy cselekvésre ösztönző pszichikai szignál is, vagyis az agynak nagyjából 1-2 tizedmásodpercnyi ideje marad döntéshozatalra. Ebben az apró időszilánkban az agyunk elvégzi a preattentív analízist – odafigyelés és tudatosulás előtti elemzés – és ezáltal megálljuk például, hogy megüssünk valakit, vagy, hogy ártsunk magunknak. Schwartz szerint azoknál, akiknél az idegrendszer komolyabb terhelés alatt van, kialakul az úgynevezett agyzár (brainlock) helyzet, ezért olyasmit csinálnak, amit normális esetben nem tennének. Ez a jelenség viszont erős pszichés nyomás, szorongás, fáradtság, éhség, érzelmi stresszhelyzet, krízishelyzet következtében is bekövetkezhet, vagyis csökkenti azon képességünket, hogy ellenálljunk a késztetéseinknek. Ez nem kifogás és nem is felmentés, de jó figyelembe venni, mielőtt valakit gyengének vagy rossznak bélyegzünk, mert nem képes olyasmire, amire szerintünk kellene.

A videojáték nem stigma

Elég sok olyan mondattal/kinyilatkoztatással találkoztam, amik nemcsak ítélkeznek, de minősítik is azt, akire mondták. Ezek általában a számítógép előtt töltött időre, az érdeklődési körre, a játszásra vonatkoznak, és nemcsak fájdalmasak, de nagyon erős meg nem értettséget is üzennek: „Álomvilágban élsz!”, „Felnőtt ember vagy és játszol!”, „Már megint csak a gép előtt ülsz!”, „Süt a nap, te pedig csak bent kuksolsz!”, „Nem érdekel semmi a gépen kívül!”, „Nem veszlek komolyan, mert értelmes ember nem játékokkal tölti a szabadidejét!”, „Mi vagy te, gyerek?”, „Semmi hasznosat nem csinálsz (az életeddel)!”. Itt el lehet gondolkodni ki, melyiket és hányszor hallotta, de arról is, hogy vajon milyen hatása volt a nevelő, „jó” irányba terelő „segítségnek”. Úgy gondolom, az a legkevésbé sem teszi jobbá a helyzetet, ha az ember azt érzi, hogy rossz, vagy, hogy nem lehet őt elfogadni. Amikor az érdeklődés helyett csak kritika vagy csend van, ott máris kialakul az a helyzet, ami szorongást, önértékelési problémákat okozhat. És szégyent is. Ezek pedig kellemetlen, feszítő érzések, amikre megoldást keresünk, akár egy játékban, vagy egy minket befogadó közösség formájában. Ahol pedig elfogadnak minket, ahol helyünk, sikerélményeink, „rangunk” van, ott szívesebben időzünk, mint ott, ahol mindez hiányzik.

A stresszről Selye János óta tudjuk, hogy az élet része. Nem csak a negatív előjelű eseményeket követő distressz – úgynevezett „rossz stressz” - létezik azonban, hanem eustressz is, ami a boldog, érzelmileg felfokozott, kellemes élményekhez kapcsolódik. A bizonytalanság, a kontroll elvesztése, a konfliktusok és az elszigeteltség az első kategóriát gyarapító stresszorokat erősítik, valamint komoly hiányokra is felhívhatják a figyelmünket. A bántalmazás, a szociális kapcsolatok hiánya vagy a társas helyzetekben való szorongás olyan világot mutat, amiből minden épeszű ember menekülne. Gyermekként is, felnőttként is, legfeljebb a megküzdési és én-védő mechanizmusokban, erőforrásokban és az elérhető segítségben mások a lehetőségeink. Ha pedig a menekülési útvonalat a videojátékokban vagy egy netes közösségben találjuk meg, akkor könnyű belátni, hogy elindul az a spirál, ami megsokszorozza az ott töltött órák mennyiségét. A szégyen vagy a megszégyenítés pedig olyan feszültséget teremt, ami ugyancsak a megoldást jelentő vagy levezető csatornaként funkcionáló játék felé löki a szenvedőt, tehát ördögi kör alakul ki, és nem valószínű, hogy ezzel bárki jól jár.

Ha a rekreáció, a pihenés vagy a szórakozás helyett a játék a megküzdés fő kulcsává válik, akkor gyűlni kezdenek a jelek, amik nem túl szép jövőt vetítenek elő. De mi áll ezek hátterében, és mik a jelek? A korábban említettek mellett elmondható, hogy a gyerekek még inkább veszélyeztetettek ebben a tekintetben. Velük kapcsolatban különösen fontos, hogy tudatosuljon mennyire érzékenyek a következőkre: támogató szülői jelenlét hiánya, egy válási folyamat, haláleset, a sikerélmények alacsony száma, évismétlés, társas kapcsolatok hiánya, szociális készségek fejletlensége, vagy ha a TV után a számítógép válik az univerzális eszközzé, ami majd lefoglalja a gyereket. Felnőtteknél a következő dolgok jellemzőek, a hátterükben pedig ugyancsak hiány, diszfunkcionális életterület(ek) lehet(nek): időérzék elvesztése játék közben, a játékkal töltött idő folyamatos kitolása, gyakran az alvásidő rovására, elvonáshoz hasonló tünetek, örömforrás helyett muszájból játszani, a problémák és a nehézségek, kellemetlen érzelmek elől a játékba való menekülés, hazugság a játékkal töltött idő mennyiségéről, ingerlékenység és felcsattanás, ha megzavarják, vagy megszakítani kényszerül a játékot. Ez egy bizonyos mérték felett érinteni fogja a szociális kapcsolatokat, barátságokat, párkapcsolatokat és a családot, a munkahelyi vagy a tanulmányi teljesítményt, az önértékelést, és az egészséget is. Ahogy az online megcsalásra hamar lett új szavunk (cyber widow – cyber, digitális özvegy), úgy azokra az élethelyzetekre is, ahol a pár egyik tagja, - jellemzően a férfi - elhanyagolja a párját (computer/gamer widow) és a videojátékokra szánja ideje és figyelme nagy részét. Persze ugyanígy lehet közös öröm és kikapcsolódási forrás is a videojáték, az érme ezen oldalát sem szabad figyelmen kívül hagyni.

 A játék vagy a környezet hatása nagyobb?

Egy 2011-es kutatás alapján a játékosok 0,5%-a tekinthető a tüneteket nézve problémás felhasználónak, míg egy amerikai kutatás szerint a játékosok 4%-a tartozik az úgynevezett hardcore (keményvonalas) játékosok közé. A férfiak nagyobb arányban mutatták „függőség” jeleit, valamint a legveszélyeztetettebb az MMORPG-ket játszó játékosok csoportja, mögöttük nem sokkal lemaradva pedig a kompetitív online FPS játékosok. A személyiségfaktorok vizsgálata alapján azt szűrték le a kutatók - és ez nem tekinthető teljes vagy általános érvényű képnek -, hogy az impulzivitás (a pillanatnyi hajtóerőknek való engedelmeskedés, robbanékonyság), az erőszak nagyobb mértékű elfogadása és a gyenge szociális készségek is rizikófaktornak tekinthetők. Egy több mint 500 gamer részvételével lezajlott holland kutatásban azt találták, hogy a szociális kompetencia és készségek alacsony színvonala gyakran vezetett problémás videojáték-használathoz, ahogy a magányosság érzése is. Meglepő konklúziórajutott egy német kutatópáros, 5 éves utánkövetéssel vizsgálták, hogy vajon mi jelzi előre legpontosabban, hogy egy kisgyerek a videojátékok világába való menekülést választja–e vagy sem. Furcsa mód sem a gyermekek érzelmi támogatottságának és a szülők figyelmének a mértéke, sem a videojátékok tiltása vagy elérhetőségük kontrollálása nem mutatott jelentős változást. Ezzel ellentétben a gyerek szociális problémáinak feltárása, társas készségeinek fejlesztése és kapcsolatainak bővítése már igen. Ezzel az elmagányosodás lehetősége csökkent, valamint a stresszhelyzetekkel való megküzdés képessége fejlődött. Vagyis a játék megmaradhatott örömforrásnak, nem kellett a megküzdés és az elvesztett kontroll visszanyerésének eszközévé válnia.

Felnőtteknél, főként felsőoktatásban tanulóknál a problémás videojáték-használat legerősebb bejelzői a következők voltak: magányosság, alacsony önértékelés, gyenge szociális készségek, az élettel való elégedettség alacsony mértéke. Azzal kapcsolatban viták vannak, hogy mindez következménye vagy oka a videojátékok túlzott használatának, mivel mindkettőre vannak bizonyítékok. Egy 2900 középiskolással végzett 2014-es magyar kutatás (Smohai, Vargha, Alkalmazott Pszichológia 2014, 14: 25-45) amellett érvel, hogy a problémás videojáték-használat inkább következménye bizonyos pszichoszociális hátrányoknak, mintsem oka. Még érdekesebb, hogy kutatásuk szerint a túlzott videojáték-használat inkább tűnik öngyógyító eszköznek, mintsem addiktológiai értelemben vett függőségnek.

 

A szokások, a viselkedés átformálásával kapcsolatban pedig Jeffrey M. Schwartz szavai adnak reményt és erősítik meg azt, miszerint a külső és a belső tényezők megváltozásával igenis jelentős változás érhető el:

„Most már nem kérdés, hogy az agy az élet során átformálhatja magát. Nemcsak azt a kapacitását tartja meg, hogy változtasson magán olyan, bizonyos mértékig passzívnak tekinthető tényezők hatására, mint a környezeti feltételek javulása, hanem aktív változások következhetnek be a viselkedésünk és a gondolkodásunk átalakulásától is. És ugyanígy az sem kérdéses, hogy mindez hatalmas erőfeszítést igényel.”

Ha valaki sok időt tölt videojátékokkal, az nem feltétlen jelent „függőséget”. Keith Bakker szerint, az emberek 80%-a nyugodtan játszhat, mivel képes belátni, ha felborult az egyensúly, és képes tenni is azért, hogy visszaszerezze az élete felett az irányítást. Gyakran előfordul, hogy egy időszakról van csak szó. Ezt okozhatja egy nemrég átélt normatív (természetes, életfolyamatok, életciklusok változásából származó) krízis, de egy újdonság iránti lelkesedés is. Egy új játék, vagy egy, az online közösséget megmozgató újdonság ugyancsak jelentheti azt, hogy több órát fog az ember játékkal tölteni, mint általában. Távkapcsolatoknál megnövekedhet az online töltött órák száma a távolság miatt, de a tanulást, az információkeresést is segítheti a számítógép. Érdemes egy pillantást vetni az e-sportokfelé is, mert az ott naponta játszott mérték már bőven a normális, átlagos felett van, mégis munkahelyként vagy versenyre felkészülésként is értelmezhető edzésről van szó. Egy úszónál vagy vízilabda csapatnál kinek jutna eszébe „úszás-függőségről” beszélni, amikor egy megmérettetés vagy világverseny előtti évben, hónapokban megnövekszik az edzések mértéke? Persze kevesen professzionális játékosok vagy stream-ből, online csatornákból élő szereplők. Jane McGonigal, a gamifikáció és a videojátékok hatásaival foglalkozó szerző szerint a heti 20-24 óra a maximum, amíg pozitív hatásai lehetnek a videojátéknak (Jane McGonigal, Reality is Broken, 2011), onnantól nemcsak, hogy nem növekszik a pozitív hatás, de az ellenkezőjére is fordul. Nem könnyű mindabban eligazodni, hogy milyen viselkedést jutalmaz és fogad el a környezetünk és a minket körülvevő szociális csoportok, de az biztos, hogy mindenkinek joga van olyan hobbit választani, vagy azzal tölteni a szabadidejét, ami az érdeklődéséhez közel áll, jólesik és a mindennapok feszültségeivel is segít megküzdeni, ha közben a kötelességeire, feladataira ugyanígy szán az idejéből.


Forrás: ipon.hu

A villamos egy ideje már csukott ajtókkal állt a megállóban. Nem ment tovább és a megállóban álló reklámplakátra tévedt a tekintetem. Meglehetősen provokatív kérdést tett fel: Egy teljesen embernek kinéző androiddal szeretkezni megcsalásnak számít? Már épp a válaszon gondolkodtam volna, amikor egy pár sétált el a plakát előtt. A férfi megtorpant, visszább lépett néhányat, majd félrebillentett fejjel olvasta el ugyanazt a mondatot, amit én is. Oldalra lépett, egy pillanatig hezitált, majd megnyomta válaszként a nem gombot. Indult volna tovább, de a vele sétáló lány is odament a reklám elé és határozott igent nyomott. Kiegyenlítődtek a szavazatok? Nem igazán, mert az igenre több érkezett az alattuk levő kis led számlálók szerint. De a Westworld című sorozat kérdése attól még időszerű.

 

Tárgyak vagy élőlények?

Vajon beszélgettek az eltérő véleményükről? Valami olyasmiről, amitől minden pár fél, és mégis – a tiszta valóságában, még nem kell törődnünk ezzel a kérdéssel. Megcsalás van, emberhez hasonló androidok viszont még nincsenek. És mik lennének az érvek? Ha megszólalásig olyan, mint egy ember, akkor annak is számítana, hiszen úgy pillant ránk, mosolyodik el, simít végig az ujjaival, vagy épp nyög fel szex közben, mint mi. Vagy illúzió azt gondolni, hogy egy tárgy bármikor is felveheti a versenyt egy érző, gondolkodó emberi lénnyel?

 

A mai fogalmainkkal nehéz megközelíteni a témát. A ma gyártott szexrobotok egyre élethűbbek és már ez is problémákat vet fel. Lesznek olyanok, akik elégszenek ezzel és nem hús-vér társra vágynak? Minden bizonnyal. Az indokok skálája pedig elég széles lesz. A kapcsolatok kiszámíthatatlansága, az ismerkedéstől való félelem, vagy a „kinek kell egy olyan, mint én” szorongása. De válasz lesz az állandóan kedvünket kereső, nekünk udvarló és mindig készenlétben álló kiszolgálás is – a nárcizmus mellékzöngéivel. Sokan kritizálják ezt a gondolatmenetet azzal, hogy ez az emberekkel, és főleg a nőkkel való bánásmódon ront majd – pedig az már így is elég sok borzalmat hordoz magában, nem kellene tovább rontani a dolgokon.

 

Hűtlenebbek vagyunk?

Nemrég, a Facebookot a megcsalás online fellegvárának nevezték egy interjúkérdésben. Ez több téren is téves nézőpont. A közösségi oldal ugyanis egy felület, amit mi, emberek használunk. És pontosan arra, amire szeretnénk. De ha valaki pont emiatt vetne követ a kék-fehér oldalra, annak egy gondolatkísérletet ajánlok. Vajon mennyire volt jelen a megcsalás az internet előtti időkben? És amikor még okos vagy mobiltelefonunk sem volt? A lehetőség adott volt, aki pedig ki akarta használni az megtalálta a módszert, a felületet és a lehetőséget is. Ha pedig a számokon aggódunk, akkor jó hír az, hogy a megcsalás, a szakirodalom szerint döntés (és hiány) kérdése, nem mennyiségé. Aki jól érzi magát az száz lehetőséget is kihagy, aki viszont egy vélt vagy valós űrt akar betömni, az az első kísértésnek sem valószínű, hogy ellenáll, sőt lehet, hogy aktívan keresi is az alkalmat.

 

Mit keresel igazából?

Nem naivitás azt kijelenteni, hogy több embert érünk el manapság. A közösségi oldalak, a randi és (szex) partnerkereső applikációk „végtelen” mennyiségű emberrel kötnek minket össze, és mindezt egy kis eszközbe zárva a zsebünkben mindenhová magunkkal visszük. Akár 5 percet töltünk vele, akár órákat, a sokaság ott vár minket. A jó kérdés ilyenkor az, hogy mit keresünk valójában? És miből fakad az a hiány, amit igazából pótolni szeretnénk? Szeretetéhség, érzelmekre, testi érintésre való kiéhezettség, intimitás, közös időtöltés, romantika – ezek még az érme világosabb oldalai. Ha viszont egy másik embert használnánk arra, hogy olyan mély fájdalmat vagy hiányt pótoljon, amit sosem lesz képes – az önzőség. Ezért is szeretjük elkerülni a kínos kérdéseket és a magunkba pillantást. Lehet, nem tetszene, amit odabenn találnánk. Pedig a felismerés a megoldáshoz is elvezethet és csak egy dolog hiányzik utána, ami a tettek felé indít el minket. A bátorság – ami nélkül az élet is sokkal szürkébb és méltatlanabb marad.

 


A képek forrása: hips.hearstapps.com, i.pinimg.com, today.ttu.edu