- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 5331
Szociális lények vagyunk, ami azt jelenti, hogy ritka kivételektől tekintve, nem érezzük jól magunkat hosszú távon egyedül. A magány érzése egy társért, társaságért való sóvárgást jelenti és ez az érzés akkor sem múlik el, ha évek telnek el közben. Jó érzés az életünk történéseit, örömeit, nehézségeit megosztani valakivel. Az összehangolódás lelki, szellemi és testi értelemben is kihívásokat rejt, de mi a helyzet, ha online találunk rá arra, aki megtetszik nekünk?
1. Nem mindegy milyen képet raksz fel magadról. Lehet, hogy filmsztárhoz hasonló fotó készült rólad pár éve, vagy az előnyös oldalad mutatnád meg a múlt hónapban lőtt képeken, de van ennél jobb megoldás is. Ha olyan fotókat választasz, amik több oldalad is megmutatják, ráadásul a valóságban is hasonlítanak rád, akkor jársz a legjobban és elkerülheted a csalódások jó részét. És mi a legjobb az egészben? Akinek megtetszel, tényleg olyannak lát majd, amilyen valójában vagy.
2. A leírásokban kerüld az általánosításokat, legyél minél egyedibb. A filmeket, a hétvégi programokat és az utazást sokan szeretjük, de ezzel még nem sokat mondtál magadról. Ha fontos számodra a kultúra, meséld el egy élményedet. Az már mindegy, hogy színház, koncert vagy egy könyvbemutató volt, a történet lehet vicces, tanulságos vagy emlékezetes is. Lefutottál egy maratont? Végre eljutottál egy országba, ahová gyerekkorod óta vágysz? Új hobbiba fogtál vagy elismerték a munkádat? Egy ilyen történet sokkal többet ad, mint néhány semmitmondó tevékenység felsorolása és egyből érdekesebbnek is tűnsz a leírás alapján. Végül is meg kell mutatnod magad és mindazt, ami érdekel és körbevesz – aki erre vevő, azzal máris egy csomó jó beszédtémát is találtatok!
3. Nem kell mindenkinek válaszolni. Egy izgalmas bemutatkozással sok levelet fogsz kapni, de ezek minősége nagyon eltérő lehet. Sokan alkalmazzák a mennyiség taktikáját, és semmitmondó, „odaköszönő” üzeneteket küldenek – ez viszont sekélyes és pont az az erőfeszítés nincsen meg benne, amitől izgalmassá válik az egész. Aki elolvasta a profilodat, annak kérdései vannak, és közös pontokat igyekszik találni. Sőt, ha még humort is visz a levelébe, jó eséllyel komolyan gondolja, hogy megismerjen téged. Foglalkozz a minőséggel, még ha nem is tetszik a másik, az erőfeszítését meg lehet köszönni udvariasan. Ha pedig nem csak az tetszik, amit írt, de az is szimpatikus, aki írta, máris az élő találkozás küszöbén álltok.
4. Ne húzd sokáig az élő találkozást. Gyakori probléma, hogy a chaten, e-mailekben, sőt akár telefonon kialakult jó beszélgetések után félelmetesnek tűnik élőben találkozni a másikkal. Az biztos, hogy szavak, fotók és a hangunk után önmagunkat megmutatni teljes valónkban másféle élmény. A jó alapokat azonban gyorsan tönkre teheti, ha húzódozunk a találkozástól, ahogy hamar ráununk arra is, ha a másik sosem ér rá vagy mindig tereli ezt a témát. Nem csak alacsony önértékelést feltételez mindez, hanem a hitelességet is rontja, mintha rejtegetnivalója lenne a másiknak. Végül is nem online párt vagy levelezőpartnert keresünk, nem igaz?
5. Ne akarj mindent azonnal tudni. Az online világ számos lehetőséget biztosít, hogy kinyomozzuk, ki is a másik. Ha tudjuk a nevét, láttunk róla képeket, akkor a Facebook profilja végiggörgetése és egy Google keresés természetesnek tűnik. Mégse kezdj nyomozni, mert az pont az ismerkedés izgalmát veszi el végül. Emellett olyan dolgokat is találhatsz, amik már könnyen lehet, hogy nem érvényesek a másikra. Félreértésekhez vezethet ez, és lehet, valamit még nem osztana meg veled a jelölted – ezt tartsd tiszteletben, ahogy a saját privát szférádhoz is jogod van. Bízz magadban annyira, hogy az ismerkedés, a levélváltások, beszélgetések felfedik majd a másikat. Így a saját fejed után menve dönthetsz arról, tetszik-e az, amit a másikban találtál.
6. Légy óvatos a privát információiddal. A túlzottan gyors kitárulkozás, valamint az elérhetőségeid kiadása problémákhoz vezethet, főleg, ha alig tudsz valamit a másikról. Lehet, hogy nagyon szimpatikus és nagyon jókat lehet beszélgetni vele bármiről, de az élő találkozás mérföldkő szokott lenni. És ha siettetné vagy épp a bizalomra hivatkozva követeli, hogy megoszd az otthoni címed vagy a telefonszámod, még mindig meghúzhatod azokat a határokat, amiken belül biztonságban érzed magad. Nem kell rohanni, hiszen így is el tudjátok érni a másikat, ha szükséges. Ha pedig jól alakulnak a dolgok, természetes lesz, hogy egyre többet tudtok egymásról, mindenféle kapkodás nélkül.
7. Ne menj bele olyan találkozókba, ahol csak „gyakorolni” akarsz. Ha megvan a kellő szimpátia, akkor a találkozót is komolyabban veszi mindkét fél. Azonban a gyakorló randik csak arra jók, hogy megbántsd vagy megalázd a másikat. Kihasználod és sosem érdekelt igazán, ha csak próbababaként szánnál rá pár órát. Képzeld el, hogyan éreznéd magad fordított helyzetben, ha az alig várt randiról kiderül, hogy te csak a leghátsó sorba kaptál jegyet és soha többé nem találkoztok.
8. Ne borulj ki, ha visszautasítanak. Ha valaki jelenetet rendez vagy agresszív, bántó leveleket, üzeneteket küldözet egy ilyen élmény után, az komoly önértékelési problémát feltételez. Nem tetszhetsz mindenkinek, még akkor sem, ha elsőre úgy tűnt. Fordított esetben neked is minden jogod megvan ahhoz, hogy azt mondd, nem szeretnél többet találkozni. Ehhez jó, ha tisztában vagy a belső értékeiddel és azzal is, hogy mire vágysz igazán. Hitegetni, mézesmadzagot elhúzni vagy „talonban” tartani valakit egyáltalán nem fair. Ha igent mondasz, az tényleg legyen igen, ha bizonytalan vagy, beszélhettek róla – nem kell, hogy mindenre azonnal kész válaszod legyen, de sokat segít, ha megosztod a gondolataid, félelmeid a másikkal.
9. Ha úgy érzed, nem azt találod, amit keresel, tarts szünetet. Belefuthatsz rossz élményekbe a keresés során. Az is előfordulhat, hogy a sokadik találkozás sem azt hozza, amit szeretnél. Ilyenkor szerencsésebb, ha deaktiválod vagy lefagyasztod a fiókod egy időre, amíg feltöltődsz. Azt is átgondolhatod közben, hogy milyen tanulságai voltak ennek az időszaknak. Alacsonyra vagy túl magasra helyezted a lécet? Tudod kit, mit keresel? Milyen közös pontok fontosak számodra? Hogy érzed, hogyan bántak veled írásban vagy személyesen? Sok kérdés felmerülhet, de biztosan közelebb visznek ahhoz, hogy legközelebb megtaláld azt, akire vágysz.
+1 A múltad itt is elkísérhet. A korábbi rossz tapasztalatok, kapcsolatok, durva szakítások feldolgozása időbe telik. Gyakran előfordul, hogy ugyanabba futsz bele, kísértetiesen hasonló problémákkal találkozol az új kapcsolatodban is. Az elakadások, a lezáratlan múlt sok tapasztalatot rejt magában, ennek felszínre hozásához és feldolgozásához viszont segítő szükséges. Amíg ez nem történik meg, az ismétlődés folytatódik, és rejtett dinamikák mozgatják a döntéseid, reakcióid – olyan érzést keltve, mintha valaki más döntene helyetted. Néhány beszélgetéssel azonban felszínre hozható mindez, az okok és a háttér megvilágításával pedig jobb rálátást, elakadásoktól mentes szabadságot kapsz. Másképp látod önmagad és a világot - ez a találkozásaidban is megmutatkozik, hiszen egy új, lehetőségekkel teli világ nyílik meg előtted.
A képek forrása: c.o0bg.com, fthmb.tqn.com, pandasecurity.com
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 14022
Az elmúlt napok egyik legnagyobb érzelmi hatású eseménye a vemhes szurikáta elpusztulása, és főleg annak körülményei voltak. Ahogy felkerült a hír a netre máris százával érkeztek a dühös, vért, kivégzést kívánó kommentek. A szemet szemért elv, a totális – és a lehetőleg minél fájdalmasabb büntetés - úgy tűnik, csak ez elégítené ki az igazságra és rendre szomjazó tömegeket. Főként felnőtt emberekről beszélünk itt, akik közül jó páran névvel, arccal, Facebook profiljuk teljes tartalmával vállalták, hogy ők bizony így intéznék el ezt a szomorú esetet. Így állna vissza a szemükben az egyensúly és lehetne béke mindenki lelkében. A helyzet tragédiája egyértelmű, egy ártatlan kis állat pusztulása mindig szomorú. A következmények azonban jobb esetben tanulásra ösztönöznének minket és a dühünk, felháborodásunk kezelésének is vannak emberibb módjai. Nem jó az, ami történt, de amit elindított, az valóban hátborzongató.
Talán ez az idézet jól összefoglalja az aránytalanságot és azt a gyűlöletet, ami elszabadult és még most is hömpölyög: „…mintha a fél ország teljesen elvesztette volna az eszét. Egyes kommentelők már szadista ötletekkel árasztották el az internetet, egyesek csak simán megvernék, megpofoznák a gyereket, mások az őrület határát súrolva találnak ki durvábbnál durvább büntetéseket odáig, hogy a gyereket és a szülőket is börtönbe kéne zárni.”
- "Ki volt írva, hogy nem szabad benyúlni, egy 10 éves fa**nak ezt már fel kéne fogni. Remélem a sors jól megba***a a kölyköt." 
- "Ne csináljunk már úgy, mintha egy gyerek semmit nem értene a világból! 11 évesen már magyaron kívül két másik nyelvet beszéltem és rengeteg helyzetben képes voltam eligazodni."
- "Emberek, ébredjetek már fel! Egy 11 (!) éves gyerek szertelenkedett. Megharapta egy vadállat. Megijedt, felkapta a kezét (mindenki így tenne ebben a helyzetben) és az azon lógó állat a lendülettől felrepült, majd szerencsétlen módon ért földet."
- "Három élet sokkal fontosabb, mint egy karcolás a kölkön... elmehet a búsba az idióta kölök meg a szülei is, meg nekik áll feljebb! Nevelje meg aztán ugasson apuka!"
Arctalanul, következmények nélkül
A négy hozzászólásból csak egy megírója beazonosítható, a többiek adatai, neve nem tudni, hogy valósak-e, de a profilképük nem a sajátjuk. És ezek kiragadott példák a több százból. Itt érkeztünk el az online kommunikáció és a digitális világ a viselkedésünkre gyakorolt hatásaihoz. Hiába derül ki egyre gyakrabban az ellenkezője, még mindig sokan azt hiszik, hogy az online világ egy párhuzamos sík, ahol nincsenek következmények és sebezhetetlenek vagyunk. Ez hatalmas önámítás, ugyanis a felelősségre vonás mellett a személyazonosság is kideríthető, ha olyan súlyossá válik az ügy. A gyűlöletbeszéd és az ehhez hasonló bántó, megalázó kommentek egyelőre ritkán kevernek bajba bárkit is, de ettől még pusztító következményei lehetnek valaki más életében. Az úgynevezett online gátlásvesztés hatás (online disinhibition effect) elve abból indult ki, hogy megváltozunk, ha képernyőn keresztül kommunikálunk. Az előbb említett érinthetetlenség és a következmény nélküliség ennek két jellemző tünete.
Féktelenül, embertelenül
De legalább ilyen fontos, hogy a borzalmas viselkedésünkért való felelősséget is elhárítjuk magunktól. Mintha nem is mi gépeltük volna be a mondatokat, vagy nem is számítana ez az egész. Az online kommunikációnk egyik másik jellemzője, hogy érzelmeinket kevésbé tudjuk fékezni, kontrolálni. Ez a túl gyorsan megadott bizalom képében is megjelenhet, de leggyakrabban a fékevesztett dühvel és gyűlölettel találkozunk. Ugyancsak jellegzetesség a dehumanizáció, vagyis, hogy azt, akivel vagy akiről beszélünk nem tekintjük élő, lélegző, érző emberi lénynek. Távol van tőlünk, jó eséllyel nem ismerjük, talán képet sem láttunk róla soha. De ítélkezni, igazságot szolgáltatni tudunk, ahhoz elegendő információnk van, természetesen. És fontos megemlíteni, hogy élőben, személyesen a 90% képtelen lenne minderre – a távolság azonban leoldja a belső fékeket és láncokat.
Még ha ezeket a hatásokat, csapdákat nem is ismerjük, az alapvető emberség azt diktálná, hogy egy 11 éves gyereket – ha már nagyot hibázott, nem akarunk tovább gyötörni és kínozni. Az, hogy kiből milyen démon bújik elő online, sokszor csak a jéghegy csúcsa. Én mindig elgondolkodom, hogy vajon ő milyen bánásmódot szeretne, ha valami hasonló történik – vele, vagy egy szerettével. De azt is jogos kérdésnek érzem, hogy az acsarkodó, gyűlölködő felnőttel vajon hogyan bántak mások? Mit tapasztalat meg önmagáról a hibák, a megbocsátás és a szerethetőség terén? Talán sosem találkozott azzal a mondattal, ami számomra ezt az egészet összefoglalja: Még soha, senkit nem szidtak jobb emberré.
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 1730
„Zebra-zombi” vagy Smombie (Smartphone Zombie)
Ez a kifejezés nem egy új zombis horrorfilm ajánlójában tűnik fel. A külföldi sajtó azokat az embereket nevezi így, akik fejhallgatót viselve és/vagy mobilt bámulva kelnek át a zebrán, és nem ügyelnek a körülöttük zajló világra, és a forgalomra sem.
Honolulu volt az első, ahol ezt a figyelmetlenséget bírsággal büntették, de több nagyváros is tervezi, hogy követi a példáját. 2018 februárjában a kaliforniai Montclair is csatlakozott a szabályzást bevezetőkhöz, de úgy tűnik mégsem túl népszerű ez a döntés. Komoly vita folyik azzal kapcsolatban, hogy a vezetés közbeni mobilozást kellene inkább keményebben büntetni. A támogatók azzal érvelnek, hogy a mobilozó sofőrök egy amerikai felmérés szerint kb. tízszer több balesetet okoznak a gyalogosoknál. Az ellenérv viszont az, hogy a telefonbámulással és a fejhallgatókkal a gyalogosok kizárják a külvilágot, és egy kutatás szerint 30%-ban rossz döntéseket hoznak, mivel kevésbé képesek koncentrálni.
Az Egyesült Királyságban olyan felmérést is végeztek, aminek eredményeképp megtudták, hogy a fiatalok és fiatal felnőttek 43%-a ütközött már neki valaminek, mert túlságosan elmerült a telefon képernyőjében. Egy kínai város azzal hívta fel a figyelmet magára 2016-ban, hogy külön mobilos sétáló-sávokat hozott létre az utcáin. Ezzel egy időben sorra érkeztek a fotók a mozgólépcsőn figyelmeztető feliratokról is, amik komoly balesetektől szerették volna megóvni azokat, akik fél percet sem tudnak a telefon képernyője nélkül elképzelni.
A lélek a technológia mögött kullog
Az okostelefonokkal kapcsolatos problémák tehát úgy tűnik, mindenkit érintenek. Legyen szó gyalogosról vagy sofőrről a lényeg az, hogy nem foghatjuk az eszközre, ha hibázunk. Emlékszem már a KRESZ oktatás elején gondolatkísérletre hívott minket az oktató. A kérdés az volt, hány métert tesz meg az autó 40 km/órás sebesség mellett, ha csak 3 másodpercre eltereli valami a figyelmünket. A válasz nagyjából 35 méter volt, és ha belegondolunk, mennyi minden történhet ekkora távolság alatt, máris nem tűnik rövidnek az a pár másodperc.
A felmerülő problémák azt mutatják, hogy későn és utólag alkalmazkodunk csak ahhoz a technológiai fejlődéshez, ami a mindennapjainkat is befolyásolja már. Az okostelefonok viselkedésünkre, én határainkra gyakorolt hatása egyre nyilvánvalóbb. A legtöbben mégis azt hiszik még mindig, hogy egy online bántalmazás nem valós probléma és elég kikapcsolni a számítógépet vagy az adott programot. A hozzászólásokban sértegetők, másokat megalázók önmagukat láthatatlannak hiszik, ezért a felelősségtudatuk sem kapcsol be. Azzal is tisztában vagyunk, hogy dehumanizáljuk, vagyis nem tekintjük élő, érző embernek a másikat az online térben a távolság és a felület személytelensége miatt. Végezetül az érzelmeink feletti kontroll is sokkal lazább a digitális világba merülve, ezáltal hamarabb dühöngünk, bántunk meg vagy épp bízunk másokban – veszélyeknek kitéve magunkat és virtuális sebeket osztva.
Egy új világ nyílt meg előttünk, ahol minden nap emberekkel találkozunk. Hiába minden technológiai fejlesztés, az emberi tényező életünk szerves része marad. Egymást keressük ha baj van és akkor is, ha lelkendezve mesélnénk a napunkról. Közelebb hozott minket a digitális világ, úgyhogy egyre fontosabb annak a kérdése, miként is bánunk egymással. A fiatalabb generáció számára példát mutatunk - legyen az bármilyen előjelű, de ugyanígy mi teremtjük meg azt a közeget is, ami a gyerekeket, tiniket várja online. Távolba mutató a kérdés, de a jelent is érinti: Milyen az a digitális világ, amiben jól éreznéd magad?
A képek forrása: ichef.bbci.co.uk, listverse.com
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 4148
Mennyi magánszféránk maradjon online? Tudjon mindent a párunk? Ez a bizalom jele, vagy valami másé?
„Nekem nincsenek titkaim előtted!” – halljuk időnként. Bizalomnak tűnik elsőre, azonban egy ilyen mértékű kitárulkozás felnőttként már nem erről szól. Ott van mögötte a teljes átláthatóság és a biztonság torz igénye. Egy olyan kontrolláló és mindenről tudni akaró személyiség, aki retteg attól, hogy elhagyják, elárulják vagy átverik. És a teljes átláthatóság szinte adja magát, mint megoldás. Az odaadás mögött azonban ott van az elvárás is, hogy a másik is így tegyen. Ki küldte azt az sms-t? Miért késtél negyed órát? Minek annyi program, elég jól megvagyunk kettesben is itthon, hát nem?
Időnként találkozni közös profilokkal, ami két ember nevén szerepel. Itt ismételten az összetartozást, a bizalmat szokás emlegetni. Annak a felvállalását, hogy mi egybe tartozunk, egy egység vagyunk jóban is és rosszban is. A problémák akkor kezdődnek, ha egy barát vagy családtag bizalmas, magánjellegű dolgot szeretne megosztani a pár egyik tagjával. Ki fogja elolvasni a levelem? Ki válaszol rá? Biztos, hogy köze van a másiknak ahhoz, amit meg szeretnék osztani?
„Épp beugrott zuhanyozni, gyorsan megnézem az sms-eket, vagy a híváslistát a telefonján – ha nincs titkolnivalója, akkor úgysem baj”. Külső szemlélőként még rá is bólintanánk, de hol marad a bizalom? Milyen károkat okozhat az, ha folyamatosan ellenőrizgetés, hibakeresés és lebuktatás jár a fejünkben? Vajon a bizalmatlanság miből ered? Bennünk sem bíztak, vagy esetleg a korábbi rossz tapasztalatok az oka?
A barát vagy a családtag szoros kapcsolatban van velünk, de nem feltétlenül érezzük ugyanezt a pár másik tagja felé is. Nem ő az, akivel megosztanám a szakításom, a kirúgásom vagy valamilyen kellemetlen élményem, betegségem részleteit. A „páros profilt” jó lenne ilyenkor kettévágni. Hogy ne velük beszéljek, hanem csak azzal, akit több éve, évtizede ismerek, akiben megbízom, és akinek a titkaira én is vigyázok.
A magánszféra kényes dolog, hiszen valóban rejthet sötét titkokat vagy olyan háttérben zajló dolgokat, amik lebontják és megmérgezik a kapcsolatot. A megcsalás a leggyakoribb indok, de az őszinteséget nem pótolja az ellenőrizgetés, a lopva megnézett Facebook üzenet. Ha lelepleződik a másik, akkor ott már korábban félrement valami. Rosszul ismertük meg a másikat, vagy talán saját magunkat? A „mindig ez történik velem” helyzetek mögött a családi dinamikák és „parancsok” egész sora áll. Vagy épp megfelelés, a figyelmeztető jelek félresöprése („Csak azért ilyen, mert nehéz napja volt, nem rossz ember ő!”). Gyakori ok még a társunk lelki megfojtása is, a sorozatos féltékenykedéssel.
És mi van a másik oldalon? Egy nehéz szembenézés azzal, milyen erők formáltak és neveltek minket. A félelmeink feltérképezése és megszelídítése. Beszélgetések, az igényeink és vágyaink felvállalása, a határaink meghúzása. Olyan tudatosság, ahol nem a lelkünkben dúló viharok rángatnak minket többé. És nem visznek olyan helyzetekbe, amiket mi is kikérnénk magunknak, ha velünk történne meg.
Mit tehetünk ha ilyen helyzetbe kerülünk:
- Beszélgessünk a bizalomról és az ezzel kapcsolatos gondolatainkról.
- Hasonlóan jó téma lehet, hogy a magánszféra és a magánügy kérdéseiről miként vélekedünk.
- Vizsgáljuk meg azokat az élményeket és történeteket, amik azt súgják, hogy mindent tudnunk kell a másikról.
- A féltékenységnek és a kontrol akarásának oka van, és a válasz bennünk rejlik, gyakran egy gyermekkori élmény vagy trauma formájában.