Ismerünk olyan történeteket, ahol a telefont bámulva vártunk egy fontos hívást, és az csak nem akart befutni. Egyre könnyebb egymással kapcsolatba lépni, de a megválaszolatlan kérdések, az elhanyagolt üzenetek megmaradtak. Van válasz a miértre!

Két fiatal lány beszélgetett a villamoson hallótávolságban, bár ha távolabb lettek volna, az egyikük dühös kérdését akkor is meghallottam volna, a menetzaj ellenére is. De miért nem válaszol!? – zúgott a fülek felé a kérdés, miközben a szegény erről mit sem tehető mobiljával gesztikulálva húzta alá a kérdés jogosságát és horderejét, erős mozdulatokkal. Mert nem akar – gondoltam elsőre. Aztán, mint egy ötlet, vagy továbbfejthető gondolat én is feltettem a kérdését ismét. Vajon miért nem válaszol a másik egy olyan üzenetre, aminek érkezését több módon is jelzi az apró készülék? Arról nem is beszélve, hogy a Facebook felülete is éles vörös színnel hívja fel rá a figyelmünk, és még hangok, fények is figyelmeztetnek a mulasztásra: legalább 5 perce nem néztük meg mi újság a digitális világban és lemaradtunk valamiről. Elég nehéz nem észrevenni, és még nehezebb azt mondani, hogy nem tudunk, tudtunk róla. De akkor miért?

Arról lehet vitázni és generációk közötti kérdést csinálni, hogy a válaszadás mennyire fontos, mit mond el arról, aki megteszi, vagy éppen elhanyagolja. Nehezen hiszem, hogy ne lenne olyan, aki ne dühöngött volna azon, hogy hanyagolják a levelét, sms vagy chat üzenetét. Hány olyan történetet ismerünk, ahol a Facebook mágikus chat ablakában ott van a „látta X óra Y perckor” felirat és nem értjük, hogy akkor miért nem válaszol, miért nem ír valamit? Akármit!

Erről szól részben ugyanis a kérdés: a bizonytalanság elviselhetetlen, kínzó és rossz érzés. Nemcsak azért, mert adott esetben nekünk fontos kérdés volt az online beszélgetésben. Az is számít, hogy mit érzünk, amikor valaki így viselkedik velünk. Elhanyagol, nem figyel ránk? Esetleg az igazság elől menekül, vagy a kapcsolat – legyen az bármilyen jellegű – jelent neki kevesebbet, mint nekünk? Egy-egy ilyen esetből persze nem lehet végkövetkeztetést levonni, azonban jelzésértékű az, ahogyan másokkal bánunk. És az is, hogy milyen bánásmódot engedünk meg magunkkal szemben.

Ha mégis megnyugtató választ szeretnénk a cikk címében szereplő kínzó kérdésre, akkor lássunk 3 helyzetet, ami a háttérben lehet:

1. A multitasking és a megosztott figyelem korában, rengeteg minden igényli az időnket és azt, hogy emlékezzünk rá. Hívások, smsek, chat üzenetek, emailek, Facebook vagy más közösség oldalak, Instagram, Twitter, LinkedIn, munkahelyi cetlik, beszélgetések, otthoni feladatok, szociális élet, dátumok. Folytassam? Van, hogy valami elfelejtődik, elkeveredik, kimegy az ember fejéből és nincs a háttérben semmiféle összeesküvés vagy épp ártó szándék.
2. Eltérő keretek, szokások, ritmus szerint éljük az életünket, és ez a digitális világban is érezhető időnként. Van, aki 5 percenként ellenőrzi, kapott-e új üzenetet, van-e valami újdonság valahol. Ez szeretet és figyeleméhségből, pörgős életritmusból, szétszórtságból, eszképizmusból (menekülési vágyból) egyaránt fakadhat. Van, aki este nézi csak meg a felgyűlt üzeneteket, értesítéseket, akkor rendezi ezeket, ami furának is tűnhet akár, de ettől még létező jelenség, főleg idősebbeknél. A digitális világot kapcsolattartásra, kommunikációra is használjuk, de nem vagyunk egyformák.
3. Gyakori indok az is, hogy egyszerűen a konfrontációt, vagy az adott embert kerüljük. Az agyunk hátsó zugába száműzhető az a gondolat, hogy döntenünk, reagálnunk, konfrontálódnunk kell. Mert nincs kedvünk elmenni arra a rendezvényre. Kellemetlen a másik érdeklődése, mégsem akarjuk jelezni, hogy ez nem kölcsönös. Vagy számon kérnek rajtunk valamit és be kellene ismernünk – magunk előtt is – hogy hibáztunk. vagy azt, hogy az első randi után nem vágyunk többre. Szóval röviden azért nincs válasz, mert a címzett nem akar válaszolni.

Mi lesz abból, ha lesöpörjük mindezt, ha normává válik, vagy megszokottá? Az őszinteség, az ellentétek rendezése, a kommunikáció sérül, de egy másik nagyon fontos dolog is. Mégpedig az, hogy végkimeneteltől függetlenül megnyugvást találjon mindkét fél. Emlékszünk a bizonytalanságra? Találgatások, félelmek, remények és a tehetetlenség tömi be azokat a réseket, amikre elég lenne pár szó, pár mondat. És tudjuk, hogy azok a szavak és mondatok nehezek lesznek, de nem csak happy end és az „úgy teszek, mintha nem is létezne” van a világon.

Az apró győzelmek mellett ott vannak a vereségek. Az egymásra találás örömteli, de ha az útjára kell bocsátanunk a másikat, tegyük meg. A kényszerítő rábólintás, vagy a sokat jelentő hallgatás helyett pedig mondjunk igent, nemet vagy valami olyat, amit a másik is meg fog érteni. Szóból ért az ember – hallottuk ezt már sokszor, és a digitális világban sincs ez másképpen. Egy tiszta helyzet nem biztos, hogy olyan kimenetellel záródik, mint amiben reménykedtünk, de mindenki gazdagabban és szabadabban távozik belőle.

Mert volt gerince. Mert bátor mert lenni. Mert ilyen is van.

A képek forrása: cdn.someecards.com, cosmouk.cdnds.net