Ha adunk, akkor is kapunk, ha kapunk, akkor is adunk.

Ez még akkor is igaz, ha nem is gondolunk bele, vagy nem érezzük azt, hogy bármi különlegeset is tettünk volna. Amikor egy legyintéssel elintézzük, „ugyan semmiség” vagy épp a megköszönésre csóváljuk a fejünket, hogy felesleges, akkor nemcsak magunkat fosztjuk meg egy jó tett élményétől, de a másikat is attól, hogy örömmel fogadja a segítséget, és ezt kifejezze. Szerénység? Valóban apróságokról van szó, amik szót sem érdemelnek?

Egyensúlyról jóformán sosem lehet beszélni. Legfeljebb ideálként jelenhet meg az 50-50%, de a valóságban inkább arányokról van szó. Az is nehezíti a méricskélést, hogy nehéz lenne kategorizálni és értékkel ellátni a tetteket, szívességeket, önzetlen segítséget. Befolyásolják a körülmények, a szükség vagy épp a cél és a jótevő helyzete. Lehet egy népszerűsítő kampány része, figyelemfelhívás, egy ismeretlen egyén magánakciója, csoportok együttműködése, és még megannyi formát ölthet az adok-kapok megjelenése.

Böszörményi-Nagy Iván, a család- és párterápia neves úttörője, a kontextuális terápia megalapítója azt mondja, hogy

az emberi kapcsolatokban ösztönös, tudattalan és részben tudatos törekvés van az igazságosságra, kölcsönösségre, az adás-kapás egyensúlyára.

Mindez generációkon is képes átívelni, mivel aki többet kapott, az többet képes adni, valamint a többletből nemcsak képessé válik az adásra, de igénye is lesz arra. Ide kapcsolódik a jogosultság gondolata is. A jogosultság, a személyben felhalmozódó kapcsolati hitelt, kreditet jelenti, ami a másoknak szentelt, általuk kiérdemelt figyelemért jár cserébe. Itt is arányokról tudunk beszélni, amit inkább érzünk, mint tudunk.

Ekkor is fontos szerepet kap a kommunikáció, mert abból igen sok bonyodalom származhat, ha a másikról úgy gondoljuk, hogy gondolatolvasó. Vagy épp úgy akarjuk lemérni, mennyire figyelnek ránk, mennyire tudja a másik mire vágyunk, hogy mennyire képesek kitalálni mások a gondolatainkat.

„Nem beszélek arról, hogy mit szeretnék, de fenntartom a jogot, hogy balhézhassak, ha nem kapom meg.” Ez a mondat leginkább viccekben szokott szerepelni, de mint a viccek többsége, nemcsak karikatúrája a valóságnak, hanem sok köze is van a valósághoz.

„– De miért nem mondtad? – Ha igazán figyelnél rám/szeretnél, akkor tudnád!” Ez is klasszikus mondat egy elvárásról, ami arról szól, hogy a hiányérzet megoldását úgy várjuk, hogy minimális erőfeszítést, segítséget sem nyújtunk hozzá.

Gyakran felmerül annak a kérdése is, hogy tapintat és gondoskodás, vagy szolgaság? Néha rendben van a túlzás, és van amikor elvárt is. Magatehetetlenné válhat akár időlegesen is a másik ember. Kerülhet olyan helyzetbe, hogy segítségre van szüksége, és pillanatnyilag nem tudja úgy viszonozni, ahogyan elvárná a segítő. De a viszonzás nem csak a másik ember, a segítséget igénylő által kapható meg.

Van, aki fizetést kap a segítségért, mert ez a munkája. Van szociális elismertség, belső elégedettség, önbecsülést javító hatása is annak, hogy segítséget nyújtunk. Dr. Bagdy Emőke az előadásaiban sokszor hivatkozik arra, hogy megannyi kísérlet igazolta már annak az érvényességét is, hogy mások megsegítése fokozza a boldogságérzetünket és javítja önértékelésünket. Tehát egyfajta önjutalmazásról is szó van és egészségjavító hatásról is.

A jó tett önmaga a jutalom is egyben.

Árnyoldalként viszont okozhat kimerülést, depressziót, ürességet, értéktelenséget, ha valaki a segítést, az adást egyfajta jutalmat nem érdemlő tettként éli meg; ha az arányok annyira eltorzulnak, hogy az ember csak ad és ad, de cserébe úgy véli, nem érdemel semmit, és általában, mintegy önbeteljesítő jóslatként, nem is kap. Vagy ha mégis, azt is lesöpri magáról, mintha nem járna, mintha nem lenne érdeme a segítés által. Ez kiégéshez is vezethet, hiszen nincs, ami feltöltsön, ami jó érzéssel, elégedettséggel telítsen, amiből erőt lehet meríteni. Ezért fontos az elismerés a mások és a saját tetteink felé is.

Az egyoldalúság (ha szükséges egy időre) és a belső indíttatású segítségnyújtás ugyanúgy része lehet a belső értékrendünknek, ahogy az is, ha csak időnként, jól meggondolva veszünk részt olyasmiben, ami – látszólag – jutalom nélküli áldozatot kíván tőlünk. Pillanatnyi, gesztus értékű apróságokba nap mint nap belefuthatunk, akár útbaigazításról, egy nehéz csomag lépcsőn való felsegítéséről, vagy az ülőhely átadásáról van szó.

Jobb érzés utána a bőrünkben lenni, mert érezzük, hogy helyesen cselekedtünk. És van, amit nem tudunk megváltoztatni. Ha adunk, akkor is kapunk, ha kapunk, akkor is adunk.

A képek forrása: positivemed.com, pinterest.com>