“A szeretet bizonyítéka soha nem abban van, aki adja, hanem aki kapja. Nekem kell mondanom, hogy szeretve érzem magam általad. Mert mióta te velem vagy, az életem könnyebb és gazdagabb, mint mielőtt te megjelentél.”

Feldmár gyakran ismétli magát; erre az a válasza, hogy van, amiről fontos gyakran beszélni, van, aminek elő kell kerülnie, ha egy bizonyos témáról esik szó. És igaza van. Ha a címadó szavakat egyenként elővesszük, bármelyikről oldal ezreket olvashatunk, és órák százait lehetne átbeszélgetni. Egyenként. A könyv éppen ezért lett – terjedelme és mérete ellenére is – nehéz, tömör és súlyos. Holott nem más, mint egy beszélgetés, elmélkedés, egyéni és közös gondolkodás az életünkről, az emberi létről, és azokról a hatásokról, amik érnek, érhetnek minket.

Szerintem a rombolás szégyenből ered. … A gyilkolás is egyfajta rombolás. Nem tudunk életet teremteni, és akkor úgy érezzük, istenek vagyunk, ha az életet megszüntetjük. Ha isteni cselekedet életet kreálni, akkor isteni az életet kitörölni is.

Nehéz, mert – kis túlzással – soronként szembesít a világgal, a valósággal. Ha nem fogadjuk el? Jogunkban áll, a gondolkodásunk, a világnézetünk és az összefüggések másféle megközelítése bárkinek alapvető joga. Csak éppen nem mentesíti őt a következmények alól, amelyek alól az olvasó sem, én sem és Feldmár sem voltunk kivételek.

Az egyik alapgondolat szerint csakis a sikeres és az ezáltal gyilkossá vált ősök örökíthették tovább a génjeiket, az ő gyermekeik éltek túl, így az agresszió bizonyos tekintetben létezésünk alaptétele. Manapság – sajnos nem kis túlzással – békésebb időket élünk, a túléléshez nem, vagy más formában lehet csak szükségünk agresszióra. Ez összekapcsolódik mindazzal a feldmári gondolattal, hogy aki nem a barátom, az az ellenségem. A szürke, semleges középút a konfrontáció és a valósággal való szembesülés kényelmesnek tűnő mezsgyéje csupán.

A közvélekedéssel szembemenő nézetek, a néhol végletes elméletek legalább arra jók, hogy elgondolkodtassanak. Vagy feldühítsenek. Ahol ugyanis megjelenik a düh, ott valami nincsen rendben, annak oka van. És összekapcsolódik a szeretettel: azt jelenti, hogy nem a másikon vezetjük le, hanem megvárjuk, míg csendesebb mederbe ér az érzelem, és szavakba önthetővé válik.

A tavalyi könyvnél olyan érzésem volt, hogy rövid, de legalábbis kevés. Ott volt benne minden, ami András előadásainak a magvát rejti, és a téma sem volt könnyebb vagy egyszerűbb, de a hiányérzet megmaradt, mert pehelysúlyú csapásokat mért csak a szöveg az elmére. Itt viszont, aki kicsit is beleengedi a gondolatait a sorok közé, valamint az önreflexiónak is utat enged, az kapkodhatja a fejét. Döbbenetből ámulatba, dühből fellélegzésbe juthat, majd jöhet az elkeseredés, a szomorúság és a remény, végül a cinkos egymásra mosolygás is.

A 144 oldal olyan gondolat-gyűjtemény, ahol a születés körülményei, a bántalmazó szülők, az árulás és az őrültség mellett jól megfér a szeretet, az elfogadás, a szabadság és az empátia is. Mindazok a viszonyok, kapcsolódások, jól-rosszul elsajátított leckék, levont vagy eltitkolt következmények és titkok, amelyek emberré tesznek mindannyiunkat. Teret és figyelmet kap a sebezhetőségünk, és az a küzdelem, ahol múltunk, hátterünk ártó hatásai ellen fordulunk, és önmagunk láncoktól, béklyótól mentes létezésének keresésére indulunk. A szabadságért pedig meg lehet küzdeni, ahol az automatizmusok, a rejtett impulzusok és a szenvedés egy olyan életté transzformálódik, amit döntések, új szokások és egy sajátunknak érzett út jellemez.

Ami megtörtént, az nem tűnik el, hanem megemésztjük, és túllépünk rajta. De hogy miért nem csináljuk azt, ami jó nekünk?

És ez Feldmár András egyik legerősebb üzenete: lehet másképp is. Van változás, bármikor. Nehéz, félelmetes, könnyekkel teli, néhol rettenetesnek tűnő, de lehetséges. A megbocsátás, az elengedés, a belátás után aztán többé nem tekinthetünk ugyanúgy a megismert valóságra. Az átalakulás gyűrűi tovább fodrozódnak, átformálva mindent, amit elérnek. Ezért ajánlom a könyvet mindazoknak, akik a tudatosság, az önfelfedezés és az élhetőbb, könnyebb élet felé törekednek. Az árnyékok mélyére és a színfalak mögé be lehet pillantani, a falak leomlanak, legyen szó félelemről, szexualitásról vagy arról, miként bánunk másokkal és hogyan bánnak mások velünk.

Záró gondolatként maradhatunk annál, amit András is vall: ne higgyünk senkinek csak azért, mert hozzáértő, szakember vagy hatalmi pozícióban van. A saját élmény, a tapasztalat, és az ezáltal megteremtett saját valóság legyen a vezérfonal, némi kétkedéssel fűszerezve, hiszen mi magunk sem vagyunk tévedhetetlenek.

A képek forrása: scpr.org

Könyvborító: HVG